Kerge kor /Befejezett/

Harminckilencedik fejezet

Merre tovább?

Nem tudom, mennyi ideig ültünk a hintaágyban némán, egy szó nélkül. Csak ölelt és a hátamat simogatta. Pont úgy, mint gyermekkorunkban. Ő volt mindig az erősebb. Ő vigasztalt meg, ha valami történt velem, de most ő is gyenge volt. Egy szárnyaszegett kismadár volt, aki tehetetlenül vergődik az út porában. Egy érzés erősebbnek bizonyult nála. Egy érzés, amelyet soha nem akart, kinevetett. Álmában nem gondolta, hogy az, kire várt hónapokig, az, akihez beszélt mindig, amikor még meg sem született, ő hozza majd magával ezt az érzést. Tudom, hogy őrlődik. Tudom, hogy őszinte volt, mikor azt mondta szeret. Sokszor mondta. Ez mégis más volt, más érzés diktálta. Éreztem az ölelésén, levegővételein, testének rezzenésein, hogy nem most kezdődött nála ez az egész szívfájdalom. Vajon ugyanazt a reménytelenséget érezte hónapokig, mint én? Ő is belesajdult belül minden egyes szóba, ütésbe, amit elkövettünk egymás ellen a hetek alatt? Van még bocsánat? Van még holnap? Mi lesz velünk ezután?
A szülei hazaérkezése újra hallgatásba burkolta. Hiába voltunk egy szobában, hiába próbáltunk pihenni, nagyon nem ment. Ő inkább lement az ikrekhez játszani, akik nagyon örültek neki. Hagyott gondolkodni, átértékelni magamban mindent. Én el-elszunyáltam, este ettem is kicsit, de sajnos előrébb nem jutottam. Fájtam belül, gyűlöltem a kialakult helyzetet.

Most meg hétfő reggel van. Én az ágyamban ülök, betakarózva. Ő kissé idegesen rohangál fel-alá a lakásban. Hol a fürdőbe megy, hol tollat keres, ceruzát. Mindent dobál befelé a táskájába.
– Adri – szólalok meg halkan, mikor már századjára jön be a szobába.
– Ne haragudj, hangos vagyok – szabadkozik. Tekintete még mindig szomorú, néha megremeg, mikor rám néz. Vajon mi járhat ilyenkor a fejében? Milyennek lát a történtek tükrében? Szeretném, ha nem taszítana el még gondolatban sem.
– Nem – rázom meg a fejem. Ő odajön, leguggol az ágy elé, hogy fejünk egy magasságban legyen. – Szeretném, ha nem gondolnál rám.
– Tessék? – kérdezi megütközve. Ujjai megremegnek a takaróm tetején.
– Adri, le kell érettségizned. Ne add meg azt az örömet neki, hogy elszúrod – mondom halkan, ő halványan mosolyog. – Négy évig tanultál, ne a küszöbön rontsd el. Jól vagyok, túlélem, ne én járjak a fejedbe, kérlek. – Szinte könyörgöm neki.
– Nem lesz gond – simogatja meg az arcomat, ami jól is esik meg nem is. Annyira nehéz. Ölelni szeretném, de hogy Márk azt tette velem, taszít a gondolat, hogy közöm legyen hozzá. – Nehezebb így, hogy tudom, szenvedsz az én hibámból, de nem hagyom, hogy még ezt is szétbarmolja. Eleget rombolt – halkult el a hangja, mire szívem elszorult.
– Rendben – bólintok. Mit tehetnék mást? – Indulj, mert elkésel – mosolyodok el halványan. Megborzolja a hajamat, majd felkapja a hátizsákját és elindul, hogy beérjen negyed nyolcra. Nyolckor kezdődik a magyar érettségi. Este már így is azt hitték, hogy ő is elkapta a "gyomorvírusomat". Bár, ha belegondolok, igen, elkapta, mert együtt estünk bele egy szar dologba és nagyjából ugyanazt váltotta ki belőle, mint belőlem. Szerintem Márknak az volt a szerencséje szombaton, hogy csak kilencig volt beosztva, utána meg hajnalban elment négy napra az elsősökkel, különben Adri agyon veri.
Sóhajtva kelek fel én is. El kell majd mennem az orvoshoz, mert megígértem anyának és Emesének is. Uncsi nap lesz. Őrlődhetek, amennyit akarok, mert Anita és Ben is elmentek kirándulni reggel. Én amúgy sem akartam, de így legalább nem is kellett, mert mindenki azt hiszi, beteg vagyok.

Elmegyek zuhanyozni, de a tükröt kerülöm most is. Van egy olyan érzésem, hogy nem igazán fogok tudni egy darabig belenézni. Jobban vagyok, mint tegnap, de azért érzem, hogy nagy a zűrzavar és a keserűség. Megszólal a telefonom. Pff, Dénes az.
– Szia! – erőltetem magamra a legvidámabb énemet. Ha valaki látna, szerintem egy hisztériaroham előtt álló óvodást látna.
– Szia! Hogy vagy?
– Jól – felelem tömören. A tököm ki van ettől a kérdéstől már, de komolyan, bár szegény nem tudhatja, hogy mi történt.
– Azt csiripelték a madarak, hogy beteg vagy – csivitel tovább. Anyu már megint leadta a drótot nagyinak, nagyi meg Dénesnek.
– Túlélem – felelem mogorván.
– Ez nem volt meggyőző – feszegeti tovább a dolgokat.
– Túlélem! A kérdés, hogy a fizikális vagy a lelki részét a betegségnek titulált hülyeségnek! – csattanok fel. Uh, kicsit feszült vagyok. Utálom, ha a hátam mögött csinálják ezt anyuék.
– Te miről beszélsz? – kérdezi kissé értetlenül Dénes.
– Arra kértél, mondjak el mindent a barátaimnak. – Próbálom kíméletesen megfogalmazni, hogy ő se rohanjon ide, és én se kapjak sírógörcsöt.