Kerge kor /Befejezett/

Tizenharmadik fejezet

A választás

Nem hiszem el, hogy tényleg megtettem! Nem hiszem el, hogy én kezdtem és végül NEM HISZEM EL, hogy annyira élveztem! Még mindig átjár az ölelésének melege, mert rövid időn belül olyan közel préselődtem hozzá, hogy még a ruhám is nyomott. Átölelt, lángot indítva meg ezzel bennem. Úgy éreztem, hogy elhamvadok a néha lágy, néha vadabb csókban. Átjárta az egész testemet a kellemes bizsergés, aminek jólesett, hogy közel van hozzám. A szívem is megmozdult, de szerintem ahhoz, amire én vágyom, nem igen hasonlít még mindig. Lehet, hogy később fog kialakulni? Vagy sosem? Mi van, ha várok, várok és várok, majd nem történik semmi? El fogja bírni a lelkem? Tudom, hogy minden kapcsolat magában foglalja a bukás lehetőségét, főleg, ha érzést nem táplálunk bele, de az ismeretlen jövő mégis ijesztő. Persze ez az aggodalom akkor eszembe sem jutott, mikor a számban matatott. Akkor kikapcsolt az agyam, és a vágy vezetett. Ha jól emlékszem, a keze még be is tévedt a kabátom alá és még az ellen sem tiltakoztam. Atyám, mi lesz ebből? Ha így folytatja, már pedig fogja, mert adtam alá a lovat, előbb-utóbb az ágyában kötök ki. Egyelőre csak abban reménykedhetek, hogy nem ugrik rám az első adandó alkalommal, mikor megint kettesben leszünk. Rendben, tapizzon, az belefér, de ne akarja be… szóval azt csinálni. Most egyetértek kedves lakótársammal, ehhez még túl éretlen vagyok. Kell egy kis puhítás, mielőtt… Nem igaz, hogy ezen jár az eszem! Ez a korral jár vagy mi?  Vagyis remélem, hogy mindenkinek ezen, vagy hasonlón. Nem valószínű, hogy a többi fiúosztálytársamnak pont az az egy szerv jár az agyában, ami nekem, tekintetbe véve, hogy Benéről filózom… Juj, ez perverz volt. Azt hiszem, kezdem elveszíteni az irányítást az agyam és a testem felett. Azok vágyakoznak, és legyőzik a szívemet, ami azt sugallja, hogy most álljak le, míg lehet. Észszerűbb lenne rá hallgatni, de kihagynék egy lehetőséget, amit lehet, hogy életem végéig bánnék.
– Abbahagynád?! – szakít ki gondolataimból egy undok hang. A szívem még egy dobbanást is kihagy. Mikor újra hallom verni, a dallama teljesen más lesz. Mintha sírna, a fájdalmáról dalolna nekem, amibe a kezem is beleremeg.
– Mit? – morgok vissza a szoba másik felébe, ahol Ő tartózkodik. Nem fordulok arra. Nem akarom látni az utálatos tekintetét, amit minden alkalommal kapok tőle. Vacsoránál is, ha rátéved a szemem, arca megrándul és leírhatatlan grimaszba ugrik.
– Ne kopogtasd a tollat az asztalon – morogja hidegen. Komolyan, az az érzésem, hogy idebenn repkednek mínuszok, nem kinn. Mindjárt lemegyek és felveszem a kabátomat, ha ezt tovább csinálja, annak meg még jobban örülnék, ha minden szava nem lenne egy tőrdöfés. Nem én kértem, hogy így legyen! Nem én akartam vele élni! Miért engem büntet?
– Oh, ne haragudj – kezdem gonoszul. Hajt a fájdalom, amit minden egyes mondata kivált belőlem. Azt szeretném, hogy ő is sajogjon, ő is megtudja, mennyire bántó, amit velem tesz. –, de ugye levegőt még vehetek, vagy arra is kérjek engedélyt? – Ebben az esetben azt hiszem, a legjobb megoldás a támadás akármennyire is fáj.
– Idióta – morogja.
– Ó, ez még aránylag finom is volt. Mi van? Jobban sértő dolog már nem jut eszedbe? – kötekedek tovább. Egyszer már megütött, legfeljebb megteszi még egyszer, de akkor Isten a tanúm rá, hogy visszaadom neki. Nem tudom, mit kellene tennem. Annyira nehéz őt továbbra is elengednem.
– Kívül tágasabb – közli közönyösnek erőltetett hanggal, de érződik rajta, hogy egyre jobban dühítem.
