Kerge kor /Befejezett/

Harmincnegyedik fejezet

Nincs kegyelem

Nem tudom, hogy mi történt igazán, azt sem, hogy mi lesz a folytatás. Úgy cselekedtem, ahogy a szívem diktálta. Szeretem őt, mindennél jobban. Ha kell vállalom azt is, hogy életünk végéig a barátja leszek. Azt is, hogy elengedem, ha arra kér. Olyat láttam, amit nem biztos, hogy feltételeztem volna az utóbbi idők eseményei után. Nagyon megsebezték a máskor olyan erős fiút. A lelke megnyílt nekem újra, kicsit talán közelebb engedett magához, még ha nagyon nem is beszélt velem a történtekről. Percekig csak ült felettem és én óráknak éreztem, hogy nézhetem a gyönyörű arcát, ami a valódi volt. Az, akit ismertem valaha. Újra megkért, hogy bízzak benne. Úgy éreztem, hogy valami átszakadt benne. Talán elindult az úton, ami újra közelebb hozhat minket egymáshoz. Szeretném, ha így lenne. Hinni akarom, hogy van még remény és a Nap tényleg kisüt ezután a szörnyű, hosszú vihar után. Miután felálltam a padlóról, csend állt be közénk, de már nem az a fájdalmas, mint azelőtt. Valami végérvényesen megváltozott. A remény ütötte fel a fejét a köztünk feszülő csendben, hogy talán még nincs minden veszve.

Éveken át engem kellett megvédeni, most pedig ő vergődik reménytelenül. Nem akarom tudni, mi van pontosan a dolgok mögött, még nem. Egyelőre nyílt seb van az én szívemen is. A barátságot felváltó, izgalmas, azonban keserédes érzés miatt. Nem biztos, hogy képes lennék megbirkózni azzal, ha más mellett látnám. A jelenlegi barátnője oké, annyira a csaja, mint nekem Anita, de ha valóban helyre rázódna minden, képes lennék sírás nélkül végignézni, hogyan szeret mást? Eddig is önuralomra volt szükségem. Legszívesebben elmondtam volna, hogy nyisd ki a szemed. Van, aki szeret, de nem tettem. Gyötör a szerelem és gyötör a vágy is a másik érintése után. Most érzem csak igazán, hogy mekkora súlya van annak, amibe belementem a nagyiéknál. Látszólag játék volt, oktatás, még némi érzelem is kötött a másikhoz. Azonban, ha eszembe jut, milyen lehet, ha mindennél jobban vágysz valakire, pláne, hogy nem lehet a tiéd, jobb lett volna kihagyni az ágyjeleneteket. Komoly problémát okoz az utóbbi időben, hogy ne nézzek rá, mikor egy szál gatyában jön be a fürdőből, vagy csak maga köré tekert törülközőben. Az a vad vágy, ami miatt korholt már Dénes is, állandóan felébred bennem. Olyankor felállok és elmegyek futni. Úgy érzem, míg vele lakok, ennek a gyötrelemnek soha vége nem szakad.
– Milán! – kiált a hátam mögött valaki. Megállok és hátra fordulok. Emil szalad utánam. Igazán leszállhatnának már rólam. Kissé vidám, de azért gondterhelt. – Szia! Reméltem, hogy a suli előtt elcsíplek – áll meg lihegve.

– Jó reggelt! – mondom fásultan.
– Apu beadta a derekát. Szombaton egész este beszélgettünk. Vasárnap nem nyúlt alkoholhoz, bár eléggé szarul volt tőle és kicsit agresszív is, de túléltük. Kerestünk segítséget a neten. Sok mindent elmondott, elmondtam én is. Nem biztos, hogy sikerrel járunk, de kezdetnek már elég, hogy képes megtenni az első lépést – meséli lelkesen. Ahogy nézem kicsit megkönnyebbült arcát, úgy érzem, hogy az a kék folt megérte.

– Örülök neki – darálom gépiesen. Ő azonban mögém bámul. Megfordulok, Ben tart felém. Az arca elkomorodik. – Ugye nem beszéltél vele? – kérdezem gyanúsan.
– Még nem – feleli bűntudatosan. – Nem is jutott eszembe a hétvégén – vörösödik.
– Ez érthető – bólintok. – Csak már megint két tűz közé dobtatok – fintorgom.
– Ígérem, hogy lépek – szabadkozik. –, de egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni – sóhajtja. – Megyek is, mert sem a hely, sem az idő nem alkalmas beszélgetésre. Meg Adri hívott, hogy beszélni akar velem.

– Ne lepődj meg, ha kicsit fura – ráncolom a szemöldökömet. Ő nem érti, de nem kérdez vissza, mert Ben vészes közelségbe került.
– Szia! – int hátra, figyelemre sem méltatva Bent, aki ezen kissé fenn is akad.
– Ennek meg mi baja? – kérdezi kissé dühösen. – Se szó, se beszéd.
– Csodálkozol? –kérdezem undokul. – Te nem beszélsz vele napok óta! – Már én is dühös vagyok.
– De...
– Ben, tudom, hogy mit gondolsz, de tudom, hogy szereted. Legalább hagyd, hogy ezt be is bizonyítsa neked – torkollom le.
– Neked meg mi bajod? Hogy néz ki az arcod? – kérdezi döbbenten. – Olyan vagy, mint egy mérges pulyka.
– Épp elég indok, hogy angol az első órám hétfőn reggel! – csattanok fel. Hányingerem van. – és megütöttem magam ütővel.
– Oké, nyugalom – védekezik Ben.
– Na, az, ami már bennem jelenleg nincs – sóhajtom és elindulok az iskola felé. Nem elég, hogy piszmognak egymással, de még én is borzasztó frusztrált vagyok. Miért kell minden egyes este az alsógatyás Adrit bámulnom és az illata egyre erősebb, vagy én kezdek megőrülni. Nem bírom. Kínoz a jelenléte.