Kerge kor /Befejezett/

Tizenötödik fejezet 18+

Boldog Új Évet Kívánok!

Keserédes nap

Az idő egy furcsa dolog. Van, hogy rohan. Van, hogy egyhelyben toporog. Rengeteg olyan dolog van, ami „sietteti", míg mások hátráltatják a telését. Ha várunk valamire, az lelassítja. Úgy érezzük, hogy talán visszafelé is pereg. Vártam. Rengeteget vártam arra, hogy a kedélyek lecsillapodjanak, azonban minden csak csendesebb lett és ezáltal keserűbb. Nem szól hozzám, én sem teszem. Úgy élünk egymás mellett, hogy nem is beszélünk. Néma kínzás az, amit folytat, amitől a szívem egyre jobban hasogat. Vágynám őt hallani. Szeretném hangja dallamát fülembe lopni, de nem lehet, mert nem hagyja. Elvette. Megfosztott tőle és ez hihetetlen módon bánt belül.
Azonban, ha kedvesség, mosoly kerül az életedbe, érezz bármily furán, az idő mintha kicsit felgyorsulna és a napok perceknek tűnnek néha. Nevettem. Sokat. Éreztem egy másik testet. Hozta a táskámat, míg sínben volt a kezem. Hazáig kísért tanítás után, mert lelki furdalt. Azonban nem ez mozgatta igazán. Velem akart lenni. Ben tényleg az életem részévé szeretett volna válni. Velem volt, mikor csak tehette. Igyekezett vidám lenni, így mellette én sem tudtam mindig a lelki nyomorommal foglalkozni.
Lassan haladtunk. Nem kapkodott, de mindig egy picit tovább lépett. Én pedig hagytam, még ha nem is voltam benne biztos, hogy jól teszem-e. A napok gyorsan hetekké váltak, amelyek hónapokká fonódtak össze. Levették a sínt, majd a szürke napok tovább peregtek. Két hónap telt el a randink óta, amit sok követett. Néha csak beszélgettünk, forró csokit ittunk. Csókolóztunk. Sokat. Most a szobájában ülök és nem hiszem el, hogy ilyen hosszú ideje kibírt engem és NEM HISZEM EL, HOGY MÁR MEGINT A SLICCEMET PISZKÁLJA! Már nem tudok kifogást találni, hogy miért ne csináljuk. A testem vágyik rá. Reagál az érintésére, viszont belül egy hang arra figyelmeztet, hogy ne kapkodjam el a döntést. Sokat gondolkodtam éjszakánként, mikor nem tudtam aludni és hallgattam egy oly fájó emlék szuszogását, hogy jól döntöttem-e. Eddig mindig arra jutottam, hogy igen. Kaptam két ölelő kart, egy mosolygós arcot, valakit, aki kedvel, vigyáz rám. Elmondhatom neki minden fájdalmamat, amit segít leküzdeni. Ott volt, mikor anyu miatt voltam szomorú. Elkapott valami betegséget. Velem töltötte a kórházban az éjszakát. Átölelt, de mégis annyira idegen volt számomra az egész. Akaratomon kívül más arcát, szemét, karját, illatát éreztem. Vártam a lágy, kellemes ébresztő hangra, a helyett egy idegent kaptam, ami nagyon fájt. Akárhányszor eszembe jut rosszul vagyok, ugrik egy nagyot a gyomrom. Ezután már enni sincs kedvem, ha mégis magamba erőltetem, hányás lesz a vége. Egyszer már megtörtént. Anitánál voltam. Beszélgettünk az otthon történtekről. Az lett a vége, hogy kirókáztam az ebédemet. Nem tudom, miért van ez. Nem értem magam. Csak azt tudom, hogy ha Ben a közelemben van, eltűnik a szorító érzés. Úgy érzem, újra élek. Nem merek vele aludni, mert félek, hogy csalódok a reggelben. Tudom, hogy hülyén hangzik. Magam sem értem, össze vagyok zavarodva belül. A legszörnyűbb mégis az, hogy a kíváncsiság és a vágy lassacskán legyőz. Remélem, ha ez történik Ben majd tudni fogja, hogy hol a határ, ha én már nem.
– Ben, légyszi, koncentráljunk az anyagra! – Eltolom a kezét mielőtt teljesen lehúzza a cipzáramat. Hétfőn dolgozatot írok matekból és nem igazán értem az anyagot. Erre ő még nyúlkál is mellé. Oké, ebben én is hibás vagyok. Hagytam, hogy tapizzon és naná, hogy többet szeretne, mint a simi. Ő már túl van ezen a szinten. A szemében látom a vágyat ilyenkor mindig. Szeretne tovább lépni, de még sem teszi. Visszavonulót fúj minden egyes alkalommal.
– Én meg beszélgetni szeretnék veled – csapja be a matek könyvet, így nem látom, hogy mit tanulok. Ráemelem a tekintetemet. Nem haragszik, de nagyon komoly. Azt hiszem, hogy a türelme határát súrolom lassacskán. De tény, ami tény, így komoly arccal is nagyon aranyos... Nagyszerű, még olajat is öntök a tűzre. Nagy vagyok, mondhatom.
– Mondd! – morranok komolyan. Még megjátszanom sem kell az egészet, jön magától.
– Több mint két hónapja vagyunk együtt – kezd bele a mondókába. Azt hiszem, kitérünk a szex témára. Ciki lenne, ha most állítanám le? Érdekel a téma. Tudok ezt-azt arról, hogyan is csinálják a melegek, de egy „benne élővel" könnyebb ezt megtárgyalni, de perpill nem Benre gondolok.
– Nem kaphatnék egy kis időt? – vetem fel a kérdést, mire ő sóhajt egyet.
– Megkapod, de előbb beszélgessünk – próbál türelmes maradni. Mit tehetnék én? Rábólintok. – Félsz tőlem? – teszi fel az első kérdést. Na, erre most mit mondjak? Konkrétan tőle nem félek, csak attól, amit esetlegesen csinálni akar velem. A szívem még most is erősen ellenzi. Ha valami történik, onnan minden más lesz. Ami eddig is világos volt, tényleg valósággá válik. Nem lesz többé az életem ugyanolyan. Elfogadom ezzel, hogy minden, amit eddig ismertem a múltam lesz már.
– Nem, csak... – Basszus! Mit mondhatnék? Nem hivatkozhatok egy idióta belső hangra, vagy egy olyan szorító érzésre, aminek a forrását még mindig nem sikerült megtalálnom. Mennyire venné ki hülyén magát? Szerintem nagyon.
– Nem bántalak. Nem érek hozzád, ha nem akarod, de nekem, ami köztünk megy, már túl kevés – feleli őszintén. Ilyenkor mindig beharapja ajkait, ami mosolygásra késztet. Kicsit bele is pirul. Érzem, hogy a gyomrom liftezni kezd, amolyan kellemes módon. – Vannak bizonyos szükségleteim, és hogy őszinte legyek, egyedül nem nagy élmény. – Egyenesen a szemembe néz. Még jobban elvörösödik, de nem kapja el a tekintetét. Viszont nekem kemény erőfeszítéseket kell tennem, hogy lángoló fejemet ne fordítsam el. Igen, ezen már én is gondolkodtam. Néha-néha, mikor já... khm... segítettem magamon a zuhany alatt, megfordult a buksimban, milyen lehet, ha ketten csinálják.
– Tudom, én is gondolkodtam rajta – csúszik ki, holott nem is akartam. Könyörgöm, legközelebb fogja be valaki a számat.
– Akkor érted miről beszélek – bólint mosolyogva. Szerintem elbújhatnék a paradicsompalánták között, már, ha nem lenne még csak kora tavasz és nem ezután ültetnék még el őket. – Nem arra kérlek, hogy feküdj le velem. Rengeteg módja van annak, hogyan lehet a másikat őrületbe kergetni – húzza még szélesebbre ajkait. Szeméből azt olvasom ki, hogy most azonnal lenne jó pár ötlete. Nyelnem kell egyet. A gondolatra, hogy ott ér hozzám, ahol más még nem az izgalom kezd el borzongatni egész testemben.
– Értem – hebegem. Az egész testem érte kiált, ami elviekben normális. Szeretném őt megérinteni. Megcsókolni. Meztelenül látni. Együtt vagyunk két hónapja és ő türelmesen várt rám. Megvárta, míg lemerem dobni előtte a pólómat. Kivárta csendesen, egy szó nélkül, hogy én magam kérjem meg, hogy masszírozza meg a hátamat, vagy cirógasson. Emlékszem erre az esetre. Kiborultam és elszaladtam otthonról. Valami bagatell dolgon vesztünk megint össze, mégis sírtam miatta. Bennél kötöttem ki és arra kértem, hogy öleljen át. Majd egyet gondoltam és ledobtam a pólót és arra kértem simogasson. Azt akartam, hogy eltüntesse azt a borzalmas kínt, amit éreztem. Megtette. Teljesítette minden egyes kívánságomat és eltüntette azt, amit akartam. Nem is gondoltam volna, hogy neki ezzel mit okozok, hisz ő is vágyik az érintésre. Ő is úgy működik, mint én!