– Akkor, szia – vágok vissza. Egy, kettő, három… Bingó! Már fel is állt, még a szék is felborult. Itt az idő megfizetni minden szemét szaváért, akármi is lesz az ár. Nem hagyom magamat. Csak ne kellene abba a zöld szempárba néznem. Annyira bénító a tekintete. Mikor a kereszttüzébe kerülök nem bírok megszólalni, csak a szívem dobban akkorákat, hogy majd megsüketülök. A zsigereim mozogni kezdenek, a gyomrom mocorogni. Mi történik ilyenkor velem?
– Ne idegesíts te taknyos segg! – Érzem a leheletét, olyan közel áll hozzám. Feláll a szőr a nyakamon tőle. Nyelnem kell, de annyira nehéz. Mi ez az érzés? Mi az, ami elfog, akárhányszor közel tudom magamhoz? És mi ez az illat? Kellemes fűszeres illat hatol az orromba, ami nagyon ingerli az orromat. Ajkaim megremegnek. Szeretném azokon át is magamba inni az aromát. Átjárja a testemet, elzsibbasztja az agyamat. Valami suttog belül egyre hangosabban, mégsem értem. A szél susogására emlékeztet. Mondani akar valamit, de nem értem akárhogy is próbálok figyelni rá. Nem tudom, hogy figyelmeztet-e, vagy biztat. Annyira bizonytalan még a belső hang is. Egyet tudok biztosan, hogy valami nem stimmel velem.
– Sértegess, ha jólesik, nem érdekel. – Már, hogy a francba ne érdekelne? Nagyon fáj, szétrepeszti a testem és én nem tudok mit tenni, mert csak szítom benne a dühöt, miközben bennem újra feléled a gyűlölet. Egykor imádtam őt. Mi hát az oka, hogy most gyűlölnöm kell? Nem akarom gyűlölni, de az érzés újra és újra feltör, mihelyst sértegetni kezd. – Bár nem tartom tisztességesnek, hogy Csillát is rajtam tombolod ki. – Juj, megint nem tudtam befogni a számat. A szitu a következő, szakított azzal a kis kurvával, amitől ideges, de attól nem kellene még seggebbnek lennie velem. Egyébként meg örülök, hogy dobta az a csaj. Egy kicsit megkönnyebbültem. Ráadásul most majd a suliban mindenki a szájára veszi, hogy mekkora ökör. Édes a bosszú, és igen, nem téved senki, élvezni fogom… Már csak az a kérdés, hogy mi ez a szorító érzés a torkomban. Talán sajnálom?... Sajnálat, gyűlölet, bizonytalanság. Hogy nem pukkant még szét a testem, hogy egyszerre érzem ezeket?... Fáj a fejem.
– Ehhez semmi közöd – suttogja vészjóslóan. – Csak én tudom, hogy mi történt. – Végigborzongok a hangja miatt. Nem hittem volna, hogy ennyire fagyos is bír lenni, ennyire közönyös néhány dolog iránt. – És végül; örülnék, ha csendben maradnál, ahogy legelsőnek megmondtam. – Érzem, amint a lehelete távolodik, majd felállítja a székét és leül. Szóval irritálom őt. Még mindig nem szokott meg, pedig több mint két hete lakom itt. Kolonc vagyok a nyakán, ami annyira fáj. Érzem, hogy a könnyeim fel akarnak törni. Felállok a székről és a szekrényhez sétálok. Még mindig rend van, csak miatta. Az Ő kedvéért próbálok rendet tartani magam körül, de tehetek én akármit, Ő csak továbbra is utálkozva néz rám. Kiveszem a boxerem és a pizsamám, majd becsukom, és az ajtóhoz sétálok.
– Bocs, hogy élek – suttogom az ajtónak, felé sem fordulva. Nem tudom, hogy értette-e, vagy sem. Ha igen, akkor egy érzéketlen tuskó. Ha nem, talán jobb is. Legalább nem tudja meg, hogy mennyire bánt mindig.
Némán nyitom ki az ajtót, de érzem, hogy a testem ismét lángra gyúl. Nem akarom ezt, el akarom fojtani, még ha nem is tudom pontosan mit is jelent. Behúzom magam mögött az ajtót, így az üresség veszi át a helyét az előbbi oly heves valaminek. A fürdőbe sétálok és bekulcsolom az ajtót. Itt már nyugodtan sírhatok, nem lát és nem hall senki. Elindítom a tust, majd levetkőzöm és beállok alá. A testem újjá éled a víz melegsége által, de a belsőm nem. Öregnek érzem, és sebesültnek, ami segítségért kiállt, de senki nem akarja meghallani. Olyan nagy kérés az, hogy boldog szeretnék lenni? Újra együtt akarok élni anyuval. Szeretnék rendes életet és valakit, aki megért. Egy kis melegséget, ami átjárja a testemet és begyógyítja sebeimet, amelyeket az utóbbi időkben szereztem.
