Kerge kor /Befejezett/

Huszonnyolcadik fejezet 18+

A búcsú

A napok lassan tovaperegtek. A nyugalom, ami lelkembe költözött egyre inkább halványulni kezdett. Ahogy közeledett az indulás napja, annál élesebbé vált számomra minden, ami történt. A nagyiéknál töltött napok. Dénessel megélt percek. Olyanok voltak, mintha a háborgó tengeren egy szigetet találtam volna, ami megvédett a hullámoktól. Nagyi gondoskodása kicsit erőt adott ismét, hogy várjam anyát. Minden nappal előrébb vagyunk, minden perccel erősebbé válik. Haza fog jönni és újra velem lesz. Legalább az életem egy piciny részét visszakapom, még ha egy másik fontos már többet nem tér vissza hozzám. A gyomrom nagyot ugrik, ha arra gondolok, hogy huszonnégy óra múlva újra a szuszogását hallom. Az illatát érzem és bántó szavai kereszttüzébe kerülök ismét akaratlanul. Annyira jó volt itt. Ha nem húzna haza anya, a barátaim, maradnék. Vajon akkor is ez történik, ha nagyiékkal költözünk? Akkor is rátalálok Dénesre? Vagy minden másképp alakul esetleg? Akkor is csak egy piciny felvonás lenne az életemben? Nem bánom, amit vele tettem. Élveztem minden egyes pillanatát. Nem tudom, hogy kit hozott volna nekem a jövő. Úgy érzem, hogy jól döntöttem. Gyengéd volt minden érintése. Kedves minden egyes, elsuttogott szava. Olyan elsőket adott számomra, amelyek kedves emlékként maradnak meg a szívemben. Ha talán minden balul sül el, legalább tudom, hogy nem az volt az elsőm, amit rám erőltetnek.

Sóhajtva dőlök neki a falnak és nézek fel a sötétkékké színeződött égre. Anita hívott, így kijöttem nagyiéktól. Már nagyon vár haza és mi tagadás én is látni akarom. Valahogy ha rágondolok semmi nem olyan ijesztő.

– Minden rendben? – sétál felém az ismerős alak, amire csak mosolyogni tudok.

– Igen, csak hívott a barátnőm – felelem csendben. Ő megáll mellettem, hátát a falnak veti. Meztelen karja az enyémhez ér, amitől végigborzongok.

– Vár haza, ugye? – kérdezi csendben.

– Igen – bólintom, miközben gyomrom összeugrik.

– Nem voltál túl meggyőző – neveti. Nem szólok, csak a fal mentén lecsúszok. Ő is követ. Átöleli a nyakamat és közelebb húz magához. Hozzásimulok, amitől belsőm nyugodni kezd. Végignézek az egyre homályosabb udvaron. A Nap lassan nyugovóra tér és eljön az utolsó éjszakám.

– Hiányzik, ahogy Ben is – vallom be. – Csak az érzéseimtől félek. El akarom felejteni Adrit, de nem megy. Nem hatja meg a józan ész a szívemet, hogy egy bunkó, arrogáns seggfej – mondom halkan. Okkal teszi, tudom jól, de nekem nagyon rosszul esik így is. Szeretném eltaszítani. Kitörölni az életemből, de az érzés nem enged, hozzáláncol.

– A szerelem nem egyszerű és főleg nem észszerű. Szerintem könnyebb lenne, ha aggyal dönthetnénk, a szívünk pedig egyszerűen elfogadná, hogy így van ez jól – magyarázta.

– Akkor én veled lennék – vallom be.

– Megtisztelő – hajol közelebb és fejtetőn puszil. – Valószínűleg én is melletted voksolnék. – Elmosolyodok. – Azonban ez nem ilyen egyszerű. Neked kell megtalálnod a kiutat ebből, és remélem, ha egyszer sikerül, egy szerelmedre méltó ember mellett kötsz ki.

– Köszi – suttogom, miközben közelebb bújok hozzá. – Nem akarok menni.

– De igen – vet ellent. – Az, ami köztünk van nem elég erős és nem elég érzelmes, hogy több száz kilométert kibírjon – magyarázza. – Varnak rád.

– Tudom, de...– Fogalmam sincs, mit mondhatnék, mert valójában nincs de. Egy hirtelen mozdulattal felguggolok, majd a döbbenten felnyögő Dénes ölébe ülök. Azonnal átölel, száját nekem adja, hogy ajkaira csókoljam minden félelmemet, kétségbeesésemet. Ujjait kicsit belém vájja, de enged a vehemens kérésemnek. Csókolni akarom. Egy leheletnyi valóságot, egy icipici melegséget szeretnék még és ő izzik, pont, ahogy én.