– Egyébként a szexre még nem vagy készen. Csak az első szintet érintettük eddig és nem akarom elkapkodni – feleli őszintén. Azt hiszem, megnyugodtam, még a levegőt is hangosan kifújom. – Ugye te nem hitted azt, hogy azonnal magam alá akarlak gyűrni? – kérdezi gyanakodva, felvont szemöldökkel.
– Nem – felelem gyorsan, de szerintem átlát rajtam, mert elhúzza a száját.
– Lehet, hogy több mindenben volt már részem, mint neked, de annyira még én is tudom türtőztetni magam, hogy te magad mondod ki; készen állok – húzza fel az orrát kicsit sértetten. Igaza van. Tudnom kellett volna! Ha egyszer eddig is megvárta az engedélyemet a következőkben is meg fogja. Nem ugrik rám, ha már besokallt. – Másrészről azt nem mondom, hogy most nem fogok mással bepróbálkozni – vigyorodik el és közelebb hajol hozzám, hogy megcsókolhasson. Lehunyom a szememet és várom, hogy hozzám érjen, bemásszon a pólóm alá, elvegye az eszemet, de nem teszi. Eltávolodik tőlem a rövid csók után. Csalódottan nyitom ki a szememet.
– Folytassuk – nyitja ki a könyvemet. Ezt tuti direkt csinálta. Most azt várja, hogy ráugorjak. De biztos a dolgában. Na, még csak azért sem. Közölte, hogy nem dug meg, nem fogok azonnal a nyakába vetődni. Egy kicsit fújtatva, nadrágfeszülősen visszahajolok a laphoz. Újra elkezdem számolni azt a bonyolult példát, amit felírt nekem. Erre mit csinál? Az ujjai pókként felaraszolnak a combomon. Ez most tuti, hogy kóstolgat. Lecsúszik a térdemig, majd vissza, közben a másik kezével körmöli a magyar háziját. Azt hiszem, kettőnk közül neki van nagyobb önuralma, én már nem tudom, hogy hol is jártam. Most kezdhetem előröl, pedig már a felénél jártam. Megfeszítem magam, hogy oda tudjak koncentrálni, de a kilencszerötnek sincs meg a végeredménye, mert átcsúszik a keze a férfiasságomon. Összerezzen a testem, a lanyha simogatástól, de érzem, hogy szeretném. Talán készen állok, hogy szintet lépjünk. De akkor mi az a fura, szorongató érzés bennem? Mi az, ami nem akar engedni a vágyaimnak? Ujjai újra hozzám érnek. Olyan lágyan érint, mint nyári estén a szellő teszi a szunyókáló virágok fejével. A ceruza kiesik a kezemből. Valami felsikkant még bennem, de elnyomom, mert szeretném. Őt akarom, nem egy idióta, talán nem is létező érzést. Nem érdekel semmi, meg akarom csókolni, lerángatni róla a pólót. Elcsapom a kezét, mire ő végre rám néz. Épp kérdésre nyitná a száját, de nem engedem neki. Nekiugrok, így hanyatt vágódik a szőnyegen. Ajkaimat az övére tapasztom. Egy kicsit meglepődhetett a kirohanásomon, de tenyerét a csípőmre csúsztatja. Csókol. Olyan hévvel, hogy érzem a lángolását. Érzem a vágyát, ami irántam lobbant lángra benne. Belesóhajt a számba, éhesen viszonozza minden mozzanatomat. Most sem veszi el a vezetést, engedi, hogy én döntsem el hogyan haladjunk tovább. Lentebb csúsztatja kezét, kicsit megmerevedek, ahogy ujjait megérzem a fenekemen. Feljebb húz magán. A torkomból egy kéjes nyögés szakad fel, ahogy megérzem, őt ugyanúgy felizgatta ez a spontán helyzet, mint engem.
– Direkt csináltad – mondom szemrehányóan, homlokomat az övének döntve, mikor kicsit szaporábban veszem a levegőt. Ujjaim az arcára kúsznak. Simogatom őt. Mosolyog rám. Kék tekintete, mint a végtelen tenger, ahogy közelről bámulok bele. Látom benne, hogy mit szeretne. A lágyságot, szeretetet, amit eddig is kaptam tőle. Nem tehetem ezt vele. Nem fordulhatok vissza. Akarom, hogy érintsem. Szeretném, ha ő lenne az első, aki megérinthet bárhol.
– Mondtam, hogy rengeteg módja van annak, hogy akard – feleli kicsit csukladozva.
– És mi van, ha azt mondom, hogy továbbra sem akarom? – kérdezem tőle, mire ő fordít egyet a helyzeten, így alá kerülök. Kezemet a fejem fölé szorítja. Ok, most kezdek megijedni.
– Nem hiszem el – csókol szájon, majd elkezd csiklandozni. A derekamon iszonyatosan csikis vagyok. Visítok az ujjai alatt, könyörgöm neki, hogy hagyja abba.
– Ne! – ordítom, miközben könnyeim kicsordulnak. Hirtelen enged el, csakhogy visszaadhassa azt a váratlan csókot, amit én adtam neki az előbb. Elengedi a kezeimet, így át tudom ölelni a nyakát. Viszonzom nyelve játékát, miközben az összes porcikám érte kiált. Szinte nem is hallom, hogy a szívem mit akar, annyira eltompul minden. Az érzékeim kiélesednek, ujjbegyeim libabőrt élesztenek a nyakán. Apránként mozdítom a kezemet, érezni akarom mindenhol. Simogatni, szeretgetni, hisz megérdemli. Lágyan sóhajt a számba, még közelebb préselődik hozzám. Érzem a teste rezzenéseit, érzem gyötrő szenvedélyét.
– Leálljak? – szakad el tőlem, de csak pár milliméternyire emeli meg a fejét. Látom a szemében, hogy reménykedik, de nem meri erőltetni a dolgot. Érzem, hogy vágyom rá. Akarom. Üvölt, feszül a testem. Azt akarom, hogy tovább lépjünk. Talán, akkor változik minden, új fordulatot vesz az életem. Ha most nem teszem meg, mikor fogom? Nem fog bántani. Tudom. Érzem.
– Nem vagyok még tizennyolc, de csináljunk valami ilyen karikásat – suttogom, mire újra a számnak esik. Nincs visszaút, nem tehetem ezt vele, de nem is akarom. Szeretném, ha megérintene és olyat mutatna, amit még nem éreztem. Ajkai érzékien kényeztetnek, lágyan kóstolgat, miközben ujjai becsúsznak a pólóm alá. Megérinti a bőrömet, lassan simogat, libabőröket serkentve ezzel akármerre elhalad. Lassan csúsznak fel ujjai a derekamon felgyűrve ezzel a pólómat. A szoba langyos levegője eltompul, mert akkora láng kezd bennem felgyulladni, ami elnyom minden mást. Ajkai továbbra sem engednek el, úgy falja az enyéimet, mint ha félne, hogy nem kap többé belőlük. Engem akar. Velem akar lenni és ez az érzés mindent felülír bennem, még ha az enyhe susogás nem is múlt el teljesen a lelkemben.
– Emeld fel a kezed – zihálja fülembe, miközben belenyal. Eleget teszek a kérésének, így a vékony szövet lekerül rólam és valahol az asztal alatt köt ki. Érzem hátam alatt a puha szőnyeget, ujjait a mellkasomon. Kék szemeit az enyémbe fúrja. Vágytól izzóan csillog most, de látszik, hogy türtőzteti magát, nehogy felszínre törjön az, amit eddig elfojtott. Kék szeme szinte felfal. Érzem, ha engedélyt adnék mindenre, olyan élményt kapnék tőle, ami örök életemre bennem maradna, mint első alkalom, de még sem merem megtenni.
Megemelem a kezemet és végigsimítom az arcát. Kósza, elszabadult tincseit füle mögé seprem, majd kezem a tarkójára csúsztatom, és magam felé húzom. Forró, éhes ajkaink újra összetapadnak. Lágyan becézgetjük egymást. Lassan elfelejtek mindent, mert csak a szemeit látom. Akar engem, én is őt. Szerintem ez a normális. Ha ezen túl lépünk, bármi meglehet. Alakulhat köztünk több is, mint ami most van. Ha valaki pár hónapja azt mondja nekem, hogy a szőnyegen fekve fogok smárolni Bennel és hagyom, hogy ujjai a nadrágom felé araszoljanak, szerintem körbe röhögöm. Főleg a verés után. Azonban az élet néha kiszámíthatatlan. Van, hogy ellenségből barát lesz és olyan is, mikor barátból egy szörnyeteg.
Hátát kezdem cirógatni szöveten keresztül. Megreszket kicsit, mint falevél a széltől, de nem hagyja abba a simogatást, szám kóstolgatását. Derekára csúsztatom tenyeremet, felhúzom a pulcsiját, hogy végre selymes bőréhez érhessek. Megrezzen, mikor meztelen tenyérrel érintem. A borzongás végigszalad rajtam is, ami kellemesen izgatja tovább a belsőmet.