A forró víz alá nyomom az arcom, csakhogy lemossam könnyeimet. Megint sírok, és már megint miatta. Mikor lesz már ennek vége? Szerintem már megfizettem minden bűnöm, amit elkövettem ebben a rövid életemben. Adjon most már valaki egy kevés reményt, egy sugarat, ami bizserget és kellemes érzést ad.
Gondolataim hirtelen visszaszállnak egy kapualjba, ahol röpke pár percet töltöttem. Mégis, most a bizonytalanságban a legnagyobb mentsváram. Vajon ő tudna segíteni? Ben képes lenne rá, hogy elfeledtesse velem ezeket a szörnyű napokat? Merjem vajon felé nyújtani a kezem, hogy segítsen, és ne hagyjon egyedül? Egy szavamba kerülne és lenne két kar, ami segítene. Hinni akarok benne. Hinni, hogy nem bánt és átsegít a nehézségeken. És ki tudja, talán közben megtalálom azt is, amit kerestem. Nem látom az utam végét, de az biztos, hogy vele egyszerűbb lenne. Lépnem kell hát felé, mielőtt elmegyek ezen lehetőség mellett is. Anitának igaza van, bele kell mennem, lesz, ami lesz alapon. Ennél jobban már nem fájhat, mélyebbre nem lökhet, és egyszer csak meglesz a kiút. Vagyis remélem. Ha minden ember végigjárja ezt az utat, nekem is meg kell tennem. Hisz, ha elérjük a mélypontot onnan már nincs lefelé, csak fel.
Dacosan törlöm le a könnyeimet. Nem ér annyit az az érzéketlen segg, hogy megsirassam megint. Beszappanozom magam és gyorsan lezuhanyozom. Egy pillanat alatt felveszem az alsóm és a pizsamámat is. A törölközőt a szárítóra akasztom, majd mintha nem történt volna semmi, visszasétálok a szobába és nem sírok többet miatta. Benyitok a szobába. Újra a hátát mutatja nekem. Már meg sem lepődöm.
– Ne csöpögtesd szét a vizet – fordul felém bosszúsan, kipirult arccal. Ajaj, a szemébe néztem. Annak a smaragdnak meg nagy szokása, hogy rabul ejtsen. Vihar tombol belül, cikáznak a fények a szemében. Az az érzésem, hogy azon gondolkodik, hogy megcsapjon, avagy sem… Bingó! Máris felvette az undok képét, ezek szerint nyert a megverés. – Hallottad?
– Képzeld, hallottam – morgom vissza és az ágyamhoz sétálok. Legalább megszabadultam a tekintetétől. –, de gondolom, hogy az eszedbe sem jutott, hogy azért nem válaszolok, mert marhára nincs kedvem megint vitatkozni egy sünivel. – Nekiállok összerázni a párnámat és összehajtani a plédemet.
– Te vagy az oka – veti oda hűvösen. Oké, azt hiszem, most kikaparom a szemét. Dühösen fordulok felé. Attól tartok, hogy most ki fogok fakadni, fájdalmat okozva ezzel. Ő tény, ami tény megérdemelné, de nem tudom, hogy az én szívem kibírná-e.
– Fogj mindent rám – üvöltök vissza. – De tudod mit? Már nem érdekel! Rúgj belém ahányszor csak akarsz! Üss meg, ha ettől jobban érzed magad! Már úgyis elérted, hogy gyűlöljelek! – Villan egyet a szeme. Valami más költözik beléjük, mint a napok óta észlelt sértett, hideg undokság. Ez másabb, szívfacsaró, de én már itt nem tudok leállni, de talán nem is akarok. Ha már nekem fáj, fájjon neki is. Kettesben szép szenvedni. Pár lépéssel előtte termek. Lesápadt, de akkor is kimondom még egyszer. – GYŰ-LŐL-LEK! – kiáltom a képébe, majd hátat fordítok a döbbent smaragdoknak. Dühtől remegve megyek az ágyamhoz. Lefekszem rá és a fejemre húzom a takarót.
