Kerge kor /Befejezett/

Kilencedik fejezet

Csituló indultatok

Félek a sötétségtől. Félek a magánytól. Félek attól, hogy elveszítem azt, akit a világon a legjobban szeretek. A szívem úgy dobog, hogy úgy érzem, kiugrik a helyéről. A keserűség szétárad testemben. A bűntudat gyötör. Nem vigyáztam rá. Nem figyeltem. Az egyetlen dolog, ami érdekelt, az saját magam volt. Csak arra figyeltem, mi zajlik bennem. Haragudtam a világra kerge érzéseim miatt. Kizártam őt az életemből és most lehet, hogy többé nem lesz a részese. Ha erre gondolok, a gyomrom fájdalmasan ugrik. Nem akarom elveszíteni, hisz ő az édesanyám! Kihez bújok ezután? Ki fog vigasztalni, ha tótágast áll a világom? Miért akarnak elvenni mindent tőlem, ami fontos? Amiért a szívem sajog?
Érzem, ahogy egy kar átölel. Suttogott, végig beszélt hozzám. Egyfolytában arra biztatott, hogy ne adjam fel és én bújtam hozzá. Éreztem a régi melegséget, az illatát, ami annyira hiányzott. Átkaroltam a derekát és csak sírtam, miközben az ujjai le-fel siklottak a hátamon. Remegtem. Anyáért és érte. Nem akartam anyát elveszíteni és vissza akartam kapni Őt. Hogy nélküle nem élet az élet! Most, hogy sajog a lelkem, érzem, nem bírom elengedni, mert őt is azóta ismerem, mióta létezem.
És nem hagyott egyedül. Fogott szorosan. Hiába nem érzékeltem a külvilágot, őt igen. Éreztem minden rezzenését. Hallottam szívének dobbanásait, mikor a mellkasára húzta fejemet. Simogatta az arcomat és tovább beszélt. Nem tudom, hogy mit, de a lelkem kicsit nyugodni kezdett. Az agyamban fogócskázó gondolatok lassacskán lelassultak. Az, hogy ő suttogott, ő kérte, hogy nyugodjak meg. Nem lesz semmi baj, azt valamiért elhittem neki. Bármit elhittem volna, amit mond. Ha arra kér, kövessem bekötött szemmel, azt is megtettem volna. Szívem bízott benne, még ha ezerszer is sebezte meg az elmúlt időkben Most azonban itt van és ismét karjaiba zár. Ahol biztonságban érzem magam. Ahol nem bánthat senki. Egyszer régen, mikor csúfoltak általánosban, mert fogszabályzóm volt, megvédett. Azt mondta, hogy míg ő él, engem nem bánthat senki. Nem engedi, hogy fájdalmat okozzanak. Akkor miért tette mégis ő maga?
Órák teltek már el mióta az orvossal beszéltem, de nekem úgy tűnik, mintha fényévek szálltak volna tova. Zavaros belül minden. Talán el is aludtam zaklatottságomban. Hunyva van a szemem, nem merem kinyitni. Nem akarok visszatérni a szörnyű valóságba. Még nem. Szeretnék itt maradni. Az álom és az ébrenlét határán. Itt, ahol nem baj, amit érzek és minden tompábbnak tűnik. Érzem, hogy valami végigfolyik az arcomon. Forró, lüktet, marja a bőrömet, majd valami odasiklik. Ismerős, meleg érzés. Ujjak szántják végig arcomat, megcirógatnak, hogy ne sírjak. Letörli a könnyeimet, pont úgy, mint mióta csak ismerem. Közelebb bújok hozzá. Nem taszít el. Akarom ezt a kusza érzést. Akarom, akkor is ha nagyon fáj. Lehelet érinti a homlokomat. Közel van hozzám. Bár csak hozzám érne ajkaival. Biztos vagyok benne, hogy kevésbé fájna, bár a szívem azt súgja a mélyben talán kicsit megszakadnék. Mélyeket lélegzek. A finom, fűszeres illata nyugtatja a lelkemet. Nem akarom elengedni. Nem akarok felébredni. Örökre ebben a pillanatban akarok maradni. Főleg, ha...ha…anyu nem akar visszatérni hozzám.
