lehetek a hősöd | pjm

4

- Hogy mondod? – meredtem pislogás nélkül az előttem álló Taehyungra, aki fülét-farkát behúzva próbált rám mosolyogni. – Hogy érted, azt, hogy Kai lelépett?

- Az előbb láttam, hogy egy fekete hajú csajjal kimegy a bejárati ajtón és nem úgy nézett ki, mintha visszajönne. – magyarázta el jobban mit is értett a pár perccel ezelőtti „Kai lelépett" mondatát. – Nem láttam, hogy ki van vele, de nem lehet, hogy Ahrin volt?

Az alsó ajkamba harapva fél szemmel magam mögé pillantottam, pontosan tudva, hogy az említett személy órák óta velem ücsörgött a konyhába, így biztosan valaki mással hagyta el Kai a házat. Taehyung látva az arcomat, zavartan feltúrta a haját és idétlenül nevetni kezdett, megpróbálva leplezni az érzéseit.

- A rohadt kurva életbe! – káromkodtam el magam és belevertem az öklömet az ajtófélfába, ami mellett eddig álltam. – Most mégis ki viszi haza Ahrint? Hazavinném én, de ittam és nem is keveset! – túrtam bele idegesen a hajamba, mert valóban aggódtam a lányért, akivel az időmet töltöttem. Képtelen lettem volna őt magára hagyni, azok után, hogy rájöttem egyedül van. És be kell, valljam, eszméletlenül jól éreztem magamat vele. Már el is felejtettem, hogy Ahrin milyen kedves és mennyire jó beszélgetőpartner. A középiskolában viszonylag sokat beszélgettünk egymással, hiszen egy évfolyamba jártunk, valamint a tánciskolában is egy csoportban voltunk. Azonban mióta összejöttek Kaijal, kissé eltávolodtunk egymástól. Hiába jártunk még mindig egy suliba és ugyanabba a tánccsoportba, nem tudtam vele túl sokat beszélgetni, hiszen Kai nem igazán örült neki, ha úgy beszélgettünk a barátnőjével, hogy ő nem volt velünk. Egyedül Taehyungnak engedte meg, hogy a barátjának nevezze Ahrint, hiszen Tae kisgyerek kora óta ismerte a lányt, mivel a szüleik jóban voltak és majdnem együtt nőttek fel.

- Miért ne aludhatna ő is itt? – vonta fel a szemöldökét Taehyung kérdőn nézve rám. – Franciaágy van a szobádban, de ha nem akarod, hogy veled aludjon, alhat a kanapén is... Vagy majd én alszok a kanapén és, akkor Ahrin aludhat a szobámban... - gondolkodott hangosan, mire felemeltem a kezemet és megpöcköltem az orrát jelezve, hogy fejezze be a felesleges beszédet.

- Aludhat velem, hogyne aludhatna. – bólogattam át sem gondolva, hogy mit mondok. – Megyek, beszélek vele... - harapdáltam továbbra is a számat, ahogyan azt mindig szoktam, amikor frusztrált vagyok valami miatt. Hátat fordítottam a srácnak, aki még utánam kiáltott valamit, de sajnos a zene elnyomta a hangját.

A konyhában ugyan voltak még egy páran, de a szemem még így is azonnal megakadt a lányon, aki unalmában kiborított egy adag fogpiszkálót a pultra és, abból kezdett építkezni. Ahogy figyeltem koncentrálástól kicsúszott nyelvét és erősen a fogpiszkálókra fókuszáló tekintetét, muszáj volt szélesen elmosolyodnom. Akármennyire is mérges voltam Kaira és a kialakult szituációra, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire aranyos volt a lány, építkezés közben. Szinte éreztem, hogy minden negatív érzelmem elpárolog belőlem, főleg mivel feltűnt, hogy Ahrin pulcsija megint lecsúszott a válláról és nem igazította meg.

Gyorsan megráztam a fejemet, hogy kicsit kitisztítsam, majd közelebb léptem hozzá és óvatosan visszacsúsztattam a vállára egészen a könyökéig esett ruhadarabot. Ahrin összerezzent az érintésem alatt, ezzel lerombolva az eddig felépített fogpiszka toronyszerűséget.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. – ültem vissza mellé a székre, mire Ahrin csak zavarta a füle mögé igazította arcába hulló haját, és lágyan elmosolyodott.

- Ja, nincs baj, csak... - akadt meg a mondata közben, míg kezeivel megpróbálta összeseperni a kupit, amit a fogpiszkálók hagytak maguk után. – Mindegy nem fontos, felejtsd el! – köhintett erősen kerülve velem a szemkontaktust.