Megint kicsiből indult és hatalmas vihar lett belőle. Végigsöpört a szobán. Rommá döntött mindent és néma, szomorú csendet hagyott maga után. Nem mozdul, szerintem még mindig dermedten ül. A könnyeim újra megindulnak. Öklömet a számba dugom, ne tudja meg, hogy még mindig szoktam sírni, ha valami bánt. Régebben is ez volt, de akkor ő megvigasztalt. Most miatta sírok megint, pedig nem szabadna, mert megígértem. Szabad kezemmel letörlöm könnyeimet, de azok egyre szaporábban hullnak. Hallom, hogy visszafordul az asztalához és elkezd kopogni a tollal. Ha nem bőgnék épp, visszaadnám azt, amit mondott nekem. Rohadnál meg, te szemét! Ez is miattad van. Immáron a párnát dugom a számba. Nyugi Milán! Gondolj arra, hogy van, aki szeret. Igen, van olyan ember, aki szeret és átölel. Majd, ha kérem, de most nincs itt.
A könnyeim egy idő után, ami óráknak tűnik, elfogynak. Remeg a testem és leragad a szemem. Napok óta nem aludtam, csak agyaltam mindenen. Most is azt kellene, de az agyam tompul. Az egyedüli dolog, ami megmarad a délután ölelő két kar és az ajkak, melyek az enyémre tapadtak. Apró fuvallatszerű ér az arcomhoz, olyan, mint egy gyengéd érintés. Valahonnan ismerős, de akkora köd borítja már a jelent, hogy nem tudom beazonosítani. A szívem hevesebben kezd verni. Bekúszik egy sötét árny tudatomba, aki a kabátom alatt matat. Érzem, hogy elmosolyodok és megremeg a testem. Az érintés ismétlődik, még hevesebb reakciót ébresztve bennem. Apró nyögés hagyja el az ajkaimat, még mélyebbre süllyedek, de az agyamba még bekúszik egy mondat: „Bocsáss meg!”

***

Reggel úgy ébredtem, mintha megtapostak volna az éjjel. Fájt minden részem, de leginkább a mellkasom bal oldala. Bár a fejem sajgása sem volt épp elhanyagolható. Mintha kalapáccsal verték volna állandóan. Most is fáj, még figyelni sem tudok rendesen. Ha megpróbálom megfeszíteni magam, könnybe lábad a szemem. Azért a reggelben is volt valami jó. Az, hogy az a kretén már nem volt a szobában, mikor felébredtem. Elhiheti mindenki, hogy ezerszer jobban éreztem magam, mint máskor szoktam. A tegnapi azt hiszem, nálam nagyon betett. Valószínűleg egy vödör fájdalomcsillapító sem segítene rajtam.
– Ezt idd meg – huppan le mellém Anita. Az iskola egyik eldugottabb részén ülök egy lépcsősor legalján. Felém nyújt egy palack vizet és egy fehér gyógyszert.
– Ha nem törli ki azt, hogy tegnap mi történt, nem kérem – morgom oda. Azt hiszem, visszaminősültem felmosóronggyá.
– Azt nem fogja, de a fejfájáson segít – mosolyogja. Sóhajtva ránézek. Felfelé kunkorodó szája jó érzéssel tölti el az én szívemet is. Ha Anita vidám, én sem tudok igazán sokáig morogni. Elveszem a gyógyszert és lenyelem egy korty vízzel. – Most pedig mesélj, attól jobb lesz. – Az lehet, hogy jobb lesz, de a tegnapi napom nagyon sűrű volt. Szakítás, smár a kapualjban, veszekedés… Azt hiszem, inkább nem gondolom végig, ha nem muszáj.
– Nem hinném, hogy jobb lenne – rázom meg a fejem, amitől még jobban megfájdul.
– Azért próbáljuk meg. Látom, hogy valami bánt és nem szeretem, ha ilyen vagy – komorodik el ő is. Na, tessék, ilyen hatással vagyok az emberekre.
– Bocsi – felelem őszintén. – A tegnapi napom kicsit zsúfolt volt – kezdek bele. Ő érdeklődve figyel. Elmondok neki mindent, hátha tényleg jobb lesz, sosem lehet tudni. Na, meg hátha tud valami megoldást mondani.
– Mármint miután elmentél tőlem? – Az arcán mosoly terül szét. Tudom, mire céloz, így érzem, hogy egy kicsit elpirulok és hogy mosolyfélére görbül a szám. – Szóval?
