Kerge kor /Befejezett/

Nyolcadik fejezet

Anyu

Eddig a pillanatig rá haragudtam. Őt gyűlöltem, amiért azt tette velem, amit, de most magamat utálom, amiért így érzek. Nem tudom, mi folyik bennem. Egyszerűen veszettül dobog, ha rá gondolok. Ha lehunyom a szemem őt látom, mosolyog rám. Annyira őszinte, hogy még el is hiszem, pedig nem más az egész, mint egy illúzió. Nap-nap után látom, amint azt a kurvát ölelgeti. Nekem meg csak álmomban jut néhány érintés, amit a valóságban talán meg sem kapok. Vágyom rá, hogy mellettem legyen. Hozzám érjen. Átöleljen. Ezerszer csinálta már az évek alatt és most annyira hiányzik, talán a kelleténél jobban is.
Annyira furcsa az emberi agy. Amíg velem volt, nem hiányzott, annyira kézenfekvő volt, hogy létezik. Átmehetek hozzá és ő átkopog éjjel is hozzám. Most azonban a gyötrő magány kerülget. Minden nappal egyre erősebb. Szeretném, ha újra mellettem lenne, újra mosolyogna rám. Vágyok arra, hogy smaragdjai csillogjanak, mikor magyaráz valamit. Még a fel-alá járkálását is szívesen figyelném, csak itt lenne nekem.
Ha rá gondolok, a szívem elfacsarodik, vadul dübörög, úgy érzem, hogy a fájdalomba lassacskán beleroskadok. Miért fáj ennyire? Miért vágyok a társaságára ennyire? Mikor eltaszított? Megbántott? A földbe alázott? Miért nem tudom utálni? Miért látom őt minden egyes alkalommal, mikor lehunyom a szemem? Miért érzem pilla érintéseit, amelyekre korábban soha nem figyeltem? Mi történik bennem? Azt hiszem, kezdek begolyózni.
– Milán – ráz fel Anita hangja. – Mi a baj? Gyakorlatilag három napja nem szólsz senkihez. – Na, igen, ezt már anyu is mondta. Akárhányszor hazamegyek az iskolából, egyszerűen elsétálok mellette. Rá sem nézve bemegyek a szobámba, aminek az ajtaját állandóan becsapom, jelezve nem vagyok kíváncsi senkire. Éjszaka nem alszok, még ha sikerül is néhány órára elszunyókálnom megjelenik a démonom és én onnantól elvesztem. Egyre intenzívebb minden érzés, egyre jobban vágyok arra, ami álmaimban megjelenik és egyre kevésbé izgat, hogy helyes-e vagy nem, ami történik velem.
– Semmi. Nem érdekes – hazudom. Szívem elfacsarodik kicsit, mert Anitának mindig hazudok. Ha eszébe jut, hogy csináljunk együtt valamit, állandóan lemondom. Egyszerűen nem bírok ki mellette egy órát sem. Mikor meg akarja fogni a kezemet a pánikroham kerülget. Nem akarok a közelében lenni, mint a barátja. Egyszerűen ez nekem nem megy. Azóta a csók óta nem próbálkozott, amiért hálás vagyok. Ha csak rá gondolok, kiráz a hideg. Nem úgy a másik két fiúétól. Ha eszembe jutnak, végigborzongok. Annyira jó volt érezni testüket az enyémhez simulni. A nyers vágy, ami feltört bennem, hihetetlen élményt adott nekem. A szívem ugyan nem reagál, de talán most nem is tud a csalódottság miatt. A testem viszont lángol. Ha belátom, ha nem, az a fene nagy igazság, hogy borzasztóan rá vagyok izgulva mind a két fiúra. Emil ugyan elment tegnapelőtt, de nem hagyott bennem kétséget afelől, hogy bizony-bizony igényt tartana rám és ha erre gondolok a vérem is pezsegni kezd. Ami Bent illeti, még mindig együtt öltözködünk. Nem egyszer néztem rajta végig és jöttem rá, hogy kár amiért másokkal egy helyen zuhanyozunk.
– Milán – hallom meg a nevem az ajtó felől, de nincs kedvem odanézni, ergo úgy teszek, mint aki meg sem hallotta. Nem szokásom olvasni, de valamivel le kell kötni a figyelmemet, így képes vagyok az Anyegint olvasni. Ez már beteges.
