Kerge kor /Befejezett/

Harmincnyolcadik fejezet

...és a másnap

Volt már valaha rémálmod, ami nem akart elmúlni? Újra és újra rád támadt a sötétben, te meg nem tudtál védekezni? Sikítani akartál, de nem tudtál? Hiába hívtál bárkit is hangod nem ért el senkihez? Voltál már tehetetlen bábú más ember kezében? Azt hiszem, hogy én rabja lettem egy rémálomnak, ami nem akart engedni, csak húz vissza újra és újra a sötétbe.

***

Olyan kusza minden. A fejem kavarog, az izomzatom szinte sajog. Utoljára egy jó kiadós edzés után éreztem így magam. Mintha ezer hangya költözött volna be a testrészeimbe, még az agyamba is. Eléggé kómás vagyok, a szememet nem bírom kinyitni. Ezernyi szín, kín, keserűség keveredik bennem, megannyi, összetört szilánk formájában. A szívem is vadul kalapál. Mi a fene történt velem? Nem emlékszem, vagy is nem nagyon, csak képkockákra. Emlékszem, hogy beszéltem Bennel, meg is csókolt. Aztán Emillel is váltottam pár szót. Az igazgató szavai is rémlenek, de utána minden olyan képlékeny. Egy homályos alak képe villan be, egy zöld szempár rémlik fel. Viszolygás szalad végig rajtam, megrázkódom. Hányingerem van. Felpattan a szemem, ki akarok rohanni a fürdőbe, de mozogni is fáj. Félig lemászok az ágyról, egy lavór van mellette, így nem kell kierőszakolnom magam a helyiségből. Öklendezve, sírva hányok bele a színes tálba.

– Milán! – csattan ki az ajtó, majd két meleg kéz segít, nehogy belebukfencezzek a saját hányásomba. – Nem nézel ki túl jól – hallom meg Emese hangját. Felnézek rá. A fény bánt. Minden bánt. Az élet is fáj. Hogy a viharba kerültem én haza?
– Mi történt? – kérdezem kiszáradt ajkakkal, reszkető testtel.
– Rosszul lettél a banketten – mondja csendesen, miközben kisimítja szememből a nedves tincseket. – Az osztályfőnök mondta, hogy nem voltál már jól délután sem. Miért nem szóltál? – Nem válaszolok. Valami nagyon gyanús nekem. Bevillan még egy-két kép, ég a bőröm, le akarom kaparni minden egyes négyzetcentimétert, ahol hozzám ért. Megtette hát, és én nem is védekezhettem. A sírás kaparja a torkomat, ordítani szeretnék fájdalmamban, de nem teszem. Helyette némán készülök megszakadni belül. – Tivával a frász jött ránk, mikor Adri hívott, hogy menjünk érted. Úgy reszkettél, hogy ölben hozott ki az iskolából. – Érzem, hogy égni kezd a fülem. Bevillan egy kép, hogy kapaszkodok a nyakába, miközben a könnyeim peregnek az ingére. – Tiltakoztál a kórház ellen, így haza hoztunk. A hasadat fájlaltad. Felhívtuk az ügyeletet, ők azt mondták, hogy figyeljünk rád, valami vírus lesz és hogy hívjunk mentőt, ha nem innál. Tivával próbáltunk lefektetni, de nem hagytad, csak Adrinak. Nem tudom, mit csinált, de elaludtál. Ő meg visszament a bankettre. – Az ágyára nézek, ami érintetlenül áll. – Enikőnél aludt – válaszolja meg a fel sem tett kérdésemet Emese. Azt hiszem ez a végszó, ami teljesen összezúz bennem mindent. Mindent elvesztettem egyetlen éjszaka alatt: a barátomat, a szerelmet, önmagamat, méltóságomat. Visszafekszem az ágyba, mert nem bírok ülni. Sajgok kívül, belül.

– Pihenj csak. Szólj, ha hívjuk az orvost – simogatja meg a fejemet. Megvárom amíg kimegy, csak utána kezdenek el a könnyeim peregni. Keserves zokogás jön rám. Nem kell mindenre emlékeznem, hogy tudjam mi történt. Addig-addig hergeltem, míg megtette. Elképzelésem sem volt, hogy hogyan fogok reagálni. Undorító az egész, hányingerem van, meg szeretnék fürdeni, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez bármin is segít. Érzem az érintését, pedig nem is emlékszek semmire. Érzem, hogy összetörök, pedig minden a homályba vész. Nem akartam ezt vele...én...nem...újra könnyek gyűlnek szemembe. Átölelem magam és halkan szipogok. Minden más lett...minden annyira más és ez szaggat, öl belül...Nem vagyok már az a Milán, mint mindezek előtt, mint huszonnégy órával ezelőtt.

Erőt veszek magamon és felállok. Akkor is megfürdök, ha négykézláb kell kimásznom odáig. Fizikálisan azt hiszem, jól vagyok. Sehol nem sajgok, de ami belül van, a gyilkos örvénylés, a gondolatok, a gyalázatos helyzet a padlóra nyom. Nem enged még lélegezni is csak nehezen.
Mint egy zombi kisétálok a fürdőbe. Minden lépés kínzásnak tűnik, annyira elcsigázottnak érzem magam. A porba tiportak, ugráltak rajtam, eltörtem belül azt hiszem örökre.