– Nem volt épp egyszerű szakítani veled – kezdek bele a mesébe. Ha belegondolok eléggé abszurd a helyzet, mert épp az exbarátnőmnek tartok kiselőadást arról, hogyan is smároltam a sötét kapualjban. – Tudod féltem, hogy megbántalak, de kellemesen csalódtam – nézek rá hálásan.
– Hát igen, egy külön állatfaj vagyok – húzza még szélesebbre mosolyát.
– Miután eljöttem tőled, elindultunk haza. Egész úton az járt a fejemben, amit mondtál. Mármint, hogy ne szalasszak el egyetlen lehetőséget sem, amit kapok lesz, ami lesz alapon. Tulajdonképpen igazad volt, erre hagytam, hogy az agyam kikapcsoljon. – Érzem, hogy pirulok, Anita meg hatalmas, kíváncsi szemekkel várja a folytatást. – Hát…ö… Szóval berángattam egy kapualjba… és… - Juj, ez ciki. Még végig sem bírom mondani.
– Megcsókolt? – kérdezi a röhögéstől fuldokolva.
– Nem, én kezdtem – vallom be őszintén, mire elkezd ujjongani. Azt hiszem, beindult a fanoskodása.
– Kár, hogy nem láttam – jegyzi meg végül elkomorodva kicsit.
– Nehogy azt mond, hogy kíváncsi lennél rá élőben? – kérdezem döbbenten.
– De, simán. Egyszer megnéznék két pasit élőben is csókolózni – feleli őszintén. Nem semmi a lány már mondtam. Más ember sikítófrászt kapna, lehordana minden buzinak meg hasonlók. Ő meg két csókolózó pasit akar látni. – Viszonozta ugye?
– Igen – bólintok. – Nagyon sokáig smároltunk a sötétben – vallom be. A barna szemek boldogan felcsillannak. Kár, hogy én nem érzem annak magam, csak egy szerencsétlen, kerge tizenhat éves gyereknek.
– És éreztél valamit? – A kérdésre elgondolkodom. Tulajdonképpen éreztem, melegséget és mi tagadás, talán boldog is voltam kicsit, hogy valaki tart. Nem tudom, mikor lettem ennyire romantikus, de nem is érdekel. A lényeg az, hogy nem voltam akkor teljesen érzéketlen, még ha nem is alapjaiban rengetett meg bennem mindent. Egyébként meg fogalmam sincs mit kell éreznie annak, aki szerelmes.
– Tulajdonképpen igen. Azt nem tudom pontosan, mit, de valamit biztosan – felelem. – Annyira zavaros minden most körülöttem.
– Nyugodt voltál? – Azt hiszem, erre is válaszolnom kell, ha segítséget akarok tőle, így bólintok. – Akkor ragadd meg a lehetőséget, majd kisül belőle valami – mosolyodik rám.
– De mi van, ha rossz döntést hozok? – teszem fel azt a kérdést, amit sokszor feltettem vele kapcsolatban is. Oké, őt nem bántottam meg, mert szerencsém volt. Mi van, ha Bent sikerül? Nagyon fontos most már számomra. Nem akarom elveszíteni. Na, pont erre szokták mondani, hogy házi nyúlra nem lövünk. Két barát egymás után. Ez még az én mércémmel mérve is túlmegy minden határon.
– Az embereknek gyakran kell döntéseket hozniuk, amelyek következménnyel járnak. Lehetnek jók és rosszak egyaránt, de örök harag nincs. Előbb-utóbb bocsánatra lel mindenki. Ezen felül ne félj a holnaptól, mert nem tudod, mit is tartogat nekünk. – Igaza van. Nem szabadna azon gondolkodnom, hogy mi lesz, de nem tehetek róla, hogy ennyire lélekszaggató emberke vagyok. – Ám tuti nem ez borított ki annyira, hogy fájjon a fejed. – Na, erről a témáról szívesen lemondtam volna, lévén, hogy ma már eleget fájt a buksim.
– Nem – felelem őszintén. Mit tehetnék mást. Valakivel beszélnem kell erről a lehetetlen helyzetről, ami köztem és Adri között uralkodik. – Megint veszekedtem Adrival – mondom el tömörítve.
– Min? – kérdezi komoly arccal.