– Milán – kezdi óvatosan Anita. – Keresnek – Na, ha nem mondja, nem tudom, de vele szemben is úgy teszek, mint aki nem hall. – Milán...
– Jól van! – mordulok rá és csúnyán kezdek Benre nézni, aki fel sem veszi, csak mosolyog az ajtófélfának dőlve. Szexi, fekete felső feszül rá, a nadrágjáról nem is beszélve. Miért van az az érzésem, hogy sürgősen ki kellene tuszkolni a fejemből őt nadrágostól, pólóstól, meztelen testestől együtt?
– Szeretnék kérdezni valamit – válaszolja meg néma kérdésemet, amit a szememmel tettem fel. Mindenki rám néz, lévén, hogy tudják mi történt a múltkor. Még szerencse, hogy azt már nem, hogy azóta megjártam párszor a száját is. Oh basszus. Elég erre gondolnom és újra csókolni szeretném, hátha elnyomható bennem az az átkozott ciripelés.
– Megyek – sóhajtom. Ígéretéhez híven napok óta nem szólt hozzám, bár a mosoly, amit kapok tőle minden egyes alkalommal, mikor összefutunk a folyosón, felér egy nagyobb beszélgetéssel. Ő sem tett le rólam. Nekem csak válogatnom kell. Nesze Milán, örülj – mondta az élet és elém hajított két fiút is a lányok helyett.
– Légy óvatos – aggodalmaskodik Anita.
– Rendben – nyugtatom meg, lévén, hogy tudom, egy ujjal sem nyúl hozzám... Ok, hozzám nyúlna, de nem ver meg ismét. Miért kell nekem ugyanarra gondolnom folyton? Ez is valami hormonális izé? Csak nekem késett pár évet? Feltápászkodom az asztalomtól és odasétálok hozzá, mire ő int a fejével, hogy menjek ki vele az udvarra. Egy szó nélkül követem. A szívverésem felgyorsul, a légzésszámom szintén, az egész bensőm mozog, pedig még kiscicákat sem reggeliztem. Kiérünk az udvarra, amit egy vékony hótakaró fed, de már az is olvadó félben van.
– Gondolkodtál? – fordul hirtelen felém.
– Ö... – Na, ez értelmes volt, de van ez így, főleg azok után, ami történt. – Hát... fogjuk rá – felelem.
– Ezt, hogy érted? – kérdezi kíváncsian.
– Ha jártál ebben a cipőben, tudod te azt. Nem akarnék rajta gondolkodni, de mindig ez kattog az agyamban. Egyszerűen nehéz elfogadni ezt az egészet – felelem őszintén. Valakivel muszáj erről beszélnem és jelenleg közel és távol ő az egyetlen, aki kapizsgálhatja mi is folyik bennem.
– És mit gondolsz rólam? – Hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Mégis mit kellene gondolnom? Nem vagyok belé szerelmes. Az igaz, hogy megmozgat belül, mint Emil, de ez nem szerelem. Hatalmas vágyat érzek rá, hogy magamhoz rántsam és megcsókoljam, vagy esetleg többet engedjek neki ennél, de ez állatias ösztön, mint minden velem egykorú hímegyednél, de nálam bonyolultabb, hisz egyneműek vagyunk, és én még tapasztalatlan is.
– Hát, nem nagyon ismerlek – felelem őszintén. Ez legalább igaz, ha már jobb nem jut eszembe. Végignézek rajta. Kék tekintete vonz. Megcsillan a téli napfényben. Ahogy szemébe nézek, valami megmozdul bennem, azt suttogja, hogy jó lenne. Talán, ha már napirendre tértem a verekedés felett, adhatok egy esélyt annak, hogy összebarátkozzak vele. Vagy lesz mélyebb kapcsolatunk, vagy nem, de valahol kezdeni kell.
– És meg akarsz? – kérdezi komolyan. Hogy őszinte legyek, nem tudom. Az a baj, ha igent mondok előbb-utóbb a vágyam fog nyerni és talán hülyeséget művelek. Egyszer már hoztam rossz döntést, és most jó formán az illető szemébe sem merek nézni.
