Kerge kor /Befejezett/

Harmincötödik fejezet

Vihar előtti csend

Nem egyszerű most az életem. Pedig azt hittem, hogy ha "megszabadulok" Emiltől és Bentől, valamivel könnyebb lesz. De nem. Adriánra rájött a csivitelhetnék. A legváratlanabb időpontokban kérdezi meg, hogy hogy vagyok, milyen napom volt. A reakcióm egy morgás rá vagy egy hagyj békén. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, de engedtessék már meg, hogy hónapokig tartó anyázás után ne „ugorjak a karjaiba”. Ez csak azért vicces, mert egyébként azt tenném szívem szerint. Arra vágytam, hogy újra szóljon hozzám. Hallom minden reggel a szépen csengő jó reggeltjét. Végre nem morog. Nem kezel úgy, mint egy taknyos gyereket. Én meg csak ülök az ágyam szélén, miután kimegy és igyekszek normálisan lélegezni. El fog ez egyszer múlni? Lesz egyszer egy olyan hajnalom, ahol már nem ugrál a gyomrom szimplán a jelenlététől? El tudom viselni, ha másnak az oldalán látom? Akkor is fogok tudni vele beszélgetni és fogadni az üdvözlését? Önző vagyok, ha most úgy érzem, nem szeretném ezt a pillanatot soha átélni? Maradjon inkább egyedül, bárkivel, csak ne szerelemmel forduljon egy másik emberhez.

Nagyon ideges voltam egész héten. Adrián is furán viselkedett, Márk meg olyan gyűlölettel tekintett rám, hogy szívem szerint az egyetlen virágcserépbe, ami a termünkben van, földelném el magam. Ami zavaró, hogy nem csak órán csinálja. Ha kimegyek a teremből, akkor is érzem, ha figyel engem. Rettegtem a csütörtöktől, amit végül ő mondott le, aminek örültem. Mindennek a tetejébe még a verseny is a nyakamon volt. Péter a lelket is kihajtotta belőlem, így mire hazaértem, már a körülöttem lévő emberek mondatait is képtelen voltam feldolgozni.

Ráadásul a frusztráltságom semennyit nem csökkent. Dénesre is rájött az öt perc és egyik este két órán át feszegette velem, hogy nem érti Annabellt. Komolyan elegem lett belőle. Ben sem igazán hajlott a bocsánatra. Emil meg keresztülnézett rajta, így a pufferzóna megint én lettem. Szombat reggel telefont kikapcsolva rohantam a klubba, hogy induljunk végre a versenyre, mert nem bírom. Péter próbált komoly maradni, de nem mindig sikerült, így épeszű tanácsot sem tudott adni. Így bízzon az ember a felnőttekben.

– Nem megyek ma iskolába – ülök le az árok szélére nagyjából száz méterre az iskolától. Reggel sem akartam elindulni, de biztos voltam benne, hogy Emesét nincs az a tény, ami meghatná. Ha iskoláról van szó, olyan, mint anyu, egy SS tiszt.
– Ne csináld már – bököd meg Anita. – Nem lesz annyira vészes.
– Túléled – legyint Ben is.
– De nem akarom – kezdem el ovis módjára a sarkamat a földhöz verni. – Az év hátralévő részében kerülöm a sulit.
– Neked meg mi bajod? – áll meg Emil is a színjáték helyszínén, az oldalán Adriánnal, aki elmosolyodik. Mondtam már, hogy szebb a mosolya, mint a napsütés? A gyomrom azonnal rakoncátlankodni kezd. Mennyire örülnék, ha más miatt nézne így rám.

– Hát, úgy is beleordítják a hangosbemondóba – kezd bele mosolyogva Adrián. – Harmadik lett a teniszversenyen.
– Oh, gratulálok – mosolyog Emil is. –, de még mindig nem értem – vonja meg a vállát.
– Igaziból vicces – kuncogja Ben, bár rá sem néz Emilre. – Fél a lányoktól. – Adrin kívül mindenki nevetni kezd. Örülök, hogy legalább ő nem tartja viccesnek.
– Majd a barátnőd megvéd – mondja nyersen szobatársam. A tekintetében gúny ül, ugyanaz a kis fúria, mint hónapokig volt. Visszaszívom, kapja be. Anita érzi, hogy felhúztam magam, így inkább lehuppan mellém és megfogja a kezem.
– Nincs mit tenni, akkor én is itt ücsörgök veled – mosolyogja a leglányosabb, legcukibb technikával, amit csak el lehet képzelni, csak nem róla. Felé fordulok, hálásan nézek rá és belekulcsolom az ujjaimat az övéibe.

– Vigyázz a csajodra – morogja Adri és az iskola felé sétál. – A cuki mosolyáért még megtépik.
– Pedig azt hittem, hogy javulni kezdett – vonja meg a vállát Emil. –, de igaza van, ne vigyétek túlzásba ezt, mert Anita láthatja kárát.
– Nem félek – feleli Anita.
– Nem hagyom, hogy bántsák – mondom.
– És én sem – huppan le a másik oldalamra Ben.
– Ti tudjátok – vonja meg a vállát Emil és Adri után megy. Rá sem néz Benre, ami fájó, de nem csak neki. Látom barátom arcrándulásaiból, hogy neki sem esik jól, de nem siettethetem. Remélem, hogy nem lesz túl késő, mire ő átgondolja a helyzetet.
– Nem értem – sóhajtom. – Néha csivitelhetnékje van, néha meg mélyen hallgat és gúnyolódik. Vasárnap a csajánál volt, este meg morgott mindenért, bár legalább már nem őrjöngött – állapítom meg.
– Próbálj túllépni rajta – mondja megértően Anita. – Én meg addig leszek a barátnőd, míg szeretnéd.
– Köszi – mosolygok rá.
– Én nem leszek a barátnőd, de bármiben segítek – vigyorogja Ben.
– Akkor legyél szíves végighallgatni a párodat – morgom oda neki, mire elkomorodik kicsit.
– Már közel állok hozzá, hogy meghallgassam – gondolkodik el Ben. –, de most nem ártana beráncigálni téged a suliba. Tudom – emeli fel a fejét. –, hogy nem akarsz, de szerintem ezerszer rosszabb, ha elkésel angol óráról. – A gyomrom összerándul. A múlt héten nyíltan már nem, de minden adandó percben a tudtomra adta, hogy nincs kegyelem. Nem tudom, mit forgat a fejében, de az az undorodó, gyűlölettel teli tekintete ijesztő és kizökkent a napi rutinból. Vihar előtti csend érzésem van.