Kerge kor /Befejezett/

Negyvenhatodik fejezet

Bele az ismeretlenbe...

Mit ne mondjak, nem vagyok a helyzet magaslatán. Minden folyik a saját medrében tovább, majdcsak változatlanul. Én frusztrált vagyok. Emil és Ben vigyorognak, mint az a bizonyos tejbetök. Anita elszántan küzd az egészségéért, Dénes végre randira hívta Annabellát. Adri meg még mindig az a pukkancs, ne szólj hozzám az ominózus beszélgetés óta. Vagy morog, vagy nem szól hozzám. Néha néz, néha meg csak grimaszol, ha meglát. Annyira fáj, hogy ezt teszi velünk. Lehet, anyunak van igaza. Ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. De hogy éljek így mellette? Ki tudja még mennyit kell egy légtérben töltenem vele. Egy karnyújtásnyira van tőlem, de talán távolabb, mint valaha is volt. Ha rápillantok, érzem, hogy jó lenne vele beszélgetni, de ahogy ő elfordítja a fejét, az minden alkalommal tőr a szívembe. Bele lehet ebbe nyugodni valamikor is? Elfelejtem majd és jön más? De én nem akarom! Az eszem tudja, hogy oltári nagy hülyeség, amire vágyom. Ezerszer bántott meg, alázott porig és most is ő van megsértődve, de a szívem mégsem hagyja ennyiben. Nem akar az agyammal együttműködni. Nekem ő a tökéletes srác. Vannak ismeretlenebb oldalai, de azt át tudnám hidalni. Ő a reggel és az este, mióta létezek. A legszebb mosoly és a legédesebb hang a világon. Még mindig hallom halk énekét, amivel nem egyszer segített átlépni az álmok világába. És most nincs semmim. Minden kietlen nélküle. Mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. Fáj és nem akar gyógyulni sehogy sem.
Mindjárt itt a tanév vége. Megküzdöttem mindenért. Vagyok végre valaki. Vannak álmaim. Vannak vágyaim. Szeretnék egy szép napon tovább tanulni, amiért mindent megteszek. Márk egymásután gyártja le nekem a feladatlapokat, amiket én őrült sebességgel töltök ki. Egy rossz szó nem hangzott el köztünk régóta, de igazából semmilyen. Amolyan békés, egymásmellet megférős időszakunk van. Néha eszembe jut, hogy jobban megismerhetném őt, végtére is a testvérem, akárhogyan is forgatom a dolgokat, de valami visszatart. Ő sem erőlteti, talán így van ez jól.

– El vagy gondolkodva – huppan le mellém Ben a szünetben.
– Sok minden történt mostanában – felelem.
– Ez kétségtelen – ért egyet.
– Úgy néz ki, minden helyre zökken és véget ér ez az őrült, kerge időszak – mosolygom kicsit csalódottan. A lelkem zokog, sír, feszeng. Nincs már esély rá, hogy ezt megússzam borzalmas fájdalmak nélkül. Két hét néma csend elég volt hozzá, hogy rájöjjek, nincs más hátra, mint hagyni. Összeroppanni. Majd lassacskán összeszedni magam. Soha nem lesz már a régi a szívem. A vágy, amit érzek még mindig leírhatatlan és széttép. Elmúlik valaha majd mindez?
– Annyira sajnálom, hogy ilyen vége lett – szólal meg halkan. – Nem érdemelted meg ezt a bánásmódot.
– Valamiért biztosan – vonom meg lazán a vállam, miközben belül, szépen, lassan összeomlok.
– Nem kell a hőst játszanod, aki félvállról veszi a dolgokat – dorgál meg kicsit. – Mindenki tudja, hogy mi zajlik le benned és mindannyian bármit oda adnánk azért, hogy kevésbé fájjon.
– Nézd! – fordulok felé. – Volt ideje, volt alkalma, nem is kevés bármire és még sem. Nincs már ezen mit ragozni, akármi is zajlik le bennem. Neki nem kellek. Így már nem – mondom szomorú éllel a hangomban.
– Nem tudom, hogy hogyan bírod ezt. Ha egy légtérben kellene lennem Emillel és nem érhetnék hozzá, megőrülnék – húzza el a száját.

– Életemben talán ez a legnehezebb – dőlök hátra a fának, ahol annak idején mi hárman barátok lettünk. – Fáj, mert érzek, emberből vagyok. Nap nap után a csendet figyelni nem könnyű és ott van még a vágy. Minden nap látni, érezni az illatát felőröl belül, de semmi nem tart örökké. Eső után is van néha szivárvány – mosolygom halványan. – Szeptemberben elmegy és talán magával viszi az érzést is.
– Nyáron szívesen látlak bármikor – ajánlja fel.
– Oké, megtaníthatnál főzni. – vetem fel. Jó, ha az ember felkészül minden eshetőségre, pláne, ha egy férfival akarja megosztani az életét.
– Meg, de ne legyen már ilyen világvége hangulatod – mosolyog vissza rám. A szemébe nézek. Valami nem tetszik nekem benne, de nem bírom megmondani, hogy mi.
– Valamit titkolsz? – kérdezem sanda szemmel.
– Nem – rázza meg a fejét és olyan szinten ártatlan képet vág, hogy képtelen vagyok elhinni.
– Anita hol van? – kérdezem gyanakodva.
– Azt mondta, hogy mosdóba ment – vonja meg a vállát. – Tudod, hogy a lánymosdó mindig dugig van.
– Mit forgattok a fejetekben? – gyanúsítgatom. Szerencséje van, mert a csengő megszólal. Felugrik és az ajtó felé megy. Én is sóhajtok, ez az utolsó órám. Utána edzés és végül haza a világ legszigorúbban őrzött helyére. Ahol én vagyok a börtönőr és a rab egy személyben.
– Merre jártál? – szegezem Anitának a kérdést, mikor beérek.
– Mosdóban, de sokan voltak – csiviteli kissé idegesen. A fejemet rá, hogy valamit terveznek. Remélem, nem valami Milán felvidítósdit, mert az jelenleg nem fog menni. Nincs is rá időm, hogy bármire rákérdezzek, mert befut Márk, hogy befejezzük az összefoglalást. Most nem kapok papírt, szépen, nyugodtan magyaráz. Nem kicsapongó a tekintete. Nem ingerlékeny. Talán most érte el igazán azt a formáját, ami lenni akart mindig. Sok mindent kell elfelednie, de a rögös útra rálépett. Ő sem lesz már a régi soha. Az óra vége előtt úgy dönt, hogy játszunk kicsit, fejlesszük a szókincsünket. Szólánc, a legbugyutább, de valahol tényleg hatásos tanulóeszköz. Haladunk sorban, mindenki az előző szó utolsó betűjével kezdi. Végül eljutunk hozzám is. Nekem a b jutott. Mégis mi jut eszembe hirtelen, ami bé. Dolgozik az agyam és ilyenkor áll le igazán, amikor szükség lenne rá. Körbenézek a teremben, keresve egy támpontot, hogy mi legyen a szó. Végül ránézek Márkra és eszembe jut egyetlen egy kifejezés: