Kerge kor /Befejezett/

Harminchetedik fejezet

Az évzáró bankett...

Nem áll mögöttem könnyű hét. Bár, ha belegondolok, hogy milyen jó volt az az éjszaka Dénessel, az egész szépen tartotta bennem a lelket. Mindamellett, hogy igen-igen frusztrált lettem pár napon belül. Ám ezúttal próbáltam nem máson kitölteni a gerjesztett dühöt. Dénes vasárnap este ment el. Volt benn velem anyunál, aki nagyon örült neki, én szinte nem is léteztem annyit kérdezgetett tőle. Biztos nem lett volna olyan kedves vele, ha tudja mit csinált a kedves, egyetlen, kicsi fiával.

Ami Emilt meg Bent illeti, pontosan nem derült ki, hogy mivel győzte meg Emil Bent, de sikeres volt, ami nekem így éppen elég volt. Sajnos ennek lett egy hozadéka. Kevesebb időt töltött velünk Ben. Ráadásul Emil apja javuló tendenciát kezdett mutatni, így Ben is sűrűbben ment. Egyszerűen kivitelezhetetlen volt, hogy beszéljek velük. Kétszer meg nem akartam elmondani.
Ami Anitát illeti, ő egész héten jól elvolt és pukkadozott a röhögéstől, mert mindenkire rájött a Milán bámulhatnék. Oké, nem mindenkire, de sokakra. Volt olyan elvetemült, öngyilkos hajlamú köztük, aki merte velem közölni, hogy kedvel, meg olyan is, aki arra kért dobjam Anitát és járjak vele. Nekem nem volt annyira mulattató a dolog, mint az álbarátnőmnek. Igazából kicsit féltem őt, nehogy rajta csattanjon az ostor. A lányok gonoszak bírnak lenni egymással.

A legbosszantóbb persze az volt, hogy Márk keresztül nézett rajtam. Tudtam és tudom, hogy forral valamit. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, nem felejtett ő el semmit. Csak keresi azt a pontot, ami a legjobban fog fájni. A legfájóbb pontom azonban le sem tojt a fagyizós eset után. Továbbá meg sem kísérelt beszélni velem, némaságba burkolózott. Úgy meg akartam verni egész héten.

És hogy mi a legidegesítőbb, legszemetebb dolog? Szombat délután van és én a suliban dekkolok, mert a szemét harmadikosoknak épp most kellett kirándulni menni. Ahelyett, hogy az évzáró banketten dolgoznának. A másik két harmadikos osztály persze minket csicskáztat, fele ellógta, lebetegedett stb. és közben még azon versenyeznek a lányok ki dolgozzon velem. Agyrém.

– Az agyamra mennek – morgom Bennek, akinek itt sem kellene lennie, de önként vállalta, mikor kiderült nincs elég ember mindenre. Itt lesz Emil, itt vagyunk Anitával, minek maradna otthon? Kézzel-lábbal az elsők között jelentkezett, mikor kiderült, hogy kell még ember. Minden évben ez van, sok ember kikerüli a kötelező dolgokat és helyette az alsóbb éveseket rángatják ide. Az iskola minden végzős évfolyamnak biztosít egy végzős vacsorát, egy kis bulival egybekötve még utoljára, az érettségi előtt.

– Ez ilyen – neveti gonoszul. – szeptemberre elfelejtik – legyinti.
– Addig én nem bírom ki. Egyszerűen zavar.
– A nemük vagy úgy a szituáció? – érdeklődik.
– A szituáció. Akkor is frusztrálna, ha mindegyikük fiú lenne – dohogom, miközben sétálunk vissza a raktárba a székekért. – Te bezzeg otthon lehetnél és mégsem teszed – morgok tovább.
– Minden barátom itt van – vonja meg a vállát.
– Jut eszembe, még mindig nem mondtad el, hogy mit mondott Emil, amivel meggyőzött – puhatolózok. Kíváncsi vagyok.
– Szerintem azt, amit a szájába rágtál – feleli. –, csak csinált még bele egy kanyart – mondja halkan. Ránézek, kissé vörösödni kezd.

– Bővebben? – kérdezem. Megáll, körülnéz. Senki nincs a folyosón, a raktár egy eldugottabb ponton van. A többi fiú még nem ért vissza. Kigombolja a felső két gombot az ingén és kihúz alóla egy láncot, rajta egy ezüst karikával. Kissé meglepődök.
– Giccses mi? – kérdezi zavart nevetéssel.
– Kissé – felelem röhögés visszafojtva. – Hidd el, hogy ez nekem eszembe sem jutott.
– Tudom – mondja. – Igazából elmondott mindent, szerintem ugyanazt, amit neked. Nagyon giccses így ez az egész, de ez volt az, ami döntésre késztetett. Címeres hülyét csinált magából miattam, amit soha nem feltételeztem volna róla. Távol álltak tőle ezek a dolgok, de még az is, hogy kimondja szeretlek. Nem tudom, mit műveltél vele, mit mondtál, de kissé kifordítottad önmagából.