Elenged egy pillanatra és felemelkedik. Egy mozdulattal lerántja pulcsiját pólójával együtt, melyeket az enyém mellé hajít. Égő arccal nézek végig rajta. Tetszik, amit látok. Végig szeretném csókolni, de végül csak kezemet emelem meg és cirógatom meg meztelen hasát. Tekintetemet végigvezetem piros ajkain, íves nyakán, széles vállain, pici mellbimbóin, lapos hasán. Újra megmozdítom a kezemet. Elmosolyodik, majd lentebb hajol, de nem érint meg. Fejem mellett megtámaszkodik és dagadt ajkaival csak ennyit suttog:
– Innen nincs visszaút – száll a hangja fülembe. – Annyira kívánlak. Érinteni akarlak. Ne taszíts el – kérlel halkan, remegő testtel.
– Tudom – válaszolom olyan halkan, mint ahogy ő mondta. Újra megsimítom hasát, mire ő ajkaimra hajol és megnedvesíti őket. Észre sem vettem a nagy bámulásban, hogy kiszáradtak, de ő most segít rajta. Először lágyan cirógat, majd újra megcsókol. Ujjai felfedezőútra indulnak megint. Megérinti fülem, nyakam. Bizonytalanul viszonzom lágy érintéseit. Kezem talán remeg is kicsit, mint szélben a falevelek. Összevissza karistolom a hátát gerince mentén és érzem, amint ő is felhevül, akárcsak én. Elengedi ajkaimat, melyek szomjasan kapnak utána, de nem érem el, mert az érintést a nyakamnak adja. Nyelvével cirógat, aprókat szív rajta. Most adok hálát az égnek, hogy szeretem a garbós pulcsit, mert amit velem tesz, abban semmi finomkodás nincs és ez nekem nagyon is tetszik.
– Nem baj, ha látszani fog – nyögöm halkan, mire még jobban megszívja. Nyomot hagy rajtam, amit abszolút nem bánok. Legalább, ha tükörbe nézek, emlékezni fogok erre mindaddig, míg látszik. Aprókat harap, egyre lentebb halad. Megnyalja az ádámcsutkám, majd abba is beleharap. Nyögés hagyja el ajkaimat, kicsit megkarmolom a hátát, de ő még fel se szisszen. Hátrafeszítem a fejem, hogy még jobban hozzám férhessen. Résnyire nyitom a számat, mert az orromon már nem bírom venni az éltető oxigént. Újra lentebb csúszik és megcirógatja forró nyelvével a jobb kulcscsontomat is. Keze eközben a nadrágomhoz ér. Lassú mozdulatokkal kigombolja a farmert és belenyúl. A légzésem bennszakad. Megremegek. Az ijedség és a vágy furcsa egyvelege szalad végig rajtam. Érzem, hogy akarom. Ám belül mégis suttogja egy hang, hogy innentől minden más lesz, de már nem tudok megálljt parancsolni sem neki, sem magamnak.
Összerezzenek, mikor megérzem a kezét férfiasságomon. Furcsa érzés, hogy más érint, hogy nem magamnak csinálom. Azonban ujjainak játéka tovább gerjeszti bennem a sóvárgást. Lehúzza a cipzárt, amit talán hangosnak is érzek, de meg sem rezzenek. Ennek itt és most meg kell történnie. Nem szabad egy ismeretlen érzésre hagyatkozni. Hagynom, hogy lebeszéljen arról, ami most történik velem. Nem várhatok arra, hogy amit kusza agyam összerakott, valósággá váljon. Minden, ami bennem történt, minden, amit éreztem, amit láttam álmaimban, testem érintései közben, mind csak hamis remények.
– Emeld meg a csípőd – leheli ajkaimra. Gondolkodás nélkül teszem meg, amit kér. Lehúzza csípőmről a nadrágot, majd fentebb emelkedik, távolodik a melegség. Combomat, lábszáramat végigsimítva távolítja el a hátráltató ruhadarabot. Mikor már az is messze jár, a zoknimat kezdi el lehúzni. – Utálom a zoknit ilyenkor – mosolyogja és messze a háta mögé dobja a pamutdarabokat.
– Gyere ide – nyújtom felé a kezem. Azt akarom, hogy megcsókoljon.
– Azonnal – nyalja meg ajkait és nekilát lehúzni a gatyámat is. Szimpla, mintátlan fekete, mint ha tudtam volna a szívem mélyén, hogy a macisat ma inkább hanyagoljam. Elkezdi lehúzni az alsómat. Ökölbe szorítom a kezem, mert végigcirógatja férfiasságomat a puha anyag. Benre nézek, mire ő tovább vigyorog. Ebből látom, hogy direkt csinálja, csak hogy az őrületbe kergessen. Végül az alsóm végig csúszik a lábamon és hatalmas ívet ír le a levegőben, mielőtt földet ér. Ben fölém magasodik. Végigmér, mire pirulni kezdek, bár ez már aligha látszódik egyébként is lángoló képemen. Végigsimogat szemével, mindent megnéz rajtam, ami kezd egy kicsit zavarba ejteni. Ráadásul a szemében a vágy egyre csak nő, ahogy lentebb és lentebb halad. Tekintete mindjárt elér oda, miközben a szívem kiugrik a helyéről. Lassan haladva elér farkamig, megállítja tekintetét. Ha meg bírnék mozdulni, szerintem rákapnám a matek könyvemet, de nem tudok mást tenni, csak feküdni a földön, mint egy darab fa. Kezét a combomra csúsztatja, a levegőm bennszakad, ahogy megérzem megint felfelé tapogatózó ujjai finom bizsergetését. Lehunyom a szememet szégyenemben, miközben az ujjai lassan elérik céljukat. Megérinti, mire a testem összerezzen. Torkomból nyögés szakad fel a hirtelen rám tört inger nyomán. Egyik ujját végighúzza rajta, mire vad remegésbe kezd a testem, mint a kocsonya. Érzem, amint kellemes melegség keríti hatalmába a testemet, ami férfiasságomtól indul és szétterül egész lényemen. Ujjai végül elengednek és visszatér ajkaimhoz, hogy csókot adjon. Épphogy hozzám ér, nem érint nyelvével. Aprót lehel a számra, majd végighúzza az övét államon, nyakamon, majd megállapodik mellkasomon. Kezei csípőmre csúsznak, simogat, kényeztet finom, puha ujjbegyeivel. Mellkasát férfiasságomhoz simítja újabb nyögést csalva ki belőlem ezzel. Forró nyelve egyre lentebb és lentebb vándorol. Belém hasít egy gondolat, amitől levegőt is elfelejtek venni. Körmeimet belevésem a szőnyegbe, olyan lágyan érint. Annyira nehéz elhinni, hogy velem teszi ezt. Néha azt hittem, hogy nekem soha nem jön el a pillanat, soha nem lesz olyan test, ami kezeim alatt életre kelnek.
Apró csókokat lehel a mellkasomra, hasamra. Nem tudok ellenállni, muszáj érintenem. Felemelem a kezemet, ami úgy remeg, mint a téli napfény teszi, mikor a befagyott tó felszínére. Hajszálai ujjaimhoz érnek. Cirógatnak, ahogy beletúrok barna tincseibe. Megremeg. Miattam remeg, ami borzasztó kellemes érzéssel tölt el. Szívem eddig meg se moccant, de most igen, dobban egy kisebbet ettől az új helyzettől.
Ahogy tovább kényeztet, mintha minden körülöttem kikapcsolt volna. Nem érzek illatokat, nem hallok hangokat rajta kívül. Azt hittem, hogy feszengeni fogok, de nem teszem. Vágyom rá. Többet akarok. Azt szeretném, hogy mélyebb legyen a kapcsolatunk és még súlyosabb a titkunk.
Belenyal köldökömbe. A kis lyukba nyomja helyes nyelvét, mire a testem megrándul. Ujjaimat a bőrébe vésem, és úgy kapkodok levegő után, mint aki fuldoklik, de ő továbbra sem hagyja abba. Újabb és újabb támadást indít mind inkább hatalmasabb ingereket kiváltva ezzel testemből. Az a vágy, ami bennem tombol, lassan szétpukkaszt. Feszít és mégis oly izgató és kellemes. Szeretném, ha vége lenne, de ugyanakkor nem is.
Hirtelen eltávolodik a köldökömtől. Rákapom a tekintetem. Ajkai szétnyíltak, pihegve veszi a levegőt. Kezével nadrágját bontogatja, ami már biztos nagyon kényelmetlen. Tekintete a szememre vándorol. Elmosolyodik, de úgy, hogy nyelnem kell egy nagyot. Üzenetet hordoz ez magában. Mégpedig, hogy most már végképp nincs vissza, csak is előre. Újra visszaereszkedik fölém, széjjelebb tárja lábaimat és újra megsimítja férfiasságomat. Mutatóujját végighúzza rajta, mire a testem megvonaglik, körmeimet tenyerembe vésem. Lehunyom a szemeimet ezáltal is elősegítve, hogy csak őt érezzem. Volt időm kitapasztalni, hogy vakon minden jobb... Ok, remélem ez nem volt nagyon perverz.
