Kerge kor /Befejezett/

Első fejezet

 Balul elsült bioszóra

Két hónappal később

Szép, késő őszi napunk van. Kint erőtlenül világít a nap, a fák épp a leveleiket hullatják, nekem meg bent kell ülnöm angolórán, amit nagyon utálok, mert nincs nyelvérzékem. Nálam még egy tyúk is hamarabb megtanulná a nyelveket, ráadásul az idióta tanár mindig csesztet.

– Milán, kezdd el lefordítani a szöveget – kér meg. Felé nézek. Rövid barna haja és zöld szemei vannak, amelyeket szívem szerint kikaparnék. Idegesítenek. Az egész ember az agyamra megy, de a tekintete iszonyú. Valamiért borsódzik a hátam, ha ránézek. Elég magas, vagyis az én egyhatvanomhoz képest. A válláig se érek, de ezen én miért nem csodálkozom? Nálam mindenki magasabb, férfiasabb, ő meg egy utolsó szemét dög. Mikor vigyorog, a falra mászom tőle. Úgy szeret engem, mint én őt. Ha az én utálásom olimpiai sportág lenne, ő nyerné. Belátom, nem mindig vagyok kedves, de hozzá nem is tudnék. Az első perctől kezdve utál. Még meg sem szólaltam, de már úgy nézett rám, mintha egy undorító rovar lennék.

– Ez nem jó ötlet – közlöm. Engem sem kell félteni. Alapvetően békés természet vagyok, de az utóbbi időben, mintha valami megváltozott volna. Belül. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mi. Egyszerűen hamarabb csattanok. Néha furán egyedül érzem magam, de ha vannak körülöttem, elbújni vágyok.

– Ezt hadd döntsem el én – feleli. Szeme gonoszul megvillan, mint mindig, mikor egy nagyon szemét dolog jut az eszébe. Ebből megint akkora háború lesz, hogy a tanári fog zengeni tőle.

Na, jó, legyen, de szerintem nem fog menni:

– Ö... ö... ö...

– Ennél több nem megy? – kérdezi gúnyosan, én meg rávillantom 'a mindjárt megöllek' tekintetemet, de őt ez nem ijeszti meg. – Második évedet kezdted el szeptemberben, de egy értelmes mondatot sem tudsz kinyögni. Ha Adrián nincs, te most az első osztályban csücsülnél, úgyhogy kapd össze magad, ha már hajlandó volt segíteni neked – dorgál. A név hallatán a szívem megsajdul. Minden más lett. Ő sincs már. Nem akar velem lenni. Nem akar velem beszélni és ez rossz. Belül rossz. Furán szaggat a mellkasom, elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy eltaszít. Miért teszi? Mit vétettem? Miért nem mondja el mi bántja bennem? Változnék. Érte bármikor, csak ne tépje ki magát belőlem.

– Nem megy! Milyen nyelven mondjam, bár az anyanyelvemen kívül semmilyenen nem tudok, hogy NEM MEGY! – hangsúlyozom ki az utolsó két szót. Megint kezdek ideges lenni, ami nem jó. – Ez van – morcizom.

– Ha néha idefigyelnél, és nem álmodoznál, talán menne – kezd bele egy beszélgetésbe, aminek veszekedés lesz a vége, mert nem hagyom magam, az tuti. Érzem, amint fortyogni kezdek belül. – Nem kérek nagy dolgokat. Sose mondtam, hogy folyékonyan kell beszélned, csak nyögj ki pár mondatot, ami értékelhető. – Speciel angolul csak egy mondat megy: Fuck you, de az tökéletesen. A szám is megrándul, de visszafogom magam.

– Maga is, én is tudjuk, hogy nincs nyelvérzékem, úgyhogy ne piszkáljon, majd átmegyek valahogy – vonom meg a vállam.

– Vagy nem, ugyanis Adrián érettségizik idén, és amilyen jó tanuló, bárhova fel fogják venni – közli azt a tényt, amit magam is tudok. Ez újabb fájdalmas dobbanással jár, ami tovább hergel.

– Hagyjuk már Adrit, azóta biztos csuklik. Nem vagyok ő, más vagyok, a nyelvekhez hülye, de például a töri jól megy, és ha nem csak azt nézné, hogy angolból nulla vagyok, talán nem szégyenítene meg több mint egy éve! – vesztem el a fejem végül. Mindig kihozza belőlem ezt. Szerintem élvezi, hogy szekálhat. Addig piszkál, míg visszabeszélek, csak hogy kizavarhasson. Tekintete elsötétedik. Utált zöld szeme olyan feketévé változik, hogy úgy érzem elveszek benne. A szívem a torkomban dobog, úgy verdes, hogy majd szétszakít belül, de konokul nézek rá, ő pedig rám. Látom, amint gonosz fény gyúl a kútsötét szemekben.