lehetek a hősöd | pjm

57

Ahrin

Idegenül forgolódtam a hatalmas fehérre mázolt épület előtt. Ugyan nem volt teljesen kórház kialakítása, tökéletesen érezhető volt, hogy ez az. Elől hatalmas füves és fás területek vették körbe, ahol köpenybe burkolózott emberek mászkáltak.

Kelletlenül húzogattam a pulcsim ujját és próbáltam rávenni a lábaimat a mozgásra, mert nem volt állapot, hogy percek óta az út közepén ácsorogtam. Az alsó ajkamat rágcsálva végül tettem néhány lépést, hogy beérjek a portára és megérdeklődjem pontosan melyik emeltre is kell mennem.

Elképesztően féltem, hiszen nem tudtam mire számítsak. Vajon Kai jól van? Végül is még csak tegnap volt itt először, de Jimin állítása szerint bent kell maradnia legalább a következő hónap végéig. A nővére is támogatta ezt az ötletet, mert így biztosabb Kai gyógyulása. Én pedig nem is értesülhettem volna ezekről, mert Kai szégyellte volna bevallani nekem, de én mégis eljöttem.

- Jó napot! – léptem a recepción ülő középkorú nőhöz, aki érkezésemre elszakította a fejét a géptől és mosolyt varázsolva magára köszönt vissza. – Egy tegnap érkezett beteghez jöttem, Kim Jonginhoz. Szabad megtudnom, hogy hol találom?

- Ön családtag, esetleg hozzátartozó? – vonta fel a nő kételkedve a szemöldökét, mire azonnal bólintottam.

- A barátnője vagyok. – mondtam ki, de a szavak olyan idegenül csengtek ajkaimról, hogy nem ismertem fel őket.

A recepciós ugyan puffogva, de végül elárulta, hogy melyik emeleten keressem és a szobaszámot is megmondta, így alig öt percen belül már ott álltam az egyszemélyes terem előtt, ahol elméletileg megtalálom a barátomat.

Felemeltem kacsóimat, hogy némi kopogással jelezzem a bent lévő számára jelenlétemet, majd a kilincsre csúsztattam ujjaimat és lassan benyitottam.

- Ahrin? – ült fel érkezésemre Kai az ágyon, ahol ezidáig feküdhetett. Szaporán pislogva nézett végig rajtam, amíg én zavartan bezártam magam mögött az ajtót.

Mielőtt bármit mondhattam volna neki, hagytam magamnak egy kis időt, hogy körbe nézzek. Az egész szoba nem volt túl nagy. Csupán egy kisebb szekrény és az ablak alá tolt ágy foglaltak el benne minden helyet. Az ajtó fölé fel volt fúrva egy tévé, valamint egy elkülönített fürdőszobát is felfedeztem, hiszen felteszem, ezen az osztályon nem merik megkockáztatni, hogy a betegek együtt fürödjenek.

- Szia. – mondtam ki nagy nehezen, de nem léptem közelebb hozzá. Szorosan álltam az ajtó előtt és kibámultam a rácsos ablakon, ami a hátsó kert gyönyörű valóját fedte fel előttem.

- Ho-honnan? Hogy? – rázta a fejét értetlenül, miközben szemét végig vezette rajtam.

- Jimin. – válaszoltam egyszerűen. – De nem is értem miért nem te mondtad el. Úgy gondolom rám is tartozik ez az egész, nem igaz?

Kai ujjaival feltúrta rendezetlen fekete fürtjeit és kis mérlegelés után bólintott egyet. Hosszú másodpercekig néma csendben vártuk, hogy a másik megszólaljon, de valamiért egyikünk sem volt rá képes.

- Azért jöttél ide, hogy szakíts velem? – szólalt meg végül, amitől olyannyira megdobbant a szívem, hogy féltem elájulok és nekem is keríthetnek egy ágyat a klinikán.

- Nem tudom. – vallottam be a fejemet ingatva. – Zavart vagyok, hiszen hetek óta nem beszélünk, erre a legjobb barátodtól kell megtudnom, hogy itt vagy? Miért Kai? Mi ez az egész?

A fiú felállt az ágyról, közelebb lépett hozzám és megkért, hogy menjünk inkább a hátsó kertbe sétálni, hiszen tudja, hogy jobban forog az agyam, ha a levegőn sétálok. Abban a pár percben újra beállt közénk a feszült csend, amitől kezdtem megzavarodni. Most, hogy kezdtem rendbe jönni, már nem tudtam elviselni, ha nem szólal meg a társaságom.