Végül kezét rákulcsolja. Óvatosan simogat, lassan, apránként előre haladva. Másik kezével combomra, hasamra rajzol krikszkrakszos ábrákat, amelyekkel még jobban növeli vágyamat. Érzem, amint kellemes érzés hatalmas erővel támad rám újra és újra, de még nem olyan erősen, hogy véget érjen mindez. Tudja, mit csinál. Minden érintése arról mesél, hogy mennyire fontos vagyok számára. Az érzés, hogy valaki így fordul felém új, de hihetetlenül jó dolog. Élvezem, amit velem tesz. Ujjainak játékát, tenyerének forróságát magamon. Csukott szemmel adom át magam a szenvedélynek. Hagyom, hogy a lángok egyre nagyobbak és nagyobbak legyenek.
Hirtelen történik az egész. Egy kósza érintés, egy leheletnyi forróság és ijedten nyitom fel a szemem. Torkomban dobogó szívvel könyökölök fel, és nézem végig, miként csókolja meg férfiasságomat újra. Elfelejtek levegőt venni. Szemem kiguvad, ahogy ajkai újra és újra hozzám érnek.
– Ne – nyöszörgöm ijedten. Erre én nem vagyok készen. Nem tudom ezt viszonozni. Még nem. Egyszer, valamikor talán igen, de most így elsőre rémisztő nagyon. Légzésem felgyorsul, megmerevedek.
– Nyugi – emeli fel a fejét Ben. Mosolyog rám. Tekintetében cikázik a fény, ami megnyugtat. – Nem kértem tőled semmit és nem is fogok. Tudom, hogy ijesztő, meg talán gusztustalannak is látszik, de én csinálni akarom – nyomatékosítja. Arca határozott, tekintete lágy és kérlelő. Egyébként meg nem gusztustalan, csak hogy látom, így már ijesztő. Tudom, hogy ilyet is szoktak az emberek csinálni, csak azért gondolni meg látni között van egy kis különbség. – Nem könnyű ezt megcsinálni, idő kell hozzá. Nem lepődtem meg, hogy így reagálsz. Azon már jobban elképedtem volna, ha csinálni is akarod – kuncog fel, mire a feszültség kezd bennem alább hagyni. Tétován bólintok, mire szája megremeg. Visszahajol fölé, így megint végignézem, ahogy megpuszilja, majd megérinti a nyelvével. Nyikkanok egyet és visszahanyatlok a földre. Lehunyom a szememet és átadom magam gyengéd kényeztetésének. Megbízom benne. Tudom, hogy nem fogja követelni ezt tőlem. De én viszonzom neki valahogy, ez már biztos.
Először végignyalja egész hosszában, majd elidőzik a tetején és játszani kezd vele. Már nem is próbálom visszafogni a hangomat, hisz úgysem hallja senki. Zihálva, fuldokolva nyögdécselek összefüggéstelenül, ahogy ő egyre gyorsabban játszik velem. Akaratlanul megemelem a csípőm, amit ő visszanyom a szőnyegre. Majd egész testemben összerezzenek, mikor a szájába vesz. Fura érzés, meleg, de nagyon kellemes. Körmeimet a tenyerembe vésem, a levegőt zihálva veszem. Nyelvével csiklandoz, miközben lassan teljesen elnyel a forróság. Megőrjít ez a játék, ahogy előbb befogad, majd teljesen elenged. Minden erem pattanásig feszül. Hallom a fülemben lüktetni a vért. Az izmaim lassan begörcsölnek, annyira befeszítem a testemet. Körkörösen mozgatja a nyelvét, majd szív rajta egy aprót, mire csípőmbe meresztem saját körmeimet. Felszisszenek kicsit, így újra a szőnyegbe kezdek kapaszkodni, az kevésbé fáj.
A bennem tomboló vágy felszakad. Követeli a jussát és én tudom, hogy megadom neki, csak még egy kicsit akarok kitartani. Nem akarom, hogy elnyeljenek azonnal a habok, át akarom élni az első igazimat. Szeretném, ha nem tiszavirág életű lenne. Így igyekszek tiszta fejet varázsolni magamnak. Azonban a nyelvének játéka nem enged. Ostromolja testemet, mint vad hullámok teszik a sziklaszirttel. Addig-addig nyaldossák a köveket, míg egy napon meg nem adják magukat és a tajtékba vesznek. Küzdök. Az árral szembe megyek. Élvezni szeretném még, ha csupán csak percekig is. Azonban a vég elkerülhetetlen. Minden egyes csapás egyre nehezebb. A testem már pattanásig feszül a kéjes játéktól.
– Ben – zihálom. Remélem ért a célzásból. Még egy-két érintés és nekem annyi. A kérlelésem ellenére tovább folytatja a műveletet. Kienged a szájából, majd újra körülölel a meleg. Újabbat, talán az előbbinél kicsivel erősebbet szív rajta, miközben ujjai lentebb vándorolnak. Combtövemet simogatják, csípőmre csúsznak, és lassan cirógatnak. Érzem, hogy már nincs sok hátra. A következő támadás, vagy annyi sem talán, ha így ostromol továbbra is engem. Megerőltetem magam, bár alig bírom felemelni a kezem. Felaraszolok a saját combomon, beletúrok selymes fürtjeibe, melyek kicsúsznak ujjaim közül. Fülét cirógatom, tarkóját becézgetem, miközben ő még egy támadást indít, amit már nem bírok. A tenger erősebbnek bizonyult, a habok maguk alá temettek.
Percekig tart, míg a bennem dúló örvény alább hagy. Nem nyitom ki a szememet, mert végigfolyt az arcomon a verejték és így is nagyon csíp. Lassan tisztul az agyam, az izmaim ellazulnak, de agyamban újra lejátszódnak az elmúlt percek. Akaratlanul mosolyodom el, mire ajkaimhoz hozzáér egy másik. Egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy beengedjem-e a számba. A végén úgy döntök, hogy az sem volt más, mint én a szájában. Bekúszik ajkaim közé, lágyan simogatni kezdi nyelvem. Nem taszít a helyzet. Még maga a tudat sem riaszt, hogy mit csinált előtte. Úgy érzem, hogy teljesen természetes volt az egész, egy emlékezetes első alkalom.
Végül aztán ő maga enged el, de csak annyi időre, míg kerít valamit, amivel letörölheti arcomat. Előbb homlokomról, majd szemeimről itatja fel verejtékemet.
– Most már kinyithatod – suttogja halkan. Felnyitom pilláimat, így szembe találom magam kékségével. Az gyönyörűen csillog és gyengédség villódzik benne, ahogy nedves fürtjeimet elsepri a homlokomról. Halványan mosolyog, míg másik keze tarkómat cirógatja. Nem szakítom meg a szemkontaktust úgy cirógatom meg mellkasát, derekát, csípőjét. Szótlanul simogatjuk egymást, hisz mit is mondhatnék, a történtek magáért beszélnek. Kezem arcára siklik, kicsit remegve simul bele. Lehelete csiklandoz, ami talán szaporább, mint kellene. Segítek neki magam mellé feküdni. Az oldalamra fordulok, hogy orrunk csak pár centire legyen egymástól. Végigsiklok nyakán, vállán. Kezem megremeg a nadrágjánál. Tekintete az sugallja, nem kell, ha nem akarom. Én azonban szeretném, talán ennyire még semmire sem vágytam, mint őt érinteni és olyan berkekbe emelni, amire csak képes vagyok.
Kezem nadrág korcához araszol. Egy kicsit összerándul bennem minden, de azért tovább csúsztatom egészen a kicipzározott sliccéig. Ártatlan, apró érintésem egy sóhajt csal elő belőle, amin nem is csodálkozom, hisz nagyon kemény már ott. Én is elmosolyodom, majd ajkaihoz hajolok, hogy csókot adjak neki. Éppen, hogy hozzáérek. Ő kapna utánam, de én gyorsabb vagyok és eltávolodom tőle. Kérdőn néz rám, mire egy határozott mozdulattal hanyatt görgetem.
– Milán, nem... – Mielőtt befejezhetné a mondatot, befogom a száját másik kezemmel. Szemébe nézek. Látom, hogy szeretné, de nem mondja ki. Kékségében lobog a láng, csillámlik a vágyakozás. Meg akarom neki adni a beteljesülést, még ha csak ilyen módon is. Simogatom, lágyan érintem, mint harmat siklik hajnalban a virág levelein. Egyszerre furcsa és izgalmas a helyzet. Féltem tőle, hogy megrettenek, hisz csak mást érintek, de annyira természetes, ahogy ujjaim játszanak ölén. Nem válaszolok, csak nézek a szemébe, szeretnék elveszni a kékségben. Elfeledni, ami rág, odaadni neki, amiért némán kiált.
– Nem is fogom azt – felelem végül, majd ajkaihoz hajolok és egy csókkal is nyomatékosítom, hogy hagyja abba a sápítozást. Alig érintem, de szám zsibong, kéri, hogy hagyjam még kicsit magam borzongani.
Miután elengedem, újra szemébe nézek. Kezét felemeli, és végigcirógat karomon. Icipicit biztat, de nem erőlteti.