– Először csak semmiségnek indult. Kopogtam a tollal az asztalon, aztán ő rám mordult, hogy hagyjam abba. Aztán megkérdeztem tőle, hogy levegőt vehetek-e. Erre leidiótázott. Onnantól nem volt megállj. Addig fajultak a dolgok, hogy ordítva azt vágtam a fejéhez, hogy gyűlölöm. – Arcomat a tenyerembe temetem. Fáj az a szó. Még jobban őröl belül, mint tegnap. Vak dühömben mondtam ki. Érzem is jó ideje, mégis valami belül azt suttogja, hogy nem kellett volna. Legszívesebben leköpném magam és visszaszívnám azt a szót, de tudom, hogy nem lehet.
– Talán megérdemelte – suttogja halkan Anita. Átöleli a hátamat. Hogy megérdemelte-e? Most már nem tudom igazán. Egyik részem azt mondja talán, a másik azt, hogy nem.
– Nem tudom. Lehet, hogy meg, de lehet, hogy igazságtalan voltam elvakult dühömben. Éreztem ezt már előtte is, érlelődött bennem. Azt hiszem, most megbántam. – Anitára nézek, aki némán mered rám. Feszülten figyeli az arcomat. Várja, hogy folytassam. – Olyan kusza belül minden. Összezavarodtam. Barátból ellenség lett, ellenségből barát. Felfordult a világom. Ezen felül remegek egész testemben. Valami suttog belül.  Éledezik. Mocorog a gyomrom. Hányhatnékom van, akárhányszor közel jön hozzám. Most is azt érzem, hogy lecsikarom az arcomról a bőrt, vagy falnak megyek, és már megint fáj a fejem. És a legrosszabb az egészben tudod mi? – fordulok teljesen felé. – Sírtam – halkul el a hangom. – Sírtam miatta.
– Semmi baj – ölel át teljesen. – Elhiszem, hogy megrázott a dolog, hisz barátok voltatok mindig. Erre most egyik napról a másikra megváltozott minden. Ezért is mondtad neki, hogy gyűlölöd. Csalódtál benne, amiért otthagyott a bajban – próbálja elmagyarázni, amit érzek. Igaza van, csak ő szavakba tudja önteni, én meg nem.
– A kórházban egy kis időre láttam a régi énjét, a kedves, törődő embert és azt hittem, hogy helyre áll minden. Mikor odaköltöztem, újra nekem ugrott. Nem tudom, mit vétettem. Nem mondta el és ez annyira fáj. – Megint sírni akarok, mert majd széthasad a mellkasom olyan szaporán ver a szívem, de nem szabad! – Ne engedd, hogy megint sírjak – kérem elcsukló hanggal Anitát.
– Figyelj rám – enged el és arra kényszerít, hogy ránézzek. – Ne sírj! Légy erős és ne foglalkozz vele! Egyszer majd helyreáll minden. Most próbálj boldog lenni. Gondolj arra, hogy anyukád meggyógyul és hogy Ben kedvel téged nagyon. – Igaza van. Ha így folytatom fejfájásban patkolok el.
– Köszi – ölelem meg Anitát. – Próbálok boldog lenni, de nem tudom, hogy menni fog-e. – Tényleg nem vagyok benne biztos. Vajon anyu meg Ben el tudják nyomni a bennem lévő fájdalmat, amit Adri iránt érzek, ha egyszer minden nap találkozom vele? Elég erős leszek hozzá, hogy túltegyem mindenen magam? Nem tudom, de meg kell próbálnom. Nem ülhetek naphosszat magamba roskadva, várva arra, hogy valaki megoldja helyettem a gondjaimat.
– Mindjárt csengetnek – közli halkan Anita. Feltápászkodom a lépcsőről és egy mély levegőt veszek.
– Menjünk – próbálok mosolyogni. Elindulunk a népesebb folyosó felé. Néhány osztálytársunk lát kimenni a félhomályból. Tuti, hogy most jönnek a beszólások, de én annyira nem akarom őket meghallgatni.
– Nyugi – szól Anita.
– Rendben – bólintok és átsétálunk közöttük. Nem érdekelnek a beszólásaik, csak órára akarok eljutni. Lehetőleg időben, mert különben Márk megint megszívat, az meg nagyon nem lenne jó. Így is valószínű, hogy elvasal félévkor. Pedig én próbáltam tanulni, de nem ment annyira zűrzavaros minden.
Sikeresen beérünk a terembe. Ahogy leülünk, belép a tanár. Épp, hogy sikerült.

