Kerge kor /Befejezett/

Huszadik fejezet

Az igazság fáj

A lelkiismeret egy furcsa dolog, mindig akkor jelentkezik, mikor valami olyat teszünk, amit nem kellene. Folyamatosan piszkál, suttog belül, hogy még rosszabbul érezzük magunkat. Nem hagy békén, mindig ránk tör, mikor egy pici csendre vágynánk a rohanó világunkban. Miután megtettem, azt hittem, jobban fog fájni. Még inkább borzalmasan vergődni fogok belül, de nem így lett. Nem fájt jobban, mint korábban, nem tépett fájdalmasabban belém, mint az előző esetnél. Csak álltam a zuhany alatt és vártam, hogy fojtogasson, sírásig kínozzon, de nem jött. Mintha elromlottam volna. Vagy esetleg túltelítődtem? Lehet egyáltalán ilyet? Van már olyan fájdalom, amit képtelenek vagyunk felvenni, így nem tud jobban hasogatni? De ha ez így van, miért remegek, ha ideiglenes lakótársamra nézek? Miért akarom a padlót vagy őt megütni? Ha rá gondolok, elkap a sírás, majd a kétségbeesés, hogy mindezek ellenére én miért is akarom, hogy a közelemben legyen?

Lassan sétálok az ébredező városban, miközben a szívem fájdalmasakat dobban. A ma reggel is egy kész rémálom volt. Minden szava újabb és újabb tőrdöfésnek ért fel. Meg akartam ismét ütni, majd mikor már kifulladt a veszekedés, magamhoz ölelni. Végül eljöttem, mert nem bírtam volna vele egy légtérben maradni. Kellett a levegő. Mélyeket szippantok a tavaszi levegőből, amibe keveredik a tegnapi eső és a virágok nyiladozó illata. Eljött végre az ébredés, elvonult a tél, csak én érzem, hogy nekem nem akar felkelni a Nap.

Lassan sétálok, igazából nem is tudom hová, de a lábam vezet, tudatalattim már eldöntötte, hogy mit is kellene tennem, de annyira nehéz. Nem akarom bántani. Annyi dolog van mögötte és most talán én is hasítok rajta egy sebet. Akarom őt. Szeretném, ha mellettem maradna, de így nehéz, a kísértéssel élni pokoli túra.

Megállok Benék háza előtt. Nincs most hová mennem és talán, ha látom rájövök, hogy mit is szeretnék. Becsengetek...egyszer...kétszer...háromszor... Nincs válasz. Talán látja, hogy én vagyok és inkább ajtót sem nyit. Megérdemelném, szó se róla, de aztán meghallom lépteit. Kinyitja az ajtót. Szája azonnal elhúzódik, ahogyan meglát. Tekintete elsötétedik és egy picit a lelkiismeret furdalás belém mar.

- Ohh, már kezdtem azt hinni, hogy amnéziás vagy és elfelejtetted merre lakom - köpte köszönés helyett, pár pillanat hallgatás után. Pólóban, sortban, papucsban, kócosan támolygott ki. Álmos feje van, de azért képes rám dühösen nézni.

- Neked is jó reggelt - mondom, magamra sem véve a kirohanását, ami ugyan jogos, de nem érdekel már.

- Fél nyolc van, szombat. Te nem tudsz aludni? - morog tovább. - Egész héten rám sem nyitod az ajtót, szombaton meg hajnalban kiversz az ágyból - nyafogta kicsit.

- Ötkor keltem, mert az ikrek úgy gondolták mókás, ha felvisítják az egész házat, lefutottam négy kilométert, zuhanyoztam, összevesztem az ideiglenes szobatársammal, a szüleivel, már anyukám is letorkolt emiatt és még csak fél nyolc van? - Mosolygok, de semmi öröm nincs bennem. -, de ha nem jöhetek be, akkor megyek tovább és viszem a reggelit is. - Az evés általában jó alternatíva, hogy beszélgetésbe kezdjünk.

- Gyere - enyhül meg és beinvitál. Nem akartam ide jönni, szándékomban állt megint hazudni, de a reggelem tett arról, hogy olyan messze meneküljek, amilyen messze csak tudok. Úgy éreztem reggel, hogy megfulladok, ha egy perccel is tovább kell ott maradnom. Rajtam tombolta ki magát, mert a két öccse felébresztette és mivel nem tetszett, ahogy beszél velem, iszonyú csúnyán visszaszóltam, amire meg a szülei ugrottak. Nem jutottam az utca végére, mikor anyukám hívott. Biztosan tudom, hogy ebből még óriási balhé lesz.

- Mit hoztál enni? - kérdezi már mosolyogva. Hihetetlen ez a fiú, nem tud rám haragudni, pedig ezer oka lenne most már. Baj, ha én még szeretnék a mosolyában kicsit fürdeni? Mindazok ellenére, amit elkövettem ellene? Rossz vagyok ezért?