Kerge kor /Befejezett/

Huszonkilencedik fejezet

Egy elfeledett dal

- Anyu - lépek be a szobába kopogtatás után. Anyu az asztal mellett ül, laptop előtt, de mikor meglát, felugrik és hozzám siet. Ölelésébe bújok. Érzem a virág illatát, amit mindig is szerettem benne. Imádom, hogy végre magamhoz szoríthatom, hogy végre megpuszilhatom. A lehetetlennek tűnő helyzetben ő a fényesség. Azt hittem, hogy nehéz lesz elszakadni Dénestől, mert biztonságot adott. Ám ahogy magam mögött hagytam az állomást, már éreztem, hogy haza tartok, anyához. Ő nem fizikálisan erős, ő édesanya. Az, aki kihordott, szeretett még azelőtt, hogy világra jöttem volna. Törékeny nő, de mégis a legerősebb lélekben, amit anyai öleléséből kristálytisztán érzek.

- Hiányoztál - szorít még jobban magához, amit nem bánok. Sok hasonló korú fiú nem szereti ezt, de én már kétszer majdnem elvesztettem, így minden ölelés, minden gesztus ajándék az élettől. - De jó a hajad és ez az ing is. - Lép egyet hátra. - Így engedjelek el bárhová is - neveti. - Kész férfi vagy lassan ‐ szorítja szívére a kezét színpadiasan, én meg érzem, hogy ég a tarkóm.

- Kezelésbe vettek - mosolygok vissza, de közben a laptopot nézem az asztalon. Egy nagyon rossz sejtelem kezd el tábort verni bennem. A gyomrom azonnal ugrik egyet. - Az mi? - kérdezem felvont szemöldökkel.

- Menjünk sétálni a kertbe, szép idő van és elmondom. - A szekrényéhez lép, kiveszi a pulóverét. A karomat nyújtom neki, amit csillogó szemmel elfogad. Most hogy nézem, rá is lefelé kell kicsit. Eddig egy magasak voltunk.

Kinn gyönyörű, tavaszi idő van. A nap kellemesen süt, már melegít is. A madarak csiripelnek, a fák kibontogatták leveleiket, virágba borulnak. Minden olyan szép, és olyan friss. A kedvenc évszakom. Mindig az újrakezdés jut az eszembe róla. Talán nekem is megadja az új élet lehetőségét. Egy padhoz sétálunk, ahová leülünk. Nem engedem el a kezét, ha már végre vele lehetek. Halvány mosollyal néz végig rajtam újra és újra, amitől pirulni kezdek.

- Annyira szép vagy - sóhajtja, miközben szabad kezével arcomra simít. Szám megremeg az érintéstől. - Annyira sokat változtál, mióta itt vagyok - nézett körbe a fásított kerten. Nyelek egyet. Nem is kicsit, édesanyám, de még nincs itt a perc, hogy mindent megtudjon.

- Köszönöm, de ezzel ne tereld el a szót - nézek rá összevont szemöldökkel, mire mosolyogni kezd.

- Dolgozok - vallja be. Épp szólni szeretnék, de leint. - Milán, elég idős vagy már, hogy megértsd a helyzetünket. Sok hónapja táppénzen vagyok, ami kevés. Nagy részben elmegy a ház fenntartására, még úgy is, hogy te rendben tartod, a többi meg rád. Mesiék nem kértek semmit, de így helyes. - Igaza van, de nagyon aggódok érte. Nem szeretném, ha túlhajszolná magát. Ha elmenne, nem tudom, mit kezdenék magammal. - Volt benn múlt héten a kihelyezett vezető. A cég megnyert egy projektsorozatot. Nyilván fizikai állományba nem tudok visszamenni egyelőre és talán később sem, így felajánlották, hogy legyek a projektellenőr, ami nagy részben otthonról végezhető. Mivel jól értek a számítógépekhez, különböző tervező, makettező programokhoz, így elfogadtam. Három évre biztosítva van a munkám, utána meg meglátjuk. Teljes fizetést kapok, amit emeltek is - meséli. Látom a szemében, hogy örül ennek. Soha nem volt az a tétlen ember. Ez a pár hónap talán már sok is volt neki, de én akkor is féltem őt.

- Értem - felelem. -, de féltelek - hajtom le a fejemet. Nem akarom kisgyerekként megmutatni magam neki.

- Tudom kicsim, de már jobban vagyok. Ábel doktort is megkérdeztem és rábólintott. - Ez már kicsit jobban megnyugtat, ha az orvos sem ellenzi. De mióta szólítja a keresztnevén?- Jó kicsit megint hasznosnak lenni - mosolyogja. Az utóbbi hónapokban visszatért belé az élet. Sápadtsága kezd elmúlni. Ajkai újra színt öltenek. Megfakult haja is visszanyerte fényét. Ha mosolyog már egészen olyan, mint minden előtt volt.