– Nem tudom – felelem őszintén. – Lehet... Nem, nem tudom – rázom meg a fejem. – Ez annyira bonyolult – fakadok ki. – Ne értsd félre, napirendre tértem a verekedés felett, bár választ még most sem kaptam rá, hogy miért. Ahogy a csókra sem és arra az istenverte suttogásra magamban sem! Így én nem tudom – tárom szét a karjaimat. Kicsit kikívánkozott már belőlem a feszültség. Ő megértően nézett rám, kékségéből áradt, hogy megért engem.
– Akkor egyezzünk meg – mosolyodik el. – Várjuk meg hogyan alakul ez az egész az elkövetkezendő időkben, utána majd döntesz. Most elsősorban nem épp párkapcsolatra gondoltam, mert az korai, csak úgy barátkozni. – A fene a mindenedet, hogy ilyen jól tudsz hatni az emberre és azt tudod mondani, amit hallani akar.
– Rendben – bólintok, és megpróbálom nem rávetni magam, mert akkor tuti ellent mondanék önnön magamnak. – Most menjünk vissza. Nekem még nincs kész a matek házim – sóhajtom. Utálom azt a szart is, bár ez a tanár hibája. Általánosban valahogy könnyebben ment.
– Segítsek majd? – kérdezi érdeklődve.
– Ennyire jó vagy belőle? – válaszolok kérdéssel a kérdésére.
– Egész jó tanárom volt – feleli savanyúan, bús kék szemekkel. Megáll az ember esze. Az egyik percben vidám, a másikban meg úgy néz a nagyvilágra, hogy legszívesebben magamhoz ölelném, hogy megvigasztaljam.
– Akkor még beszélünk – válok el tőle, ahogy beérünk az iskolába. Elindulok a termünk felé, de a folyosó közepén megtorpanok, ugyanis A... Nem minősítem ki került a látóterembe, aki a másik általam jobb, ha nem minősítem személy manduláit vizsgálja. Tulajdonképpen még mindig nem értem mi a francot akarok tőle, mikor egy szadista vadbarom. Ha ezt gondolom róla, vajon miért dobog hevesebben a szívem? Miért száradt ki a szám? És miért érzek legyőzhetetlen vágyat arra, hogy megtépjem Csillát?... Ok, azt hiszem, le kell nyugodnom. Különben itt, a folyosó közepén kapok pánikrohamot és megfúlok, de ő biztos örülne neki.
– Mit bámulsz? – hatol a fülembe Adri gúnyos hangja és halvány lila gőzöm sincs mi a frászt válaszoljak neki. Ez az egész olyan, mint egy elfuserált ifjúsági filmben, ahol a főhős leányzó kukán mered az őt szekáló srácra. Ráadásul az én esetem még groteszk is.
– Milán! – ment meg Anita hangja a teljes beégéstől. Elfordítom a fejem Adriról, ami marhára nehezemre esik. Anita lefékez előttem. – Az oszifő keres téged! Azt mondta, amint megtaláltunk azonnal szóljunk, hogy keresd meg. Vagy tízen futkározunk fel-alá az iskolában, téged keresve. – lihegi.
– Mi történt? – kérdezem aggódva. Nem én voltam, de komolyan. Nem emlékszem, hogy bármit is elkövettem volna mostanság.
– Nem tudom. Nem mondta el, de nagyon aggódó arckifejezést vágott – hadarja. Néha csodálkozom, hogy egyáltalán megértem. A nyugtalanság kerít hatalmába, érzem, hogy valami történt.
– Megint hülyeséget csináltál? – kotyog közbe Adri, amiért csak egy lesújtó pillantással illetem.
– Semmi közöd hozzá! – vetem oda és futásnak eredek. Meg sem állok a nevelői szobáig. Dobogó szívvel bekopogok. Az ajtót kapásból az osztályfőnököm nyitja ki. Na, ő legalább alacsonyabb nálam pár centivel. Nagyon rendes, igazságos nő, bár befolyásolható. Egy átlagos, negyven év körüli nő.
– Mit óhajt? – kérdezem szorongva.