***

Gondolataim egész nap azon jártak, amit Anita mondott. Boldog szeretnék lenni. Nem akarok hallgatni arra a fájdalomra, ami bennem van. El akarom felejteni és az nem megy, ha naphosszat rágom magam. Persze ennek a gondolatmenetnek letolás lett a vége angol órán, de az a szadista állat sem tud érdekelni. Van nekem elég gondom nélküle is. Most például Ben terméhez sétálok. Nem vagyok biztos benne, hogy normális vagyok, de meg kell próbálnom. Ennél rosszabb már nem lehet, mint ami most uralkodik az életemben.
Odaérek a teremajtóhoz. Bekukkantok a nyíláson. Még benn van. Beszélget az osztálytársaival, de észrevesz és leugrik a padról. Felszedi a táskáját és felém indul. Még elrohanhatok. Még nem késő, még ha ciki is lesz.
– Sziasztok! – int vissza a terembe, majd rám mosolyog. Szeretném ezt a mosolyt, ilyenre van szükségem most. Valakire, aki boldogságot tud hozni az életembe. Hogy mi lesz a következménye, azt nem tudhatom, de más sem. Lehet, hogy kétszer esem ugyanabba a hibába, de lehet nem. Ez a jövő titka.
– Beszélni szeretnék veled. – Azt hiszem, aláírtam az ítéletet. Most már muszáj lesz valami értelmes dologgal előrukkolni.
– Rendben – bólint. – Nálam jó lesz?
– Jó – bólintok rá. Legalább ott nem fog senki sem zavarni. Haza, vagyis idézőjeles haza egyébként sem akarok még menni. Ráérek majd este rágódni az egész, idióta helyzeten.
– Felveszem a kabátom és indulhatunk – fordul a fogashoz és leveszi fekete kabátját. Jól áll neki ez a szín, a garbós pulcsi meg pláné. Azt hiszem, jó irányba haladok. Lassan elfogadom a helyzetet és azt, hogy nem tudok rajta változtatni. Inkább bujkálok hátralévő életemben, mint hogy hazudjak magamnak.
Némán lépdelünk ki az iskolából. Csendes az épület, mert épp hetedik óra van, de az én agyam hangos. Zsong belül teljesen. Viaskodik bennem két érzés. Az egyik helyesli a döntésemet, a másik erőteljesen ellenzi. Lehet, hogy az ellenzésnek lenne igaza, mert megkímélném magam néhány pocsék dologtól, de már elhatároztam, hogy belevágok. A kérdés csupán az, hogy hogyan is kezdjek bele. Csak úgy nem vethetem oda, hogy járni akarok veled. Mi van, ha ő nem akar? Mi van, ha tényleg csak barátot lát bennem? De akkor minek csókolt volna vissza? Azt hiszem, ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Annyi különbséggel, hogy a célszemély velem egynemű. Lehet, hogy vele jobban fogok boldogulni, hisz én is fiú vagyok.
Jé, elmúlt a fejfájásom. Ben komolyan jó hatással van rám. Valahogy megnyugszom, ha közel vagyok hozzá. Kifelé sugároz valamit, amit nem tudok megmagyarázni. Csak azt észlelem, hogy jó. Ha velem van, nem gondolok másra. Nem látom olyan rossznak a dolgokat, a világot. Ez lenne az, amit keresek?
Megérkezünk a házukhoz. Most nem nyitja ki az ajtót, mert nincs bezárva. A bejáratit szintén nem kell.
– Anyu, megjöttem! – kiált be a konyhába. Én azt hittem, ma is kettesben leszünk. Egy kicsit frusztrálni fog, hogy tudom az anyja pár lépésre van tőlünk.
– Szia, kicsim – jelenik meg a folyosón egy alacsony, barna hajú és szemű mosolygós nő. A homlokán apró ráncok vannak, mely szenvedésről tanúskodnak, ám a kisugárzása ugyanaz, mint a fiának, megnyugtató.
– Anyu, ő Tóth Milán, az egyik barátom – mutat be az anyukájának.
– Csókolom – köszönök udvariasan.
– Mi felmegyünk – akasztja fel a kabátját Ben, majd az enyémet is felteszi.
– Örülök, hogy megismerhettelek – mosolyogja a nő, majd visszasétál a konyhába.
– Gyere – int a fejével Ben. Nagy levegőt veszek, majd elindulok utána. Felsétálunk a lépcsőn. Jól sejtettem, hogy övé az erkélyes szoba. Nem tudom, honnan gondoltam. Csak úgy jött. Belépek utána az ő világába. Kellemes barna színű a szobája, hozzá harmonizáló bútorokkal és ágyneművel. Sehol egy szétdobált könyv, zokni vagy hasonló. Kezdem nagyon szégyellni magam, pedig mostanában tanultam egy kis rendet.