Egy kicsit izgatottan fejezem be a nadrágja gombolgatását, lévén, hogy magamnak jól csináltam mindig, de másnak menni fog-e? Nem vagyunk egyformák. Mikor végzek a szabadítással megpróbálom lehúzni róla a nadrágot, ami nem is megy olyan egyszerűen, mert szűk egy kicsit.
– Ne kapkodj – hallom az instrukciót, mire elengedem a nadrágját és veszek egy mély levegőt. – Ne idegeskedj – szól nyugtató hanggal Ben, mire megajándékozom egy mosollyal. Mindenki ennyire frászt kap az elsőnél? Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen? Nem tudom, hányan lennének hozzám ennyire türelmesek. Hálás vagyok neki, amiért egy apró puszit hintek arcára. Újra megfogom a nadrágja korcát és elkezdem lehúzni. Most egy kicsit könnyebben jön, bár lehet, hogy ez annak tudható be, hogy Ben segít nekem. Messze dobom a nadrágját, majd a boxerét kezdem fixírozni. Ahogy elnézem nem lesz éppen kicsivel dolgom... Nem igazság, hogy akármilyen méretet veszünk, én le vagyok maradva.
Kezemet előre nyújtom, majd végighúzom ujjaimat a mellkasán, csípőjén, megállok az alsója korcánál. Egy kicsit lentebb húzom és érzem, hogy a forróság kezd el felaraszolni az arcomra.
– Édes – nyilvánul meg Ben, mire még inkább elkezdek pirulni. Ez már lassan nem édes, hanem überciki. Ha legközelebb azt mondja, hogy ne féljek tőle, itt hagyom, és haza megyek. Meztelenül is képes leszek rá, végül is csak március eleje van és tíz fok.... Ok, inkább fókuszálok és játszom felszabadítósdit.
Újra nekiveselkedem, és lentebb húzom az alsóját egészen a combközepéig... Azt hiszem, az övé nem is kicsivel üt. Óvatosan megérintem egyik ujjammal, mire teste megremeg egy kicsit. Ő, velem ellentétben nem hunyja le a szemét, hanem felül. Tenyereire támaszkodik és figyelni kezdi kezem simogató játékát. Hüvelykujjammal a tetejét veszem kezelésbe... vagy ujjalásba? Ez most azt hiszem, részletkérdés. Légvétele szaporává válik, ajkait szétnyitja. Lassan ugyanaz a tűz kezd benne tombolni, mint bennem nem is olyan régen. Szeretném ugyanazt adni, vagy valami hasonlót neki. Lassan felemelem fejemet, látni akarom. Hiába égek, mint a rongy. Ajkai elnyíltak, kicsit szaporán veszi a levegőt, ahogy ujjaimmal simogatom. Szeme sötétre színeződött, ültében remeg.
Rákulcsolom kezemet a férfiasságára, mire apró nyögés hagyja el ajkait. Közelebb hajolok hozzá és a következő sóhaja, már számba száll. Hagyja, hogy most én irányítsak. Hagyja, hogy kérleljem a nyelvét, cirógassam fogsorát, szájpadlását. Szabad kezemmel lapos hasára csúszok és simogatni kezdem. Belenyög a csókba, mikor a köldökéhez érek. Simogatom a pici lyukat, majd kezem a combjára csúszik, onnan vissza a csípőjén át a hasára. Érzem az ujjaim alatt serkenő libabőröket és a nedvességet a másik kezem munkája nyomán. Elengedem az ajkait, mert levegő után kapkod. A szemébe nézek, melyek most ködösen csillognak, de mosolyog, mint mindig, mikor rám néz. Szapora lehelete arcomat cirógatja, így visszahajolok és csókot nyomok szájára. Most nem maradok ott játszani, hanem megpuszilom állát, nyakát, majd kulcscsontját, miközben kezem mozgása egyre inkább gyorsul. Lehúzom másik kezemet is, így két kézzel simogatom egyre gyorsuló ritmussal. A hangja immár feléledt, betölti a szoba csendjét. Végigborzongatja testemet, hisz én adom ezt most neki. El sem hiszem, hogy eddig jutottam. Eddig, hogy ilyen hangokat csaljak ki egy másik lényből.
Hirtelen ránt magához, ajkaimba mar, ujjai hajamba férkőznek. Vadul, és a szokásától eltérően, erőszakosabban csókol, de így is nagyon tetszik. Bár nem hittem volna, hogy Ben ilyesmire is képes. Így most már megállapíthatom, hogy angyalbőrbe bújtatott démon. Marcangolja ajkaimat, belemarkol a hajamba. Érzem a testét, a lüktetését, belsőmben a könyörgését. Belém vájja ujjait, elnyílt számba hallom viszont nevemet, miközben a szenvedély vihara magával ragadja.
Elengedem őt, ahogy ő is felhagy a marcangolással és visszadől a szőnyegre, magával húzva engem is. Mellkasára hajtom fejem, hallgatom szíve heves dobogását, ami nem ugyanolyan ritmusra ver, mint az enyém. Olyan dalt dalol, amit az enyém sosem fog. Szerettem volna, hogy olyan legyen, mint az övé, de az élet nem engedte. Mindezek ellenére boldog vagyok vele, és örülök, hogy mellettem van.
– Ugye nem volt annyira ijesztő? – kérdezi halkan, miután lenyugodott kicsit.
– Nem – lehelem a mellkasára. – Jó volt nagyon. Érdekes, érzékebrésztő.
– Örülök, hogy élvezted. Minden érintésed, rezzenésed erről mesélt. Megbíztál bennem és ennek végtelenül örülök. – Felnézek rá, mosolyog, szeme kielégülten csillog. – Fenemód élveztem én is – vallja be. Hallom a hangján, hogy őszintén gondolja, így elmosolyodom, de megszólalni nem tudok, mert egy ásítás tör fel belőlem.
– Álmos vagy? – kérdezi halkan, hajfürtjeimmel babrálva.
– Kicsit – felelem őszintén. Ekkor ő megmozdul, kicsit jobbra húzódik, majd végigterít rajtam valami puhát.
– Tudom, nagy kérés, de mozdulj meg egy kicsit – kéri halkan, mire én morogva arrébb gurulok, rá valami kellemesen simogató dologra. Mellém mászik ő is, majd bebugyolál minket a kellemes színű takarójába. Újra mellkasára hajtom a fejem, átölelem a derekát és lehunyom szememet.
Érzem, amint ujjai újra hajamba fúródnak. Csönd telepszik ránk, nem hallok egyebet, mint szíve egyenletes lüktetését. Ahogy az álom kezd leszállni agyamra úgy alakul át a kolompolás valami ismerősebbé, melegebbé, olyanná, mint az enyém. Bekúszik a fülembe, végigborzongatja a testemet és olyan szárnyat ad egész lényemnek, amivel akár elrepülnék a világ végére is. Tudom, hogy hallottam már valahol. Tudom, hogy értem dobog és tudom, hogy engem vár. Hívogat egyfolytában, de egyszerűen nem találom meg az utat felé. Talán vak vagyok, de az is lehet, hogy csupán egy illúzió, amit mindig csak az álom hoz magával és hint agyamra... De nem, mintha már hallottam volna régebben is, de nem figyeltem rá. Egy távoli emlék lenne talán? Egy olyan dolog, amit elfelejtettem, de most újjá ébred bennem, hogy végre megfelelő útra térjek? Motyogj hát kis hangocska, hallgatlak, fülelek, vezess, amerre kell, vezess ahhoz, aki ily vágyakozva akar engem...


***


Halvány sziluett áll előttem. Nincsen arca, nincsen alakja. Leheletét érzem, ami végigborzongatja lelkemet. Beszél hozzám, suttog, de nem értem, hogy mit. Közelebb lépek hozzá, de így is homályos. Olyan, mint ha egy esőáztatta ablak mögött állna. Felé nyújtom a kezem, megérinti kézfejem. Lehajol és apró csókot lehel ujjaim hegyére, majd tenyeremre. Kellemes, szívmelengető érzés telepszik a lelkemre, mire az még jobban dobogni kezd. Feszít, megfojt ez, mégis annyira jó. Megfogja az árnyalak a kezemet, magához húz és átölel. Lehunyom pilláim, mert érzem, hogy jó helyen vagyok. Az ölel, akire vágyok már nagyon régen. Kérdezem tőle suttogva, hogy ki vagy? Válasznak csak annyit kapok; pontosan tudod azt, csak merj végre beengedni ide – simít végig mellkasom bal oldalán, ahol a szívem van, majd újra mindkét karjával átölel. Tudom, hogy éreztem már ezt. Nagyon ismerős az érzés, mégis olyan távolinak és csak törékeny illúziónak tűnnek.
Hirtelen ripityára hullik a halvány alak. Eltűnnek az ölelő karok és fülembe hatol egy teljesen idegen hang, miközben körülöttem összemosódik minden.