– Milán, most hívták az iskolát a kórházból. Anyukád a munkahelyén rosszul lett. Válságos állapotban szállították be – közli velem egy szuszra. A szívverésem még jobban felgyorsul, a könnyeim felkívánkoznak... anyu... bénultan állok és nézek a nőre. Próbálok keresni egy kapaszkodót, hogy mindez csak egy rossz álom, de nem.
– De hát... De hát jól volt – dadogom kétségbeesetten. Tuti lesápadtam, az ájulás kerülget... Vagyis azt hiszem, jól volt... Nem figyeltem rá napok óta. Ne haragudj anyu!
Rá se nézve az oszifőre elszaladok.
– Milán! – kiabál utánam a nő, de nem érdekel. Könnyeim kicsordulnak, nem látom hová lépek. Csak édesanyám jár a fejemben, most nem érdekel más. Egyszer már majdnem elvesztettem, nem akarom még egyszer átélni, és nem akarom valóban elveszteni. Mi lesz velem, ha ő is elhagy? Mit vétettem? Kérem vissza az anyukámat!
– Milán! – rohanok bele valakibe vaktában, akiről tudom ki, így nagyot lökök rajta. Majdnem elesik, de nem érdekel.
– Hagyj békén! Nem érdekel mit akarsz! – peregnek a könnyeim. Ott ütöm, ahol érem. – Keress más embert, akit piszkálj! – Lefogja a kezemet, de nem durván. Ujjai végigsiklanak karjaimon, ahogy átölel. Érzem az illatát. Érzem az ő testének a rezzenéseit. Hallom szapora légvételeit. Ujjai forrók. Annyira szeretném, ha csak az enyémek lennének.
– Milán, nyugi – kér halkan, szeretetteljes hanggal, ami átmelengeti a szívemet. Ez az, ami hiányzik. Ő. A szeretet. A béke. A nevetés. Az érintései. Ölelésébe simulok. Megnyugszok jelenlététől. Könnyeim végigperzselik az arcomat, még nagyobb fájdalmat okoznak odabenn. Az agyam pedig egyre inkább azt dobogja; mindenkit elveszítek, akit szeretek. – Anyu most hívott. Szedd össze a cuccaid és menjünk haza! Beviszlek a kórházba. – Tekintetemet Adrira emelem. Homályosan látom őt, de így is kiveszem a gyengédséget, ami szemében ül. Most nem haragszik, nem őrjöng, nem akar a zöld smaragdokkal felnyársalni. Vajon mi történt vele? Talán neki is van szíve? Talán szeret engem még egy kicsit? – Menj a cuccaidért! Itt megvárlak – emeli fel a kezét és törli le a könnyeimet. Szeretnék a tenyerébe simulni. Szeretném érezni a borzongató melegségét, de nem tehetem. Most nem. Ami számít, az csak anya. Az érzéseim másodlagosak, a kuszaságom megvár, ha minden rendben lesz.
Nem gondolkodva azon, hogy mi történt fordulok meg és sétálok a termem felé. A könnyeim továbbra is folynak, de az egyetlen dolog, ami elfoglalja az agyamat, az anyu.
Gyors léptekkel megyek be a terembe.
– Milán! – kiált fel Anita, aminek köszönhetően az egész osztály rám néz. Nagyszerű, most már mindenki látja, hogy sírok. – Mi történt? – Nem válaszolok neki, nem tudok. Némán összepakolom a cuccomat, majd köszönés nélkül rohanok vissza Adrihoz, aki ott vár az ajtó előtt. Ezek szerint mindez nem volt álom, tényleg velem van. Talán nem felejtette el teljesen az elmúlt másfél évtizedet.
– Menjünk – int Adri. A nyomában elindulok. Istenem, ne vedd magadhoz anyát, még olyan fiatal és én még gyerek vagyok. Ki fog rám vigyázni, ha őt is elveszed? Ki fog nekem segíteni? Ő az, akit a világon a legjobban szeretek. Nem hiszem, hogy valaha is jön valaki, aki az első helyről kitúrhatná őt.
Az utat némán baktatom végig, Adri sem szól hozzám, a könnyeim elapadnak. Próbálok magamon uralkodni, ami nagyon nehéz, de most erősnek kell lennem, hogy kibírjam a következő napokat.