– Szép szoba – jegyzem meg feszengve.
– Köszi. Ülj le az ágyamra – mutat a barna alapú, csíkozott ágytakaróval takart fekvőalkalmatosságra. Odasétálok és lehuppanok rá, ő meg velem szemben. Néz rám és mosolyog. Talán várja, hogy elkezdjem. Kezd idebenn nagyon meleg lenni, ami felkúszik az arcomba. – Nyissak ablakot? – próbálja oldani a feszültséget.
– Igen – bólintok. Ezzel is húzom egy kicsit az időt. Nem tudom, hogy hogyan kezdjek bele. Na, mindegy, majd lesz valahogy.
– Ben – fújom ki a levegőt idegesen. –, gondolkodtam a tegnapin.
– Értem. Én is – bólint immáron komolyan.
– Csak barátságot ígértem, de… – Hogy a frászba folytassam. Azt csak nem mondhatom, hogy szeretem, mert nem vagyok belé szerelmes, csak kedvelem. – de… de… nem tudom – sütöm le a tekintetem. Ennyit a kommunikációs készségemről.
– Én meg megígértem, hogy tartom magam a kérésedhez – folytatja ő a beszédet. –, de tegnap magadtól kezdted és én örömmel viszonoztam. Tudom, hogy merőben új neked ez a helyzet, de ne félj, nem foglak bántani. Nem teszek olyat, amit nem akarsz. – Ráemelem a tekintetemet. Hálás vagyok neki, amiért kimondta azt, amit én is akartam.
– Akkor most mi lesz? – kérdezem meg hosszú hallgatás után.
– Nem kapkodunk el semmit. Egyezünk ki annyiban, hogy több van köztünk, mint barátság. Aztán hagyjuk, hogy minden menjen a maga tempójában. Olyat sem kérek tőled, amire képtelen vagy. Ráadásul nem is lenne fair, mert én sem tenném meg. – Ööö, most nem tudom pontosan mire is célzott, bár elég furán villantak meg a szemei. Mintha nem itt lett volna egy pillanatra az agya, hanem nagyon messze.
– Rendben – bólintok mosolyogva. Nagyon megkönnyebbültem. Elhiheti mindenki. Túl vagyok rajta és még rám sem akarta vetni magát. Azt hiszem, látok némi jövőt ebben a kapcsolatban.
– Akkor első lépés az lesz, hogy eljössz velem szombaton randizni – vigyorodik el.
– Hová? – kérdezem egy kicsit félve.
– Az titok – mosolyog rejtélyesen. Szombaton Szenteste lesz. Az első, amit anyu nélkül töltök.
– Mi a baj? – kérdezi meg, mert elszomorodtam.
– Szenteste lesz és anyu nem lesz velem – vallom be neki őszintén.
– Előtte bemegyünk hozzá. Kocsival megyünk, mert nagyon kevés busz jár ilyenkor. – Hálásan emelem rá a tekintetemet. Testemben melegség árad szét, ami nagyon jólesik a sok csalódás után. Közelebb hajolok hozzá és apró csókot lehelek ajkaira. Mielőtt azonban eltávolodhatnék, szám után kap. Kellemes bizsergés szalad végig rajtam. Tulajdonképpen szeretek vele csókolózni. Felizgatja a testemet, kiélezi az érzékeimet, amelyek köré összpontosulnak. De akkor mi az a fura dolog, ami elő-előbukkan. Tompa fájdalom hasít újra és újra a mellkasomba. Mintha minden érintésnél felsikítana valami.
– Mi a baj? – válik el tőlem és zihálva a szemembe néz.
– Semmi – rázom meg a fejem és újra megcsókolom. Óvatosan az ágyra dönt, mire pilláim felpattannak és abbahagyom a nyelvjátéka viszonzást.
– Nem csinálok semmit – suttogja halkan, mire bólintok. Megígérte. Hiszek neki, így újra lehunyom a szemem és átadom magam a gyengéd nyelvjátéknak. Ő vezet, én csak követem. A tompa, lüktető fájdalom múlni kezd, ahogy egyre jobban csak ő foglalja el minden gondolatomat. Csak rá koncentrálok, kizárok mindent. Olyan jó így együtt, a csöndben. Azt hiszem, most boldog vagyok, és remélem jó utat választottam magamnak.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Mivel elszámoltam a kezdésnél, így a szentestés rész nem 24-re esne. Ennek orvoslására hoztam el a mai fejezetet, holnap pedig az ünnepi részt.