– Milán, ébredj! – Érzem, hogy ráz valaki. Tisztulni kezd minden. Az álmom eltűnik és visszaszáguldok a jelenbe oda, ahol egy idegen ember vár rám. Lassan kezdem nyitogatni a szemem. Eltart egy darabig, míg rájövök, hogy hol vagyok és mi történt, mielőtt álomba merültem. – Ne haragudj, hogy felkeltettelek – puszil szájon Ben –, de anyuék nemsokára itthon lesznek, és addig össze kellene szedni magunkat. – Erőtlenül bólintok, de ahhoz képest nem mozdulok a mellkasáról, tovább fekszem rajta és próbálom az ébredés sokkját kiheverni. Ben hirtelen rántott vissza a jelenbe, ami iszonyat rosszul esett, főleg, hogy nagyon jól éreztem magam ott, ahol voltam. Bár ne kellett volna felébredni, hogy örökké ölelhessen az az árny. – Merre jársz? - kérdezi hirtelen Ben.
– Álmodtam – felelem tömören.
– Szép álom volt? – érdeklődik mosolyogva.
- Igen – mondom őszintén. –, de nem mondom el – nézek a szemébe, mire ő bólint. – Elmehetek fürödni? – válok el tőle és felülök.
– Persze. Tudod, hol van. A fehér szekrényben találsz törülközőt – válaszolja. Felállok mellőle, mert tulajdonképpen nem köt hozzá semmi, a titkon kívül, amit nem is olyan rég csináltunk. Nem bántam meg, ne értse félre senki, csak bekövetkezett az, amitől féltem, hogy csalódom az ébredésben.
Összeszedem a ruháimat, majd kilépdelek a szobából, át a fürdőbe. Ledobom a ruháimat a mosógép tetejére, majd benyúlok egy törülközőért. Azt is a ruháim mellé dobom, majd megnyitom a csapot és kellemes hőfokúra állítom. Beállok alá, lehunyom a szememet és hagyom, hogy cirógasson a kellemes meleg. Elgondolkodom a történteken, de továbbra sem bánok semmit. Nem értem el vele, amit akartam, de erősebb kapocs lett így köztünk, mint azelőtt. Egyszerűen nem jött, aminek jönnie kell, de ennek ellenére nagyon jól érzem magam vele. Kedvelem nagyon, mert humoros, aranyos, okos, türelmes ember, de mindez kevés ahhoz az érzéshez, mint amit álmomban átéltem. Nem tudom miért, de úgy érzem, az volt az a dolog, amit én keresek.
– Bejöhetek melléd? – kopogtat be Ben a fülke ajtaján. Kinyitom a szemem és a párás üvegen át nézem az alakját. Nem az az alak, mint amit álmomban láttam, de azért elmosolyodok.
– Gyere – felelem, mire elhúzza az ajtót és bemászik mellém. Újra hátat fordítok neki, mire ő átöleli a derekamat, és megpuszilja nyakamat.
– Jesszusom, mit csináltam veled? – jegyzi meg, miközben megnyalja a nyakamat. – Elfelejtettem, hogy tesi óránk is van – mondja bűnbánóan.
– Nem baj, nem tornázok, úgy is kötélmászás most a tananyag, amit nem tudok és állandóan cseszeget a tanár. Egyébként meg húzok garbós pulcsit – felelem, mire újra csókot lehel vállamra. Szorosabban magához ölel, én meg hátrafordítom a fejemet és hagyom, hogy megcsókoljon. Gyengéden simogatja meg feldagadt ajkaimat, majd lágyan körbecirógatja az egész számat.
– Ne haragudj, amiért a szádba haraptam – leheli ajkaimra. – Nem akartam ekkorát, csak így jött. Nem tudtam uralkodni magamon, pedig próbáltam és...
– Csss – fogom be a száját egyik kezemmel. Ha lehet, most megkímélném magamat a magyarázkodásaitól. Aranyos, mikor zavarban van, de most inkább hanyagoljuk ezt, ha lehet.
– Kárpótollak – súgja fülembe, majd felpattintja a tusfürdő tetejét, mire az én gyomrom akaratlanul is ugrik egyet és arrébb húzódom tőle.
– Ne félj, nem nyúlok úgy hozzád, míg nem engeded – suttogja halkan, majd belenyal a fülembe, miközben két kezével szétkeni a tusfürdőt mellkasomon. Ujjai össze-vissza cikáznak testemen, fejemet a vállára hajtom és lehunyom szememet. Élvezem a gyengédséget, a tusfürdő kellemes, fűszeres illatát beszívom, amit rajta is érzek mindig. Kellemes így állni itt a zuhany alatt, hozzá dőlve, csendben. Keze végigsiklik a csípőmön, oldalamon, karomon. Ha macska lennék, már dorombolnék, de komolyan.
– Nyakadon csikis vagy? – kérdezi halkan.
– Ott nem – felelem, mire felcsúsztatja a kezét és elkezd ott is simogatni. Aprót sóhajtok. – Olyan vagy, mint egy kismacska – jegyzi meg halkan, mire felé fordulok. Átölelem a nyakát és megcsókolom, miközben ő a hátamon kezdi szétkenni a tusfürdőt. Nem engedem el. Egyre inkább mélyítem a csókot, ölelem, úgy, mint aki nem akarja többet elengedni. Nem is szeretném. Itt akarok maradni vele, és nem kilépni a valóságba, ahol visszatér minden bajom, gondolatom, furcsa érzésem. Belenyög a csókunkba, így csak elengedem és ránézek.
– Nem hátrány néha a levegővétel – mondja mosolyogva. Felemelem a kezem és végigsimítok arcán, nyakán egyfolytában a kékségbe meredve. Boldogan csillognak első ránézésre, de ha mélyebbre hatol az ember látszik benne egy kis szomorúság. Csalódás, egy nagy titok, amit mélyre elrejtett. Rámosolygok és csókot lehelek az ajkaira, majd én is tusfürdőt öntök a tenyerembe és szétkenem a hátán. Ujjaink fel-alá cikáznak a másik testén, miközben a meleg víz a hátunkon végigcsorog. Végül leveszi a tust és leöblíti a testemet, majd cserélünk. Újra hátat fordítok neki és hagyom, hogy átöleljen. Hagyom, hogy az illúzió megmaradjon még egy darabig. Lassan nyalogatja a fülemet, miközben befejezem a fürdést, lemosom ott is magam, ahol ő nem akart újra megérinteni, talán azzal a címszóval, hogy egyszerre sok lenne.
– Éhes vagy? – töri meg a percekkel ezelőtt beállt csöndet.
– Nagyon – felelem.
– Főztem borsófőzeléket és csináltam hozzá fasírtot – sorolja a menüt... Hmm, még főzni is tud. Nem fog rosszul járni, aki majd őt választja.
– Jól hangzik – felelem. Ekkor elenged és széthúzza az ajtót. Itt van vége mindenek. Vissza kell térnem lassan a valóság földjére. Követem őt és megtörölközöm, majd felhúzom az alsómat, farmeromat és pulcsimat. Jobb, ha rajtam van. Nem igazán akarom, hogy a szülei még jobban kombináljanak, bár sokat nem tévednek. Valószínűleg tudják, hogy nem teljesen barátok vagyunk.
Miután felöltözök kisétálok a konyhába, ahol már Ben pakolgatja a tányérokat és melegíti a kaját, aminek csak úgy mellesleg nagyon jó illata van. Éhen halok.
– Nagyon éhes vagyok – jegyzem meg, mire ő mosolyogva felém fordul.
– Nemsokára kész – feleli.
– Remélem nem kórház lesz a vége – mondom szemtelenül, mire Ben sértődötten lebiggyeszti ajkait.
– Vedd tudomásul, hogy eddig senkinek nem volt semmi baja a főztömmel – durcázza. Ilyenkor olyan, mint egy tízéves gyerek. El is kezdek rajta nevetni.
– Ilyenkor nagyon muris vagy – nyögöm ki röhögés közben.
– Te meg mikor csiklandoznak – válaszolja gonoszul és lép felém egyet, mire én lezúgok a székről. Megállapítás: Newtonnak igaza volt a gravitációval kapcsolatban, mindig erősebb és marha kemény a padló.
– Jól vagy? – guggol le mellém Ben, miközben én feltápászkodom. Sírok, fáj a könyököm.
– Bibis lett a könyököm – biggyesztem le ajkaimat. Nagy döbbenetre megemeli a kezemet és csókot hint könyökömre.
– Itt is megütöttem – mutatok ártatlanul a számra, mire odahajol. Persze ennek nem puszi lesz a vége, hanem csók.
– Hol bibis még? – kérdezi vigyorogva, miközben végighúzza ujját a hasamon. Erre én mit csinálok? Naná, hogy elpirulok. Ujjai a sliccemre csúsznak, míg a másikkal megcirógatja az arcomat. Lehunyom a szememet és élvezem a gyengédségét, bár a padló egy kicsit hideg, de eszemben sincs leállítani őt. Ha belegondolok, a konyhában inkább nem szívesen csinálnám azt, amin már túl vagyunk... Juj, mikor lettem én ilyen, alig fejeztük be és én már akarom megint? Természetes ez?
Én nem szakítanám meg ezt, de másnak eltökélt szándéka, hogy megtegye. Sistergés hatol a fülembe, ami összezúzza a kellemes perceinket. Ben felugrik, és a gázhoz rohan, hogy elzárja. Sóhajtva tápászkodok fel a padlóról, mert valahogy sejtem, hogy ez már nem lesz befejezve ma.