– Milán, ébredj fel! – suttogja egy hang, de én nem akarok visszamenni, mert fáj. A valóság megöl. Elemészt és én semmit nem tudok tenni ellene, mert gyenge vagyok. – Milán – cirógatja meg valaki az arcomat, mire kinyitom a szemem. A sírástól bedagadt szemeimmel alig látok először, de ahogy tisztul a kép, meglátom a kísértő zöld szempárt, melyekben most aggodalom csillan. Hát Ő ölelt engem. Ő nem hagyott el, még ha a világ össze is esküdött ellenem. Egy kicsit zavartnak érzem magam, így elszakítom szemem az övétől, amit már láttam valahol, de nem emlékszem hol. Olyan ismerős az a smaragdos csillogás. Körül nézek a folyosón, amin csak ketten vagyunk. Az ablakon szürkés fény dereng, napfelkelte van. Halványan emlékszem a tegnapra. Sírtam, könyörögtem, hogy ne hagyjon itt. Ne hagyjon egyedül és Ő maradt, de van egy kiesés. Nem emlékszem pontosan jó pár órára.
– Mi történt tegnap? – kérdezem meg Adritól rá se nézve. Elenged engem, pedig a jelek szerint eddig egymás öleltük, mint éveken át. Szeretném a teste melegét visszakapni. Újra hozzá akarok bújni. Érezni vágyom az illatát, ujjainak érintését. Vissza akarok menni oda, ahol nem létezik más, csak ő és én.
– Egy kis sokkot kaptál, majd a nyugtatótól és a sírástól kimerülten elaludtál. Ám volt még annyi öntudatot, hogy nem hagytad, hogy hazavigyelek vagy bevigyelek egy üres kórterembe. – meséli el a kiesett képeket.
– Te végig itt voltál? – kérdezem halkan. A szívem a torkomban kezdett el dobogni.
– Itt. Anyu is járt benn, de neki haza kellett mennie az ikrekhez – meséli tovább. Az ajkait figyelem, melyek oly gonosz szavakat ejtettek ki. Amelyek oly sokat bántottak, most mégis lágyan szólnak hozzám, szívmelengetően. Adri fura. Olyan, mint az időjárás. Hol ilyen, hol olyan. Nagyon megváltozott. Kisebb korunkban nagyon jól elvoltunk, úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Persze mindig ő volt az erélyesebb, én meg az, aki okos enged, szamár szenved alapon engedelmeskedtem neki. Ahogy elkezdett serdülni, nőni, elkezdett titkolózni. Most is titkol valami fontosat. Tudom. Érzem a szívem mélyén. Látok a tekintetében valamit, amit nem tudok hová tenni. Ezerszer néztem már a smaragdokba, de most valami más. Nem értem, amit a szemében látok. Ahogy rám néz, van benne valami idegen, de mégis borzongató.
– Köszönöm – motyogom halkan. Nem mond semmit, pedig ajkai szétnyíltak. Szinte hallom, ahogy félúton megrekedt az a mondat, hogy; erre való egy barát… Barát… Olyan furcsa szó ez, főleg annak, akinek nem túl sok volt az életében. Mégis, ha ő az, miért dobog oly hevesen a szívem? Miért akarom, hogy újra átöleljen, és ne engedjen el többet? Talán a magány teszi. A kétségbeesés, hogy elveszthetem anyut. Annyira szeretném érteni magamat, őt és a másik két fiút is. Mit miért teszünk, mit szeretnénk elérni. Neki miért kell gorombának lenni? Nekem olyan kuszán érezni? A másik két fiú pedig miért játszik olyan társast, ahol nem nekem kellene a másik bábúnak lennem?
Néma csönd áll be, ami talán rosszabb, mint az elmúlt hetek csatározásai. Az ablakot figyelem, amelyen keresztül egyre inkább behatol a felkelő nap halvány fénye. Fél füllel mégis várom azt a mondatot, amit csak egy apró sóhajjal nyomott el. Nem mondja ki. Ez hát itt a vége? Itt lenne az ideje saját utat keresni? Megérteni, hogy ő többet már nem segít nekem.
– Jó reggelt! – ébreszt fel gondolataimból egy idegen hang. Hirtelen pattanok fel és fordulok az orvos felé. Adri is mellém áll, kezét újra a vállamon nyugtatja. Kétségbeesetten nézek az orvosra, aki elmosolyodik. – Nem lesz semmi baj. Az éjszaka túljutott a nehezén. Erősebb az anyukája, mint hittem. – A szavak hallatán, mintha hatalmas követ görgettek volna le a szívemről. A vállamon is egy biztató szorítást érzek. Hát mégsem kell egyedül maradnom? Az anyukám még velem lehet egy darabig? Köszönöm Istenem! Köszönöm, hogy segítettél anyunak ismét.
– Mikor mehetek be hozzá? – kérdezem megkönnyebbülten.
