Kerge kor /Befejezett/

Negyvenkettedik fejezet

 Márk

Az igazság felszabadít, azt mondják, de bennem még nagyobb zűrzavart ébresztett. Az, hogy nem történt meg, a lelkemet nyomasztó eseményeken enyhített. Viszont az a tény, hogy Márk a bátyám, egy igen bolondos játéka az életnek. Mióta csak megismertük egymást, az ellenszenv éket vert közénk. Soha nem tudtunk normális hangnemet megütni egymással. Tényleg a hasonlóság tette volna ezt velünk? Vagy a hasonló érzéseink ugyanazon ember felé?

Mikor megszülettek az ikrek én is testvért szerettem volna, de anya azt mondta, hogy nekem soha nem lesz. Erre kiderült, hogy van, nem is egy. Anya nyilván tudta, amiért kicsit haragszom rá. Nem érzem fairnek, hogy elhallgatta ezt. Ha nem lett volna közöm az említett testvérhez még megérteném, de így, hogy gyakorlatilag két éve tanít, nem volt ehhez joga ebben a formában. Nem mondom, hogy eltöröl bármit ez a fordulat, de talán hozhat egy szebb holnapot.

Eltartott egy ideig, hogy a barátaim összekaparjanak és elinduljunk kifelé a suliból. Még a töri tanár is kijött, hogy igyekezzünk, mert nemsokára kezdődik az érettségi. Ben és Anita támogatott ki az épületből, ami előtt ígéretéhez híven Emil várt. Kissé megrökönyödve nézett ránk; én hófehér voltam, két barátom meg olyan döbbent, hogy köszönni sem bírtak. Emil próbálta megtudni, hogy mi történt, de csak hallgattam. Intettem, hogy menjünk. Hazamentünk, ahol Adri már türelmetlenül várt. Köszönésem hányás volt a küszöbre. Ben odaadta az albumot a fiúknak, akik előbb vörösre váltottak, majd Adri le is sápadt. Mikor feleszméltem a döbbenetből azonnal anyát akartam hívni. Adri megakadályozta. Mondván, hogy ne izgassam fel, mert amilyen lelki állapotban vagyok csúnya dolog is kicsúszhat a számon. Megbeszéltük a dolgot. Abban megegyeztünk, hogy valószínű az album tartalma valódi. Emberből vagyok. Kíváncsi vagyok. Tudni akartam, hogy mi a helyzet. Mi történt? Valóban nem nyúlt hozzám? Mióta tudja? El akartam rohanni, Emil és Ben tartott vissza. Adri meg hosszas nyüstöléssel megígértette velem, hogy nem keresem meg Márkot. De én így nem tudok élni! Tudni akarom az igazat!

– Ha bámulod azt a tablót választ kapsz? – hallom meg magam mögött Ben hangját, de nem fordulok hátra, csak anyu érettségi tablója érdekel. Őt nézem, hogy mennyire szép volt gimisnek is. Lágy arcvonásai vannak, amit vállig érő, visszakunkorodó haja keretez. Neki nincs frufruja, mint a többieknek. Soha nem követte a divatot. Mosolyog, de nem tudni miért: azért-e, mert végzős, vagy mert már tudta, hogy a szíve alatt hord. A tekintetem feljebb kúszik, a tanári sorra. Balról a harmadik képen egy jóvágású, sötét hajú férfi mosolyog. Kifogástalanul borotvált, homlokán ráncok vannak, hogy a nagy gondoktól-e vagy a gondolkodástól, azt nem tudom. Ahogy egyre csak nézem, felfedezem, hogy az álla vonala, orra olyan, mint az enyém, de lehet, hogy már beképzelem.

– Nem – felelem, de továbbra is konokul bámulom a tablót.

– Nem lenne egyszerűbb rákérdezni? – kérdezi meg halkan Anita. Kissé döbbenten fordulok feléjük. Nehogy már most ők biztassanak beszélgetésre.

– De – bólogatok. – Viszont megígértem, hogy nem fogom keresni – fakadok ki. Akarom az igazat, de nem szeretnék egy zsenge érzelmet a sárba tiporni.

– Persze, hogy megígérted, mást nem tehettél – tárja szét a karját Ben. – Ha nekem mondogatnák órákon át, hogy ne tedd, én is bármit megígérnék.

– Bennek igaza van – helyesel Anita. – Nem repesünk az örömtől, hogy összeeresszünk vele, de csak ő tud megnyugvást adni neked – érvel ő is és igaza van. Ha nem teszek valamit, lassan felemészt és talán mindent megmérgez.

– Igen – feleli Ben. – Már akkor nem értettünk egyet, mikor Adrián rád erőltette, hogy ne, de nem szóltunk. Vártuk, hogy te hogyan reagálsz.