Kerge kor /Befejezett/

Tizenhatodik fejezet

Váratlan viszontlátás

Az elmúlt napokban hihetetlen sokat forgott az agyam. Újra és újra láttam magam, amint engedek a vágynak. Nem bánom egy pillanatát sem. Akarta és akartam. Két ember döntése volt, még ha az ébredés fájó is lett. Féltem ettől, de valahol a szívem mélyén mindig sejtettem, hogy ennél többet érezni képtelen leszek iránta. Nem ő kell nekem, csak az a baj, hogy magam sem tudom, hogy mit szeretnék. Imádok vele lenni, nevetni, hozzábújni. Úgy érzem ilyenkor, hogy nincs baj, megvéd. Nem engedni, hogy a fájdalom szörnyetege egy ujjal is hozzám érjen. Azonban ha egyedül maradok belül kezdődik minden elölről. Nagyon fáradtnak érzem magam, de talán azért, mert az elmúlt pár napban aludhattam nagyjából öt órát. Képtelen vagyok lehunyni a szememet, mert akkor csak egy képet látok Őt meg azt a lányt. A tudatomba égett a kép, nem bírom kitörölni. Folyamatosan érzem a maró, keserű ízt a számban, a lüktető fájdalmat, ami szétárad testemben. Szeretném a képeket elfelejteni, azt akarom, hogy soha ne lássam újra, de akárhányszor lehunyom a szemem látom zöld, vádló tekintetét. Úgy merednek rám, mintha mindenről én tehetnék. Akárhányszor fülembe cseng hangja, a szívemben szúrást érzek. Nem akartam látni azt. Tudni és szemmel érzékelni két külön dolog. Már a tudat, hogy nem szeret elég ahhoz, hogy sajogjon belül. Azonban látni, hogy mással mit tesz a kín olyan fokát élesztette fel bennem ,amiről nem is tudtam, hogy létezik. Csak sírtam. A wc-nek döntve fejemet zokogtam. Számat befogtam, levegőt alig kaptam. Abban a percben azt kívántam, bár megnyílna a föld és elnyelne örökre. Ne érezzem azt a borzalmas fájdalmat, amit egyre csak visított meggyötört lelkem...Aztán maradt a csend. Mikor már nem volt mit elsírnom, mikor már nem volt, ami ne sajogjon bennem jött a némaság. Nem szóltam hozzá. Rá se néztem, ő sem tette, miután elment a barátnője. Gyáva voltam. Nem bírtam maradni, inkább átcuccoltam az ikrek szobájába, ahol ért a következő sokk, mikor egy vödörnyi színes, építőkockával kezdtem játszani. Felépítettem, majd ledöntöttem, ahogy az élet tette velem. Majd öröm nélkül felnevettem, hogy ilyen idiótaságokat csinálok, de azért a távirányítós autópályával is játszani kezdtem. Muszáj volt. Le kellett foglalni az agyamat, ujjaimat. A körbe-körbe száguldó autók lekötöttek. Csak a semmi volt. A némaság, az üres én.

A hétvége többi része is csendes volt. Nem vágytam társaságra, így csak ültem az üres házunkban, a szobám közepén. Ujjammal babráltam az albumot, ami csak az övé volt és az enyém. Akárhányszor kinyitottam, könnybe lábadt a szemem. El akartam dobni, a kuka fölött álltam felette, de nem bírtam megtenni. Magamhoz ölelve roskadtam le a földre, miközben könnyeim a könyvet áztatták, a mi történetünket.

Csak bámulok ki most is a fejemből. Körülöttem minden néma és tompa. Úgy érzem, hogy nincs miért hallanom, felesleges pislognom, mert nincsenek színek. Elvették tőlem és a szürkeséget kaptam cserébe.

– Milán, örülnék, ha idefigyelnél – mordul rám egy nem túl barátságos hang. Juj, kiment a fejemből, hogy angol órán ülök, amit a világ legszemetebb tanára tart... Mit vétettem az élet ellen, hogy két ekkora állattal áldott meg? Mind a kettőnek eltökélt szándéka megkeseríteni az életemet.

– Figyelek – morgom vissza rá se nézve arra a szemétre. Arra sincs erőm, hogy figyelemre méltassam. Az agyam tudja, hogy ez nem jó, de energiám már csak arra van, hogy túléljek.

– Hallgatlak. – Fogadjunk, hogy ha felnézek rá, akkor a leggúnyosabb vigyort fogom tőle látni. Nagyon jól tudja, hogy ha figyeltem volna, akkor sem tudnám elmondani, hogy mi a frászról gajdarászott egész órán.

– Nem tudom – vallom be a padnak magyarul, lévén, hogy még ezt sem vagyok képes elmondani angolul.

– Hangosabban – üti tovább a vasat. Azt várja, hogy kiakadjak, és meggondolatlan lépést tegyek. Ezt valaki más is érzi, mert a padtársam megérinti a kezemet. Nem akarok egész nyáron angolozni, de egyszerűen a provokálását sem bírom elviselni. Felemelem a fejemet. Az osztályteremben csend honol, minden tekintet felém fordul. Lélegzet visszafojtva vár mindenki, mint a western filmekben, hogy ki rántja előbb elő a pisztolyát előbb. Bár itt az a nagy baj, hogy mindenképp én vesztek. A tanárra nézek, egyenesen a szemébe, ahogy anyukám tanította, ha egyszer mondani akarok neki valamit, amivel tuti kihúzom a gyufát, de ez van. Épp nyitnám ki a számat, mire eljut a tudatomig mit is látok. Egész testemben megremegek, kezemet ökölbe szorítom a vádló szemek láttán. Ezek ugyan világosabbak és seszínűbbek az övénél, de elég ez a kósza gondolat és már látom a kegyetlen smaragdokat, amelyek rám villantak és életem legnehezebb napjait adták. Szívem fájdalmasat dobban, torkomba csomó költözik. Néhány kósza ujj csúszik az enyéim közé, megszorítják kezemet, így visszatérek a valóságba és újra az angol tanárra meredek. A tekintete nem változott, sőt szerintem a gyűlölet is párosult az érthetetlen vádaskodás mellé. Nem értem őt, nem értem Adrit, de a legrosszabb, hogy magamat sem.