46

836 78 25
                                    


Az agyam gondolkodásért felelős része egy tizedmásodperc alatt omlott össze, ahogyan a lábaim is, amik feladva a szolgálatot csúsztak ki alólam, ezzel popsira ültetve engem a csempére. Azt hiszem alig tíz perc alatt túl sok információt kaptam és ezt már nem bírtam feldolgozni. Kezdve az eltervezett eljegyzéssel, mintha csak a múlt évszázadban élnénk, folytatva a ténnyel, hogy a barátom feltehetőleg felcsinálta a szülei házvezetőjét...

Sohyun is sokkot kaphatott, hiszen abbamaradt a sírása és kimeresztett szemekkel bámult rám várva, hogy megszólaljak. De én erre képtelen voltam. Tudtam, hogy nem Sohyun a hibás, de azért a szívem mélyén mégis csak haragudtam rá, hiszen ismer engem évek óta, ugyanis már, akkor is jártam át ide, mikor még Kaijal együtt sem voltunk. Erre még így is képes volt a barátom alá feküdni, ki tudja hányszor.

- Ahrin kisasszony... - nyöszörögte meggyötört hangon, amire én csak megráztam a fejemet és a kezemet felemelve jeleztem neki, hogy hallgasson. Nem voltam kíváncsi a magyarázkodására. Egyszerűen a hideg is kirázott már, attól, hogy meghallottam a hangját, ezért megdörzsölve a halántékomat, nagy nehezen feltápászkodtam a földről és anélkül, hogy ránéztem volna a még mindig remegő, vécé elé görnyedő lányra, csak kiviharoztam a helyiségből és egyenesen az ebédlőig száguldottam. Nem vallott rám ez a viselkedés, nem szoktam bunkó lenni, de most tényleg betelt a pohár. Ezt már az én lelkem sem bírta tovább elviselni...

- Ahrinie, minden rendben? – pattant fel az asztaltól Kim asszony, amint megpillantott én meg még csak, arra sem vettem a fáradtságot, hogy rámosolyogjak vagy valami. Nemes egyszerűséggel megráztam a fejemet és továbbra sem szólalva meg indultam el a bejárat felé, hogy minél hamarabb távozhassak. Azért jöttem ide, hogy Kainak jó barátnője legyek, miközben a legkevésbé sem érdemli ezt meg! Isten se tudja, már mióta tűröm el neki, hogy összefekszik mindenkivel a hátam mögött, belém rúg és kihasznál, utána meg, mintha csak pálforduláson esett volna át, nyalizik nekem és napokig eljátssza a tökéletes pasit! Nem! Nekem is elegem van most már. Igen, szerettem őt és talán a lelkem legmélyén még mindig szeretem, de kezdem elveszíteni azt a legfontosabb kapcsot, ami miatt kapaszkodtam belé. Már nem akarom ezt folytatni...

- Ahrin, hova mész? – ért utol Kai, aki ezek szerint egymagában lihegett a nyomomban, mivel sejtem, hogy a nagyságos szülei jobban szeretnek a seggükön maradni.

- Bárhova, csak el innen! - fújtattam és szikrázó szemekkel bámultam rá egy tizedmásodpercig.

- Ahrin én... - ahelyett, hogy leintettem volna, a kezem úgy csattant az arcán, hogy át sem gondoltam mit csinálok. Csak utat törtek a heves érzelmeim, amiket ezer éve elnyomok magamban. És nem akartam már tovább ezt csinálni.

- Nem vagyok kíváncsi az újabb magyarázkodásodra, Kim Jongin! – léptem bele a piros magassarkú cipőmbe és már magamra is kaptam a kabátomat, vállamra pedig a táskámat. – Ezúttal túl messzire mentél!

- Mivel? Az eljegyzéssel? Az nem is az ötletem volt! – meresztette ki a szemeit. Gúnyosan megráztam a fejemet. Ujjaim már a kilincsen voltak és erős késztetést éreztem rá, hogy szó nélkül elmenjek, de valami mégis csak kikívánkozott belőlem, ahogy az arcát furán simogató fiúra néztem.

- Gondold át Kai mennyi ideje tűröm el neked a kis félrelépéseidet. Csak gondolj bele hány lány volt meg még neked rajtam kívül az elmúlt két évben. – sóhajtottam fel továbbra is a fejemet ingatva. – Aztán gondold át kivel nem használtál gumit...

Még láttam az elsápadó arcát, és feltételezem, hogy hamarosan le is esett neki mire utalok, de, akkor én már bevágtam magam mögött a külső kaput és céltalanul indultam meg az utcán, gondolom a buszmegálló felé. Fázósan összehúztam, közben pedig igyekeztem rendszerezni magamban a gondolataimat. Nem tudom, hogy hogy tudtam most így kiborulni, mivel már évek óta nem volt rá példa, hogy előbújhatott volna a valódi énem. Mert, hogy őszinte legyek, ez vagyok én! Nagyszájú, minden gondolatát kimondó és végtelenül őszinte, aki, akkor is elmondja a véleményét, ha esetleg megbánt vele valakit. Kai évekig állította, hogy ezért szeretett belém, mikor még tizenöt éves voltam, és meglehet én ezért nem randiztam még vele, akkor. Mikor megismerkedtünk, annyira nem mozgatott meg bennem semmit. Egy átlagos srác volt, semmivel nem hívta fel magára a figyelmemet, engem meg untattak a kevésbé izgalmas srácok. A kalandra vágytam, a lehetetlenre és utáltam, ha minden a lábaim előtt hevert és nem kellett érte küzdenem. Kai ilyes valaki volt. Évekig barátzónában tartottam, mert Taehyung és a tánc miatt többször is beszéltem vele, de semmit sem mozgatott meg bennem.