– Hopsz, lehet, hogy egy kicsit égett ízű lesz – mondja lelombozódva.
– Biztos finom lesz – próbálom meg vigasztalni, mire rám mosolyog.
– Köszi – feleli, majd lerakja az asztalra a fazék borsót, mellé egy üvegtálban a fasírtot. Azonnal nekiesek és kiszedek egy nagy adag főzeléket és három fasírtot.
– Hogy fér egy ekkora emberbe ennyi kaja? – kérdezi széles mosollyal.
– Ha nem mondod is tudom, hogy kicsi vagyok – felelem durcásan. – Azért is eszem annyit, hogy szép magas legyek – öltöm ki a nyelvemet.
– Azt majd másra használd – feleli. Azonnal pirosba vált az arcom és a kaját kezdem fixírozni. Nem hittem volna, hogy ennyire perverz és mindig ugyanaz körül forog az agya... Ja, az enyém is. Ez esetben megbocsájtok neki, hogy megint pirulásra késztetett. – Például az étel, nyállal való összekavarására – folytatja egy kis kivárás után. Még pirosabb fejjel kapom rá a tekintetemet. Olyan szélesen vigyorog, hogy a szája lassan körbeszalad a fején... Bár lehet, hogy a fülei útban lesznek. – Megyek és hozok ketchupot. – Feláll, mire én felfogom a mondat értelmét. Burkoltan közölte velem, hogy piros vagyok, mint a paradicsom. Mondhatom, tudja hogyan kell az ember hangulatát elrontani. Leteszem a kanalat és sértetten nézem, míg elsétál a hűtőhöz, kinyitja és lehajol, hogy megkeresse, amit akar. – Egyébként – fordul felém a piros tubussal a kezében. –, imádom a ketchupot. – mosolyog rám, de azzal a fajta mosollyal, ami nagyon aranyos és állandóan megtör engem.
– Ezt bóknak veszem – motyogom a tányéromnak, majd újra a kezembe veszem a kanalat és belekóstolok végre a főztjébe... Hmm, egész finom. Pont olyan, mint ahogy anyu szokta csinálni. Ránézek Benre, hogy megdicsérjem, erre mit csinál? Ketchupot önt a fasírtra és a főzelékre. – Jesszusom! – fejtem ki a véleményem, mire rám néz, de azért közben összekeveri a piros löttyöt meg a főzeléket.
– Nagyon finom – feleli a reakciómra. – Mindenhez eszem ketchupöt, vagyis majdnem mindenhez. Az édes dolgoknál hanyagolom. Kóstold meg – nyújt felém egy kanállal. Bizalmatlanul méregetem a pirosas, ételre már alig hasonlító izét. Végül aztán megvonom a vállam és hagyom, hogy a számba nyomja. Ez most olyan, mint a buta romantikus filmekben... Juj, azt hiszem, ilyeneket sem nézek többet anyuval. – Milyen?
– Finom, de nem kérek a kajámra – felelem őszintén, mire ő bólint. Némán kezdem enni az én részemet. Ahogy az újabb és újabb falatokat veszem a számba, és nyelem le, egyre inkább sajnálom, hogy nem sikerült beleszeretnem ebbe a páratlan tüneménybe. Még egy okom lett volna rá, hogy miért lenne jó, de ez sajna nem kívánságműsor.
– Ben! – kiáltok fel, mikor megérzem, hogy lába a sliccemre csúszott. Ez már komolyan túlzás. – Ezt direkt csinálod? – morcizom.
– Megmondtam, hogy rengeteg eszközöm van – vigyorogja. Most már csak az hiányzik, hogy feldobjon az asztalra és... Nem gondolom végig! Nem gondolom végig! –, hogy megőrjítselek.
– Ok, de ne kaja közben – enyhülök meg. – Mi lesz, ha félrenyelek? – kérdezem kétségbeesést színlelve.
– Akkor alkalmazom a megfelelő fogást, majd a biztonság kedvéért szájon át lélegeztetni foglak – válaszolja.
– Orron szokás – jegyzem meg csak úgy mellékesen.
– Nekem szájon – vigyorogja. Lába még serényebben kezd mozogni a cipzáram körül, mire kintről ajtócsapódás hallatszik.
– Megjöttek a szüleid – ijedek meg hirtelen és eltolom a lábát.
– Az asztal alá nem látnak. Amúgy már semmin nem lepődnének. Az előző pasimmal találtak kompromittálóbb helyzetben is – válaszolja, de az előző pasi szónál egy kicsit fájdalmasan csillan meg a szeme, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is el. A kékségbe újra vidámság és csillogás költözik.
– De én nem akarok kompromittáló helyzetbe kerülni – morgom.
– Jól van, na – adja meg magát Ben és visszadugja a papucsba a lábát. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó és belép rajta Ben anyukája kezeiben több szatyorral. Ben azonnal felugrik és odaszalad hozzá, hogy elvegyen tőle néhányat.
– Jól felpakoltatok. Katasztrófára spájzoltok? - kérdezi meg anyukáját, aki puszit nyom fia homlokára, amihez az érintettnek be kell rogyasztani a térdét.
– Nem, csak most kifogytunk a mosóportól kezdve a szappanon át mindenből – feleli kicsit lihegve. – Szia, Milán – köszön rám fia háta mögül kikukucskálva, mire én pirulni kezdek. Nem értem magam miért melegszik az arcom, mikor nem is kaptak rajta semmin, de az a nézés annyira anyás. Mint ha a gondolataimat is hallaná, ami a nem rég történtek körül forognak.
– Csókolom – dadogom végül.
– Megzavartam valamit? – kérdezi fiától.
– Nem – rázza meg a fejét Ben.
– Hú, az jó, még egy a fürdőshöz hasonló esetet nem tudnék feldolgozni – mosolyogja.
– DE ANYU! – kiált fel Ben, mire én még jobban pirulni kezdek, holott nem is engem kaptak rajta vele.
– Jól van, na – hátrál egyet a nő.
– Mit mondtál neki, drágám? – kiált be a konyhába Ben apukája. Nagyszerű. Ennél cikisebb még lehet? – Ugye nem a fürdőszobás esetet hánytorgattad fel?
– APU! – kiált ki dühösen Ben.
– Akkor azt – állapítja meg a konyhába lépő férfi hangosan. Ő teljesen úgy néz ki, mint Ben, csak huszonpár évvel idősebb nála és barna hajában már akad néhány szál őszhaj is és ő zöld szemű, nem kék. – Itt a maradék cucc – rakja le a pultra a szatyrokat. – Szia, Milán – köszön rám ő is. Nagyszerű, most már le sem tagadhatom, hogy együtt járunk. Ciki lenne, ha felugranék és elrohannék?
– Anyu, apu, légyszi – könyörög Ben a szüleinek, mire azok veszik a lapot és kisétálnak a konyhából. – Ne haragudj – fordul felém komoly arckifejezéssel, ami még így is nagyon aranyos. Hogy tudjak így rá haragudni?
– Mi volt az a fürdőszobás eset? – kérdezem meg vigyorogva, mire kicsit ledöbben, beharapja alsó ajkát. Mindig észveszejtőnek tartottam ezt a húzását, de most leginkább arra szolgál, hogy ki ne csússzon valami a száján. Kérdőn nézek rá, mire vesz egy mély levegőt, majd elmosolyodik. Megint az erőltetett mosolygás, amit akkor csinál, ha beletenyerelek valamibe. Amiről ő nem akar beszélni.
– A volt pasimmal a kádban... szóval azt csináltuk. Nem vettük észre, hogy anyáék hazaértek és hát anyu ránk nyitott – vallja be. – Tudták, hogy meleg vagyok, ismerték őt is, de sokkolta kicsit a látvány anyut – meséli el, de látszik rajta, hogy nem szívesen emlékszik vissza erre az egészre. Egyszer említette, hogy szerelmes volt. Lehet, hogy most fájdalmas sebeket szakítottam fel benne.
– Elhiszem – bólintok. Ha az én anyukám nyitna rám egy ilyen helyzetben, neki is sokkoló lenne, arról nem is beszélve, hogy életem végéig cikis sztori maradna. Nem folytatja a dolgot, amiből rájövök, hogy nem akar róla beszélni, és ha kérhetné, ne tegyek megjegyzést a reakciójára. Mind ezt a komorságából és alsó ajka tovább marcangolásából vonom le.
– Azt hiszem, én lassan megyek, mert késő van. – Itt az ideje véget vetni ennek az egyre inkább szomorúbbá váló napnak.
– Haza kísérlek – veti fel.
– Nem szeretném. Egyedül akarok menni – nézek rá komolyan. Pont elég dolog van, amit át akarok gondolni, és ha ő mellettem van, csak ront a helyzeten.
– Rendben – bólint. Azt hiszem, neki is van min gondolkodnia. Van egy olyan érzésem, hogy ő is úgy érez irántam, mint én iránta. Kedvel meg minden, de nem én vagyok a szíve választottja.
