Kerge kor /Befejezett/

Harminchatodik fejezet 18+

Váratlan vendég

- Milán - kelteget valaki csendben. Kinyitom a szemem résnyire. Nem igaz, hogy még szombaton sem hagynak aludni! Egész héten zsigerelt az a szemétláda. Küzdenem kellett azzal, hogy ne vessem rá magam Adrira. Főleg, hogy egyre többet beszél velem és még az angolban is segített. Nem csinálta meg helyettem, de átnézte. Szerinte jó lett, bár ő vagy húsz kifejezést másképp használt volna, de az meg feltűnő lett volna. Hihetetlennek tűnt, hogy újra békésen megvagyunk egymás mellett, bár nem érzem a régi időket. Valami új készül. Lehetséges, hogy valami jobb. Ami elmúlt, az elmúlt, vissza soha nem jön már. Lehet, hogy jobb is így.

Márk majd megpukkadt, mikor látta, hogy egész jól teljesítettem. Az undora mit sem csökkent irányomba, de nem tett semmit, ami kirívó lenne. Valamit forgat a fejében, tudom és azt is, hogy fájni fog. Anyu leszedte a fejem. Emese sem repesett a verekedés hallatán, de elkerültem a büntetést, mert annyira be akar vágódni nálam Adri, hogy váltig állította, nem én kezdtem. Így a büntetés elmaradt. Nem értem én szívem szaggatóját. Hónapokig bántott. Ott rúgott belém, ahol tudott, most pedig mindent megtesz, hogy szóba álljak vele. Mondd, mit tettél? Mondd, hogy nem hülyeséget, amibe mindenki beleszakad kicsit? - Vendéged jött.

- Mi? - nézek kómásan Emesére. - Nem várok senkit - nyögöm. Aludni akarok.

- Ádám Dénesként mutatkozott be. - Ülésbe pattanok azonnal, az összes álmom elillan a másodperc tört része alatt.

- Tessék? - ébredek fel teljesen. Nem normális ez a fiú. - Megyek. - Kiugrok az ágyból és amilyen halkan csak tudok felöltözök. Ilyen gyorsan még soha nem készültem el. Az izgalom kerít hatalmába. Az elmúlt időszak feszültsége igen próbára tett. Nem, nem gondolok semmire... De igen, ne kövezzetek meg.

Leszaladok a lépcsőn, ő a nappaliban áll. Mikor rám néz, elmosolyodik.

- Szia! - int. - Van kedved beszélgetni?

- Igen - bólintok. - Csak előbb mondjuk el pontosan, ki vagy.

- Már túl vagyunk rajta - lép mögém Emese. - Biztos fontos lehet, ha ilyen messzire eljött - mosolyogja.

- Átmegyünk hozzánk, úgy is van ott egy kis dolgom - mondom.

- Rendben. Adrit utánad küldjem? - kérdezi. Látta tegnap, hogy beszélgettünk, örül, hogy kezdünk újra kibékülni.

- Nem kell, hadd aludjon - legyintek. A kerge Adrinál csak egy rosszabb van, a kialvatlan. Szeszélyes idióta, de pont így szeretem.

- Ebédre gyertek vissza - kéri, miközben bemegy a konyhába. Anyából van, ki se hagyná a megvendégelést.

- Rendben - sóhajtom. Úgyse menekülhetünk, így jobb elsőre rábólintani. Dénes felé fordulok. - Gyere, átmegyünk hozzánk. Ki kell szellőztetni, meg kicsit portalanítani, ha nem gond. A múlt héten nem voltam itthon.

- Megyek - csatlakozik hozzám.

- Mond csak, honnan tudtad, hogy hol lakok? - kérdezem érdeklődve, miközben átsétálunk hozzánk.

- Megvannak a leveleid, amiket küldtél annak idején - mosolyogja. Szívem nagyot dobban a tudatra, hogy megőrizte őket. Nyolc-tíz éves koromban leveleztünk. Mert az menő volt. Ő meg szívesen írogatott. -, aztán csak ki kellett találnom melyik szomszédban talállak. Marika néni alig akart elengedni - neveti. - Olyan áradatot letolt rólad, hogy azt hittem, ott ragadok.

- Tudom - nevetek én is. - Valamiért kedvel. - Kinyitom az ajtót, az állott szag azonnal megcsap. Így az ajtót nyitva hagyom. - Nagyiék itt laktak, anyu ide született, akkor vágták ketté az óriási szobát, ami jellemzi ezeket a hosszú, parasztházakat, aztán én is ide születtem.