Nem úgy, mint Minho, aki két évvel idősebb volt nálunk. A gimiben minden lány rajongott érte, a tánccsoportban mindenki az ő párja akart lenni, és ez alól én sem voltam kivétel. Hiába mondta Rosé és Lisa is, hogy eszembe se jusson vele randizni, nem hallgattam rájuk. Csábított a veszély lehetősége és nem foglalkoztam, azzal sem, hogy előbb vagy utóbb össze fogja törni a szívem, ugyanis Lee Minho minden barátnőjével ezt tette. Tizenhat voltam, amikor a nyári tánctáborban csellel elvittem egy éjszakai fürdőzésre, ahol heves csókcsatába bonyolódtunk és nem sokkal az eset után randizni kezdtünk. Látszólag tetszettem neki, minden szuperül klaffolt közöttünk legyen szó táncról, beszédtémákról, de még kémiáról is, hiszen elképzelni nem tudom hány szenvedélyes éjszakán jutottunk túl együtt. Másfél évig voltam Lee Minho barátnője, és bár tudtam, hogy nem szól egy életre a kapcsolatunk, az összes szeretlekjét elhittem és reméltem, ha el is hagy majd egy napon, nem fogja összetörni a szívem.

Fél évvel, azelőtt, hogy igent mondtam volna Kainak, Minho kapott egy táncösztöndíjat az államokban, és a nélkül mondott rá igent, hogy bármit is mondott volna nekem. Egy héttel az utazása előtt közölte velem és hiába győzködtem, hogy próbáljuk meg távkapcsolatban, hátha a végzős évem után én is kaphatok ösztöndíjat, ha megpályázom, nemet mondott. Azt mondta így is túlsokáig voltunk együtt, de azért sosem fog elfelejteni. És így hagyott magamra, a törött szívemmel, egy sebbel, amit azt hittem soha senki nem fog begyógyítani...

Talán ezért tetszett meg, hogy Kai a tenyerén hordozott és úgy kezelt, mintha az első számú hercegnője lennék. Talán ezért hunytam szemet az első félrelépése felett. Mert féltem, hogy elhagy. És nem akartam, hogy újra elhagyjon egy férfi. Lee Minho a harmadik fontos fiú volt az életemben, aki szó nélkül elhagyott. Pontosan ezért ragaszkodtam Kim Jonginhoz foggal-körömmel. Mert rettegtem az elválástól és a gondolattól, hogy egy fontos ember újra eltűnik az életemből.

A könnyeim úgy kezdtek el folyni az arcomon lefelé, hogy észre sem vettem. Hagytam a saját hülyeségem miatt, hogy Kai a végső depresszióig lökjön, elvegye a személyiségemet és egy ilyen semmilyen, fura lányt csináljon belőlem, akitől hánynom kell, ha tükörbe nézek. Nem akarok többé ez a lány lenni! Vissza akarom kapni az igazi Seo Ahrint! Illetve nem is... A valódi önmagamat, akarom! Az igazi nevemet!

Megálltam az út szélén, hogy kifújjam magamat, mert már kitudja mióta róttam az ismeretlen utcákat végig agyalva. Kisepertem a szememből a hajamat, vettem pár mély lélegzetet, hogy megpróbálhassam ki találni pontosan merre is kellene most mennem. Már éppen indultam volna az utamra, amikor egy sötétkék autó lassított le közvetlenül előttem az utcán. Az ereimben megfagyott a vér és esküszöm, hogy biztos voltam benne most fognak megölni, megerőszakolni vagy elrabolni. Én pedig csak tehetetlenül hagyni fogom, mert most mindenre képtelen vagyok...

A kocsi megállt, és hallottam, hogy nyílik a vezetőülés felőli oldal. Villámgyorsan elvégeztem egy fejszámolást magamban, hogy milyen gyorsan tudnék elszaladni, vagy merre kellene mennem, de mivel ismeretlen környéken voltam és még magassarkú cipő is volt a lábamon, tudtam, hogy esélyem se lenne. Így csak kővé dermedve vártam a végzetemre, tehetetlenül.

Egy magasa, fekete hajú fiú csapta be maga mögött az ajtót, és ahogy felém fordult hirtelen egészen ismerősnek tűnt. Pislogva néztem, ahogy megkerülve az autóját közelebb sétál hozzám. Farmernadrágot viselt, fekete pulcsit és ugyanilyen színű bőrdzsekit. Arca rettenetesen helyes volt, így elképzelni sem tudtam, hogy miért vetemedik valaki ilyen külsővel, arra, hogy meg akarjon erőszakolni valakit. Talán pszichopata, vagy én nem is tudom.

Pontosan két lépéssel előttem fékezett le, és egy barátságos nyuszi mosollyal nézett rám. Meglepetten csapkodtam rá a pilláimat és nem tudtam értelmezni, hogy miért az arcomat fürkészi, ahelyett, hogy felfalná tekintetével a testemet. Most már tényleg össze vagyok zavarodva.

- Rin-ah. – szólított meg, amitől azt hiszem a tetőfokára hágott zavarodottságom. Feljebb emelte a fejét, így a kültéri világítás miatt jobban szemügyre tudtam őt venni. A felismeréstől egyszerre kezdtem szédülni, gyorsult fel a szívem és féltem, hogy most már tényleg el fogok ájulni. Ő az... Őt keresem most már tíz éve...

- Jungkook...

lehetek a hősöd | pjmWhere stories live. Discover now