Némán fordul ki a konyhából és én ugyanolyan csendben követem. Már nincs is kedvem megenni a kaját. Már mocorog a gyomrom, pedig még el sem indultam haza. Azt hiszem, ennek a szépen indult napnak most van vége és vált át lassan keserédessé. Fellépdelek mögötte a lépcsőn, majd belépek a szobájába, ahol eltöltöttem néhány boldog, gondtalan percet. Ahol ölelt, csókolt és kicsit talán szertetett is, de az agya messze járt. Valahol. Valakinél. Most újra kérdezem magamtól hát, jól döntöttem vajon? A könyveimet némán beletömködöm a hátizsákomba, majd Ben felé fordulok, aki mered kifelé az ablakon. A tudata messze repült megint. Talán felkapta az enyhe szellő és odavitte, ahová tartozik. Hirtelen rám emeli tekintetét és halványan elmosolyodik. Gyengéd fény gyúl a szemében és elém lép. Magához ölel. Lehunyom a szememet és beszívom kellemes illatát. Tudom, hogy a szívébe engedett. Tudom, hogy ideadott egy darabot belőle, de a legtitkosabb, legnagyobb vágyát még mindig hét lakat alatt őrzi, amit én nem törhetek át, mert nem az én feladatom. Hónapjaink, de lehet, hogy csak heteink vannak és összetörik ez az egész, de legalább addig szeretnék boldog lenni és örülni, hogy van nekem.
– Menni szeretnék – nyitom fel szememet, mire ő elenged. Rám néz, majd apró csókot lehel ajkaimra, amit nem mélyít el, mert nem akarja, ahogy én sem. Szép befejezése a ma történteknek ez.
Elválok tőle és az ajtó felé sétálok. Némán kinyitom, ő lépdel utánam. Lesétálok az előszobába, ahol felöltözöm, felhúzom a cipőmet. A konyhában a szülei már pakolnak.
– Csókolom! – kiabálom be, mire kórusban elköszönnek. Kilépek az ajtón. A hideg márciusi levegő azonnal megcsípi arcomat. Az utcaajtóban még Ben felé fordulok és elmosolyodom.
– Hétfőn találkozunk – mondom. Ezzel mosolyt csalok az ő arcára is, és csillogást a szemébe. – Szia! – fordítok hátat neki.
– Szia! – kiált utánam a homályba. Lassan lépdelek, nem rohanok, hisz nem hív haza semmi. Nem vár senki, aki örülne nekem. Sóhajtva állok meg és nézek vissza az egyre sötétedő utcán. Halványan még látom az alakját, a kapufélfának dőlve néz utánam. Mosolyfélére görbül a szám és megválaszolom a pár perccel ezelőtt feltett kérdést. Jól döntöttem, mert ahonnan jövök, ott szeretnek valamennyire, és ha nem is életem végéig, de valameddig lesz nekem Ben.
Hátat fordítok neki és elindulok újra. Kezemet zsebre dugom, és mint egy csiga araszolok egyre inkább előre. Végigpörgetem agyamban a délután átélteket. Arcomba felszökik a meleg és elmosolyodom újra. Nagyon jó volt vele. Nem bánom, ami történt, sőt boldog vagyok, hogy vele történt. Lehetett volna az első szexuális élményem ennél rosszabb is. Például, ha olyanra kényszerítettek volna, amire még nem vagyok kész. De Ben türelmes volt és lassan, aprólékosan vett rá, hogy akarjam, majd ugyanolyan lassan megmutatta, hogy mi ellen is tiltakoztam én oly nagyon. Azt hiszem, hogy ez a délután életem végéig emlék marad, még akkor is, ha már nem leszünk együtt.
A homály lassan sötétségbe csap át. Feltűnik az első csillag az égen, az én szívem pedig egyre nehezebbé válik. Újra megjelenik a fojtogató érzés, a keserűség, amit reggel óta nem éreztem. Nincs kedvem haza menni. Nem akarok vele találkozni. Nem akarok rá gondolni, de mindig az agyamban van, bökdösi és visít, hogy rá figyeljek. Legszívesebben befognám a fülem és fennhangon nekikezdenék énekelni, csakhogy elcsituljon a zaj és a szorongató érzés.
Újabb mély levegőt veszek, nehogy elsírjam magam, pedig a torkomban van, lüktetnek a könnyeim újra. Csomóként nyomnak, amit képtelen vagyok lenyelni, pedig próbálom. Végül sikerül elnyomnom, de helyette kikívánkozik a vacsorám, ami egy fikarcnyival sem jobb, mint a sírhatnékkal küzdés. A gyomrom mocorog, már érzem a savam borzalmas ízét. Megállok az árok mellett és térdemre támaszkodok. Mély levegőt veszek, nehogy megtörténjen az, amire volt már precedens az elmúlt időkben. Egy kicsit szaporábban veszem a levegőt és próbálom Ben vacsoráját benntartani. Nagy nehézségek árán sikerül úrrá lennem hányhatnékomon, de a testem nagyon remeg, folyik a homlokomról a verejték. Valami nagyon nem stimmel velem.
Felegyenesedek és lépek egyet. Nem szédülök, de izzadok és remegek egy kicsit. Nem vagyok beteg, nem olyan módon remegek és verejtékezek. Ez hideg, a remegés meg valahonnan a hasamból vagy mellkasomból indul ki. Egyre súlyosabb a helyzet. Nap-nap után rosszabbul vagyok, és egyre több „tünet" jelentkezik rajtam, mikor haza kell mennem.
Sóhajtva fújom ki a levegőt és újra elindulok. A rosszullétem nem enyhül, sőt egyre csak erősödik, ahogy meglátom a házat (vagy inkább a poklot?), ahová tartok. Egyik testrészem sem akar oda menni, de visszafordulni sem akarok Benhez. Nem szeretnék mellette, vele aludni, mert a reggel nagy csalódás lenne számomra.
Felnézek a házra, az ablakon át halvány fény világít ki. Mély levegőt veszek és lenyomom a kilincset. Megemberelem magam, megpróbálom legyőzni a remegést, hogy ne lássa. Belépek a vészjósló kapun, ami még ráadásul csikorogva csukódik is be. Vagy csak én képzelem oda? Halk, lassú léptekkel indulok meg az ajtó felé. Az zárva van, így előkotrom a kulcsot és kinyitom. Emeséék nincsenek itthon, az ikrekkel elmentek a nagyszülőkhöz reggel. Adtak egy kulcsot, hogy bejussak a házba, ha esetleg későn mennék haza. Összezártak két napra és egy éjszakára Vele... Lehet, hogy a kanapén alszom, vagy Csabiék szobájában.
Halkan lépek be, még a villanyt sem kapcsolom fel úgy húzom le a cipőm és rakom fel a kabátot a fogasra. A lépcsőhöz sétálok és elindulok fel. A szívem a fülemben dobog, de a verejtékezés és a remegés elmúlt. Érthetetlen izgalom kerít hatalmába. Mi ez a hirtelen változás? Mi történik velem? Átlépem az egyik fokot, mert recseg. Csak ennyire szoktam meg az itt lakást, egyedül csupán őt nem tudtam.
Felérek az emeltre. Kezemet a kilincsre rakom, de nem lépek be. Bentről furcsa, fojtott hangok, neszezés szűrődik ki. Nem tudom beazonosítani pontosan annyira halk. Végül úgy döntök, hogy bemegyek, végtére is az én szobám is ideiglenesen. Megjegyzem, jó hosszú ez az ideiglenesség. Lenyomom a kilincset és belépek a szobába. Azonnal megdermedek attól, ami bent fogad. Adri az ágyon fekszik, kényelmesen hanyatt a barátnője meg farmerben fölé hajolva leápolja. Minden megfeszül bennem, az ereim pattanni készülnek, a torkomba újra görcs költözik. Egy zöld szempár fordul felém, egyenesen a szemembe néz. Először kifejezéstelen az arca, majd csillan egyet, így egy dühös szempárral állok szemben, de így sem tudom elkapni a tekintetem. Még így is annyira rabul ejtő, pedig rám dühös. Engem okol a két smaragd, de nem értem miért. Végül megnyílnak ajkai, amin hangos nyögés szakad fel, amit újabb és újabb követ. Megkövülten állok, és nézem, hogyan reagál a teste a lány érintésére. Meg-megremeg, a lepedőbe markol és lehunyja szemeit. Ekkor ébredek fel és rohanok ki a szobából berántva magam után az ajtót. Fülemre szorítom kezemet, de így is bekúszik néhány hangfoszlány a végkifejletből.
– Nem! – mondom ki hangosan. Azt nem tudom, vajon mennyire hallatszott odabent. Érzem, amint a gyomrom újra mocorog, amint agyamban a képek újra és újra visszatérnek. A fürdőbe szaladok. Becsapom az ajtót és ráfordítom a kulcsot. Térdre rogyok a WC előtt és sírva, fuldokolva hányok bele... Érzem, amint belül valami meghasad talán véglegesen...

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Ez most borzasztó hosszú lett, több, mint 8000 szó, de nem akartam elvágni, mert így van értelme. És még nem vagyunk a mélyponton.