– Egy darabig még nem. Nagyon gyenge a tüdeje. Egyelőre csak az orvos és az ápolók mehetnek be hozzá, nehogy elkapjon valami fertőzést. Szüksége van pár napra, hogy egy kicsit erősödjön a szervezete. Utána viszont még nagyon sokáig nem mehet haza – komorodik el az orvos.
– Miért? – kérdezem szorongva. Könnyek gyűlnek a szemembe.
– Tüdőszanatóriumba kell mennie, hogy teljesen rendbe jöjjön. – feleli.
– Mennyi időre? – Az aggodalmam megint a csillagos eget veri.
– Tíz hónapra, esetleg egy évre. Attól függ, hogy mennyi gyógyulni akarás van benne, de amint elnéztem maga miatt bármire képes – mosolyogja. Tulajdonképpen ez az egy év nem nagy ár azért, hogy anyu jobban legyen, és újra együtt lehessünk, élhessük tovább boldogan életünk. – Most pedig menjen haza, aludjon egyet.
– Biztos nem lesz már semmi baj? – Nem akarok elmenni innen. Itt vagyok legközelebb hozzá.
– Biztos – bólint az orvos. Látom rajta, hogy igazat mond, így bólintok.
– Estefelé visszajöhetek? – kérdezem.
– Persze – feleli az orvos. – bár újat valószínűleg nem tudok majd mondani.
– Nem baj – rázom meg a fejem.
– Van valaki, aki figyel magára? – vált témát az orvos. Egy kicsit elkomorodom, ugyanis az anyukámon kívül nekem nincs senkim. A nagyszüleim nagyon messze laknak, az ország másik végében, évente párszor látom őket néhány hétre, de nem akarok olyan messze menni! Nem akarom anyut itt hagyni!
– A szomszédban lakunk, születése óta ismerjük Milánt. Anyukám már intézkedik a felügyelet kapcsán – szólal meg Adri. Rákapom a tekintetem, de ő nem néz rám, csak az orvosra. Nem hittem volna, hogy ezt kimondja. Talán csitulófélben van minden és barátok lehetünk újra. Olyan nehéz ezt elhinni. Nem is merem. Így kénytelen vagyok várni, hogy mit forr ki ez a helyzet.
– Értem. Az a lényeg, hogy nem lesz egyedül. Én most megyek, mert hamarosan kezdődnek a vizitek. Viszlát! – lépdel el az orvos, de én még mindig Adrira meredek, így késve kapok észbe:
– Viszlát és köszönöm! – kiáltom utána.
– Menjünk haza – indítványozza Adri. – Még le akarok zuhanyozni suli előtt. – Döbbenten kapom rá a tekintetem újra. Egész éjjel velem volt a kórházban, erre iskolába akar menni.
– Muszáj – feleli lemondóan. – Témazárót kell írnom, ami befolyásolja a félévi jegyemet.
– De nem is tanultál – döbbenek meg még jobban.
– Nem vagyok te. Már régen elkezdtem tanulni és már rég be is fejeztem – feleli korholva egy cseppet. Most olyan, mint régen volt. Már csak az a kérdés, hogy meddig marad így.
Elindul a lift felé, így én is némán követem, bár lépni alig tudok annyira fáradt vagyok. Túl vagyok egy szörnyű éjszakán. Bele sem merek gondolni anyunak mennyire nehéz volt és még a kezét sem tudtam fogni. Remélem, tudja, hogy itt voltam mellette és kértem az eget, hogy kímélje meg őt nekem, mert nagyon szeretem.
Némán lépdelünk végig a folyosókon, ki a kocsihoz. Hideg hajnalunk van, a hó megint szállingózik. Közeledik a karácsony, amit nagyon úgy néz ki, hogy egyedül töltök, de legalább anyu jól van. Beülünk a kocsiba, majd felhangzik a motorzúgás és útra kelünk. Kihaltak az utak. Még nagyon korán van, a nap éppen- éppen, hogy felkelt. Köd borítja a tájat, amelyet figyelek. Előbb házak suhannak el mellettünk, majd a pusztaság fogad magába. A szemem le-lecsukódik. Próbálom még nyitva tartani, de egyszerűen nem megy. Hallom még tompán a kocsi zúgását, a fűtés hangját, de mindezek oly távoliak. A sötétség kerül egyre közelebb hozzám. Bekebelez, ahogy úrrá lesz agyamon. Valaki szólít, de nem értem mit mond, csak annyit érzékelek, hogy hevesebben kezd verni a szívem ismét. Tűz gyúl benne, ami lángol és elemészt. Majd ez is elhal, és nem marad más, mint a feketeség…