Észre sem veszem, hogy nem haza értem, hanem Adriékhoz, de most kicsit sem érdekel. Lepakolom a táskám az egyik székre és idegesen figyelem, amint Adri a kocsi kulcsokat keresi. Mikor megtalálja látom meg, hogy remeg a teste. Érzelmekre is képes? De hisz ő is szereti anyát! Ezerszer volt nálunk, mikor anyukája dolgozott. Ezerszer mondta anyu neki is, hogy szereti, mintha a fia lenne ő is.
– Menjünk – int a fejével. Némán követem.  Pedig jól volt... Volt, míg foglalkoztál vele! – súgja egy bűntudatkeltő hang, aminek igaza van. Napok óta semmibe vettem mindenkit. Még őt is, így nem vettem észre. Önző voltam, csak magamra gondoltam, pedig sosem volt szokásom. Most hiába győzködném magam, hogy volt elég gondom. Kevés lenne. Ha az ember szeret valakit, akármi is történik vele, az első, akire figyelnie kell az az, akit a világon a legjobban szeret. Egyszer vétettem, megbűnhődöm érte.
Kiérünk a kocsihoz, én beülök az anyósülésre, Adri pedig a volánhoz. Kiáll a kocsival, majd kiszáll, hogy becsukja a kaput. Ha nekem kellett volna megtennem ezt, valószínűleg összeesem annyira remegek. Visszaül mellém és elindulunk a kórház felé. Még legalább harminc kilométer, hogy megtudjam mi van édesanyámmal. Ne hagyj itt anyu!
Könnyeim megint fojtogatnak, de lenyelem őket, ami úgy hangzik, mint ha valaki fuldokolna. Az ablak felé fordítom a fejem. Figyelem az elsuhanó tájat, a fákat, amelyek már rég ledobták leveleiket, a vékony hótakarót, ami már annyira elolvadt, hogy kilátszik a feketeföld.
– Nem lesz semmi baja – simogatja meg Adri biztatóan a vállamat. A forróság megint végigszalad a testemen és a szívemben koncentrálódik. Annyira gyötör. Annyira fáj. Nem tudom hová tenni az érzést, ami napok óta kísért, de most nem is akarok vele foglalkozni. Egy a fontos, mégpedig anyu.
Rá se nézve Adrira eltolom a kezét. Szenvedek én így is eléggé, még nincs rá is szükségem. Minden a feje tetejére állt. Kezdek elveszíteni mindent, ami kedves nekem, pedig csak tizenhat éves vagyok. Előttem az egész élet. Miért lett ennyire rövid időre besűrítve minden?
Az út többi részét némán üljük végig. Pokoli hosszúnak tűnik, mintha sosem akarna véget érni, pedig eléggé gyorsan megyünk az útviszonyok ellenére, de Adriban megbízom. Lehet, hogy megsértett, megalázott, de az életemet attól még rá bíznám. Főleg kocsiban, mert marha jól vezet.
Lassan beérünk a városba, már csak át kell verekednünk magunkat a forgalmon, és az útjavításokat kikerülgetve eljutni a kórházig. Egyre jobban félek. Mi van, ha azzal fogadnak, hogy... hogy... Nem akarok belegondolni.
Megérkezünk a kórházhoz. Remegve megpróbálom kikapcsolni a biztonsági övet, de kevés sikerrel. Így hamarosan segít néhány meleg ujj. Olyan, mintha izzó piszkavassal bökdösnék a szívemet. Kezd nagyon elegem lenni.
– Nem fogom megköszönni – morgom, miután Adrinak sikerül kihámoznia az övből. Elindulok a bejárat felé, hamarosan Adri is csatlakozik hozzám. Némán baktatunk oda a recepciós pulthoz, ami mögött egy mogorva nőszemély ül.
– Jó napot! – előz meg Adri, aminek most örülök, mert menten elsírom magam. – Úgy másfél órája hoztak be egy nőt, a neve Tóth Katalin. A munkahelyén összeesett – folytatja helyettem Adri, miközben a kezét a vállamon nyugtatja. Ez újabb fájdalmat okoz, így eltolom, persze sikertelenül. Újra visszarakja, de nekem nincs kedvem már küzdeni. A nő eközben belenéz a számítógépbe, majd újra ránk néz.
– Hatodik emelet. Keressék Dr. Kerekes Áront – adja meg az információkat.
