Kerge kor /Befejezett/

Negyvenharmadik fejezet

A levél

- Milán - ráznak ki az álmomból, pedig olyan jó volt. Megint máshol jártam, más volt a fontos. Nem éltem a jelenben, ahol tonnás súllyal rám nehezedik minden. Nem voltak a barátaim, Márk. Csak Adri és én, kéz a kézben. Csendben szerettük egymást. Egy mosolya elég volt hozzá, hogy szárnyaljak. Maradni vágytam, de nem lehetett mert pont az ébresztett, akivel minden reggel kelek és este fekszek.

- Nem akarok - morgom, miközben a fejemre húzom a párnát. - Aludni akarok.

- Aki képes éjjel egykor telefonálni - mondja nyersen Adrián. -, az képes reggel felkelni időben és bemenni órára. - Felpattan a szemem. Ő fölém hajol. Hangja élesen cseng fülembe. A szemében leplezetlen gúny ül, féltékenységgel keveredve. Ha nem lennék olyan fáradt, felkelnék és jól nyakon verném. Igen, telefonáltam éjjel, mert Dénesnek hajnali egykor jutott eszébe beszámolni Annabellával való találkozásáról. Nem hazudok, két órán át boncolgattuk a dolgot. Kedveli a lányt és viszont is igaz. Ám egy beszari nyulacska jelenleg, amit megértek. Azonban ez az idétlenség még ezt is félreérti? Milyen nyelven közöljem még vele, hogy mit érzek iránta? Szeretem a feje tetejétől a lába ujjáig. Az sem tántorított el ettől, hogy idiótán viselkedett.

- Ne légy már hülye - morgom az első dolgot, ami eszembe jut. Jelenleg nem tudom hányadán is állunk. Ha tudnám, megeshet, hogy már egymáson fetrengenénk és biztosan elkésnék. A gondolatra nyelek egyet. Az, hogy Márkkal semmi nem történt köztünk, a maró fájdalmat, kétségbeesést eltüntette, de ahogy a zöld szemekbe nézek mégis látom, hogy az út, amin vele lépegetek, igen göröngyös.

- Az lennék? - kérdez vissza még mindig nyersen. Nagyszerű, ugyanaz a nyegle stílus, mint az igazság kiderülése előtt.

- Nem vagyok köteles beszámolni bármiről is - mondom komolyan. Nem vagyok már gyerek és a téma már rég túlmutat a kettőnk barátságán is. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire fafejű legyen, azt nem. Neki még mindig nem egyértelmű mi dobol bennem? Nem érezte hogyan öleltem és csókoltam, egy pillanatra félretéve a történteket? Neki miért nem elég a szavam? Az érintésem? Mit tegyek még, hogy elhidd, a minden vagy számomra?

- Tényleg nem - feleli halkan. Hangja lemondóan cseng. Nem értem őt. Nem volt elég? Nem bántott eleget? Most miért teszi újra ezt velem? Minden szava fáj, nem veszi észre?

- Hagyjuk ezt, jó? - kérem én is kicsit hevesebben - Szerintem világos voltam - mondom. - Mindent komolyan gondoltam. Miért kell mindent, mindig elrontani? - fakadok ki, majd farmert és pólót veszek elő a szekrényből. Gyors léptekkel a fürdőbe megyek. Megmosakszom, megfésülködök és felöltözök. Mióta megtudtam az igazat, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Adrinak nem mondtam el, hogy jártam Márknál, nem akartam hergelni. Csak annyit közöltem, hogy váltottam vele néhány szót az engem érintő dologról. Már ezért pukkanni akart, pedig ehhez semmi köze. Nem érti, hogy tudnom kellett, ezzel a teherrel élni másképp nem tudok. Több szálon futott végig ez az egész, majd lett belőle óriási vihar. Értem én, hogy a lehető legtávolabb akar tudni Márktól, de válaszokat csak tőle kaphattam. Nem tudom, mit művelt Adrival, de azt igen, hogy egy életre a lelkébe vésődött. Talán megmérgezett mindent örökre. Talán nekünk nincs is közös holnapunk. Lezárhatná már ezt az egészet, mert megőrülök tőle testileg is, lelkileg is. Azt hiszem, kezdek újra normálisan működni. Nem tökéletes a dolog még, de már tudok a jövő felé fordulni és akár a kezemet is nyújtani Adrinak, ha készen áll rá. Vártam sok-sok évet, pár hét még belefér.

Visszaszaladok a szobába, ő az asztalánál ül, fülhallgatóval a fülében. A tollal játszik, talán ideges. Sóhajtva lépek oda hozzá, átölelem nyakát, amitől megdermed. Kihúzom a jobbjából a fülest.