Kerge kor /Befejezett/

Harmincegyedik fejezet

Örök barátok

Minden embernek akad az életében rossz dolog, kinek több, kinek kevesebb. Személy szerint én még olcsón megúsztam gyermeteg problémáimmal, de Bennek már egy életre elég volt. Csak sírt és sírt a vállamon, a telefonja meg csak csörgött. Egy idő után meguntam. Elvettem tőle és egyszerűen kikapcsoltam. Sajnáltam Emilt, mert tényleg szereti Bent, de jelen helyzetben csak Ben számított. Túlélt egy szörnyű betegséget. Látott rengeteg halált, szenvedést. Hétévesen biztos volt benne, hogy soha nem lesz nyolcéves, de még egyszer, utoljára nekiállt küzdeni. Felébredt az altatásból és kínok közepette, amit nem érdemel meg egyetlen ember sem, nemhogy gyermek, felállt. Rajta megkönyörült a sors, míg másokon nem. Nem lehet, hogy ennyit kapott, tíz évet csupán? Annyira nem lenne fair az élettől. A gyomrom remegett, egész belsőm úgy lüktetett, hogy azt hittem, megszakadok belül. Barátok vagyunk. Soha nem voltunk többek, de most éreztem igazán, hogy a szívem szakadna meg ha elveszíteném. Nem számított a hülye életem, az érzéseim Adri iránt, az se, hogy Márk mit csinál velem. Bármelyiket adtam volna, bármit elviseltem volna barátom életéért. Csak sírt és sírt. Teste remegett az ölelésemben, miközben arcomat végigszántották a forró könnyek. Számat haraptam, hogy ne nyikkanjak fel. Nem szerettem volna, ha az én könnyeim is terhelik lelkét.

Besötétedett, mire megnyugodott kicsit. Nem akart haza menni, de rávettem. Ott voltam vele, mikor elmondta a szüleinek, hogy mit mondott az orvos. Rájuk is kiült a kétségbeesés, de próbáltak hinni abban, hogy nincs gond. Hisz konkrétan nem mondta a doki, hogy mi a baj. Felkísértem a szobájába, de nem engedett el. Kérte, hogy feküdjek mellé, ne hagyjam egyedül. Fél, ha elalszik és nincs ott senki vele, többet nem ébred fel. Sírva aludt el. Álmában is potyogtak a könnyei, amit csendben törölgettem egész éjjel.

Végül felhívtam Emesét, aki kezdett ideges lenni. Tőmondatokban elmondtam, mi történt és hogy szeretnék maradni. Ő persze, hogy megengedte. Hosszú éjszakánk volt, nyugtalanul aludt Ben. A szülei is be-benéztek és hálásak voltak, amiért nem hagytam egyedül a fiukat.

Reggel hulla fáradtan rohantam suliba. Ben nem jött, nem bírt. Lezuhanyoztam náluk. Adott ruhát, anyukája készített reggelit. Megígértem, hogy délután bekísérem az orvoshoz, addig el sem engedett. A szülei kíséretéről hallani nem akart. Honnan vette, hogy én lelkileg erősebb vagyok, mint ők? Lehet, félti őket az igazságtól, hogy összeomlanak. Én nem voltam ott vele annak idején, nem láttam szenvedni. Talán ezért akarta, hogy én kísérjem.

A suliban jött csak a neheze. Emil ráismert a pólóra és kissé kiakadt. Nem szólt hozzám egy szót sem, de látszott rajta, hogy iszonyú harcot vív saját magával. Ami Anitát illeti, ebédidőre kiszadizta belőlem, hogy miért vagyok lehangolt és hallani nem akart róla, hogy ő nem jöhet. Pétert felhívtam, elmondtam mi történt. Elengedett, cserébe a szombatért. Természetesen belementem. A barátom most fontosabb mindennél.

– Ne haragudj, kiszedte belőlem – nézek be az autó ablakán, mikor Ben a suli elé ért. Már egy kicsit jobban van, bár tekintete még mindig kétségbeesett. A kékség, ami minden nehézség ellenére csillogott, most megfakult, az élet alig szikrázik benne.

– Semmi baj – rázza meg a fejét. Kicsit látszik is rajta, hogy jólesik neki, hogy Anita is ott van. Őt is barátként kezeli, aminek örülök. Ketten talán elég erősek leszünk, hogy tartsuk őt, ha kell.

Beszállunk mindketten a kocsiba. Én előre, Anita hátra, aki ebéd óta eléggé komoran viselkedett és tekintetében valami ismeretlen feszültség ült.

– Ben, kérdezhetek valamit? – érdeklődik halkan.

– Persze – feleli Ben.

– Nagyjából tíz évvel ezelőtt, nem találkoztál egy kislánnyal a kórházban? – Ben elgondolkodva belenéz a visszapillantóba. – Mandulaműtétje volt.