– Köszönjük. További szép napot! – köszön el Adri és maga előtt a liftig tol, ami nagyon fáj, de nem az, hogy durva, mert egyáltalán nem az. Egyszerűen a testem ég a közelségétől.
– Ne aggódj – súgja a fülembe. A lehelete végigborzongat, és úrrá lesz rajtam a félelem, így egy mozdulattal ellököm a kezét.
– Hagyj békén! – mordulok rá, mire ő megteszi. Nem nézek rá, mert csak rosszabb lenne ez az egész. Mit akarok én tőle? Miért érzek így? És miért csak most veszem észre? Vagy korábban is bennem volt már csak nem értettem a lelkem szavait? Egy halom kérdés, amire nincs válasz, és ha ránézek, akkor sem biztos, hogy kapok, esetleg még több kérdőjelet.
Közben megérkezünk. Remegve szállok ki a liftből. Adri előtt sétálok végig a folyosón. Megállunk a doktor szobája előtt, de hiába kopogunk, senki nem nyit ajtót.
– Mit parancsolnak? – szólal meg mögöttünk egy kedves hang. Felé fordulunk. Egy ötven év körüli férfi áll előttünk. Barna szemei barátságosan csillognak a szakállával úgy néz ki, mint a Mikulás. Még a termete is stimmel.
– Dr. Kerekes Áront keressük – előz meg újra Adri.
– Megtalálták. Miben segíthetek? – érdeklődik.
– Nem rég egy nőt hoztak be ide, a neve Tóth Katalin – feleli Adri, mire a férfi elkomorodik. Rosszat sejtek.
– Mi van az anyukámmal? – találok rá a hangomra, bár csúszkál, de szerintem ez érthető. Egész testemben remegek, már az sem érdekel, hogy Adri ujjaival simogatja a hátamat. Az anyukámat akarom!
– Nagyon rossz állapotban van – feleli az orvos. Adri keze megint végigsiklik hátamon, fel a vállamra, megszorítja egy kicsit, hogy biztosítson róla, itt van velem. – Nagyon válságos állapotban van. A reggel még nagyon messze van – mondja kicsit halkabban. Arca együtt érző, de én ezzel nem tudok mit kezdeni. Ha arra gondolok nem lesz többet anyu, az őrület határára táncolok. Érzem, amint odabenn minden sikít, tépi a félelem. Belém mar a fájdalom a gondolattól, hogy elveszíthetem. Érzem, ahogy könnyeim megerednek és végigfolynak arcomon, égetnek. A torkomon a csomó feloldódik és zokogni kezdek. Két kéz hirtelen megfordít és átölel. Görcsösen kapaszkodok bele Adri pólójába. Fejemet a mellkasára hajtom és egyre csak sírok. A szívem fájdalmasan ver, mert anyu beteg. De anyu nem halhat meg. Az anyukám nem, hisz itt vagyok neki. Még fel kell nevelnie! Nem hagyhat egyedül. Mi lesz így velem? Anyu kérlek, gyere vissza hozzám! Én várlak. Küzdj, mert szükségem van rád! Nem akarlak elveszíteni.
– Nem akarok egyedül maradni – zokogok fel hangosan, mire az ölelés még szorosabbá válik. Végigperzsel az érzés. A keserűség és a fájdalom találkozik, elviselhetetlen kínt ad ezzel nekem. Olyan, mintha tőrt szúrtak volna a mellkasomba és most forgatnák. Egy pillanat alatt hullott ripityára minden körülöttem. Az elmúlt pár hétben összeomlott a világom. Válaszút elé kerültem. Mivel érdemeltem ki ezt a csúnya, kegyetlen próbát?
– Nem lesz semmi baj – súgja egy kellemes hang, ami bekúszik a szívembe. Enyhíti fájdalmamat egy kicsit, de tovább zokogok és kapaszkodom, hogy el ne süllyedjek. Tarts engem! Ne engedj, mert fáj.
– Ne engedj el! – könyörgöm kétségbeesetten, amire a válasz egy lehelet finom érintés a fejem tetején.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Csavartam még egyet a sztorin. Lassan minden fogaskerék a helyére billen, ráadásul ezt a sztorit olyan "szerencsésen" kezdtem, hogy a karácsonyi része, karácsony körülire esik. :)