35

843 69 15
                                    

Ahrin

Kisepertem előre hulló hajamat a szememből, de egyből el is kaptam a tekintetemet a tükörből, ahogy megláttam magamat. Két kezemmel erősen kapaszkodtam a mosdókagylóba, szinte görcsösen. Az ujjaim már majdhogynem belelilultak a dologba, de különösképpen nem törődtem vele. Éreztem, ahogy a könnyeim gyűlnek és gyűlnek a csatornáikban, de még nem indultak el útjukra, hogy végig folyva az arcomon a mosdóba csöppenjenek, mert most biztosan nem töröltem volna le őket.

A lábaim remegtek, szinte csodával volt határos, hogy még nem estem össze a földön tehetetlenségemben. Hogy lehettem ilyen buta? Ilyen naiv? Már megint megtettem! Megint hittem benne, hogy az életem jobbra fordulhat, de csalódtam. Újra. És ki maradt megint hoppon? Hát persze, hogy én... Seo Ahrin. Mekkora egy vicc ez az egész? Még a valódi nevemet sem használhatom...

Újból felemeltem a fejemet, de most nem fordultam. Szembe néztem önmagammal, már ha valóban én voltam a tükörben egy vadidegen. Pedig az voltam, hiszen nem ismertem magamra. A szemeim karikásak voltak, az arcom egyszerűen gusztustalan. Ajkaim valami természetellenes fehér színben pompáztak, mintha csak egy élőhalott lennék, aki várja a kaszást, hogy elvigye. Vagy csak eltévedtem úton a Hotel Del Lunába menet...

A hajam kócos darabokban lógott előre, szóval tökéletesen úgy néztem ki, mint, aki most szökött meg az elmegyógyintézet zártosztályáról. Ki vagy te? Miért élsz a testemben? Miért veszel el tőlem mindent?

Ellöktem magam a mosdókagylótól és hátrálva pár lépést a lehajtott fedelű vécédeszkára huppantam. Nem bírtam tovább nézni, azt az idegent a tükörben. Az nem lehetek én. Képtelenség, hogy az én legyek... Újra egyedül vagyok, megint nincs senkim és ez megöli bennem azt az apró kis reménysugarat is, amit az elmúlt hetekben megpróbáltam összeszedni. Nincs Kai, nincs Rosé, nincs Lisa, nincs Taehyung és nincs Jimin sem. Csak én vagyok és az üres, gusztustalan, értéktelen életem, amit utálok és szívem szerint bármelyik percben feladnék, ha rajtam múlna.

Azt hittem, ha csendben elnyomom a valód énemet, aki sokat nevetett, állandóan locsogott, akkor nem érhet több fájdalom. Ha én elhallgatok a világ is békén hagy, ugye? De nem. A világ üvölt nekem, én pedig fájdalmasan üvöltök neki vissza, hogy hagyjon már békén. Hogyan is gondolhattam egy pillanatra is, hogy jár nekem egy aprócska boldogság szikra? Én nekem azt nem jut. Seo Ahrin és a boldogság nem állnak semmiféle viszonyban egymással.

A szememből elindultak a könnyek, ezzel együtt pedig a zokogás kényelmetlen érzése kezdte rázni a testemet és perceken belül az egész házat betöltötte a hangom. Még jó, hogy engem soha nem hall meg senki, hiszen úgyis mindig magam vagyok...

Kai... Kai újra reményt adott, hogy a kapcsolatunk olyan lehet, mint az elején, amikor randizni kezdtünk. Amikor még őrülten szerelmes volt belém. Elhitette velem, hogy újra a világot a lábam elé tenné, ha kérném, én meg bolond módon kapaszkodtam belé, mert hittem, hogy igaz, amit beszél. De nem volt az. Pár nap kellett hozzá külön, egy nyamvadt betegség és ő újból megcsalt. Nem kéne, már meglepődjek ezen, hiszen, annyiszor megtörténik én meg, annyiszor hunyok szemet felette. Most miért éreztem újból támadásként, amikor megtudtam, hogy Jung Krystalt dugta, amíg én itthon voltam betegen?

Rosé eszét elvette a szerelem. Mióta Chanyeol és ő megismerkedtek, az élete másról sem szól csak a fiúról, és nem hibáztatom érte, hiszen ennyi neki is jár. De hiányzik az egyetlen, igazi barátnőm, aki mostanában teljesen megfeledkezik rólam. Nem kérdezte meg két hete, hogy élek-e még. Ha meg igen, akkor is gyorsan azt mondtam neki, hogy minden oké, ugyanis tudom, hogy semmit nem tudott volna mondani. Úgy érzem Rosé is kezd elhagyni, ami csak egy újabb darab a szívemből...

Lisa végre megkapta, amire vágyott. Végre kapott egy csapatot, akiket teljes mértékben ő taníthat. Boldog vagyok, amiért elérte az álmát, de ezzel együtt az összes plusz szabadideje fuccsba ment, így esélytelen, hogy legalább tíz percre találkozzon velem, hogy ne legyek egyedül. Örülök, hogy örül, és, hogy neki rendben van az élete. De ez akaratlanul is emlékeztet rá, hogy én a legkevésbé sem vagyok rendben.

Jimin eltűnt az életemből. Ezen nincs mit szépíteni. Egyik napról a másikra, mintha csak a köd nyelte volna el. Kedden még órákig beszélgettünk, amióta, azonban nincs telefonom, semmiféle kapcsolat nincs köztünk. Nem rángat el a folyosón, hogy beszéljünk, de ez a legkevesebb. A múltkor még csak nem is köszönt. Csupán biccentett egyet felém és elkapva a fejét tovább állt, mintha nem is ismernénk igazán egymást. Ennyit jelentettem volna neki? Ez neki a szerelem? Ezért mondott nekem szépeket, hogy játsszon velem? Tudhattam volna, hogy ez lesz, végül is ő Kai legjobb barátja! Ugyanolyan szoknyapecér, aki csak a szexért hajtja a csajokat. Miért kellettem volna neki én? Biztosan csak egy újabb kést akart a szívemben, amit meg is adott. Elérte, hogy elinduljak a szerelem rögös útjain, ahol azt hittem majd ő fog rám várni, de tévedtem. Nincs itt semmiféle szerelem. Nincs itt semmiféle barátság. Nincs itt semmiféle Jimin...

Erőszakosan letöröltem a könnyeimet, majd újból felálltam, de most, ahelyett, hogy a tükörbe néztem volna, kinyitottam a kisszekrényt és előhalásztam azt a jól ismert borotvapenge készletet, amit gondosan elrejtettem egy régóta nem használt illatszer csomag mögé, amit még talán anya kapott egy betegtől, de sosem bontotta ki. Kivettem belőle egy darabot, majd a többit visszatettem a helyére. Remegő kezekkel, lábakkal és egy undorítóan szorongató mellkasban szétáradó érzéssel ültem le a kád szélére. Felhajtogattam a pulcsim bal oldali ujját és egy mély levegőt véve, szinte gondolkodás nélkül ejtettem újabb sebet a kezemen, ahol már majdnem begyógyultak az eddigi hegek. Jimin, amint belépett az életembe, elvette tőlem a késztetést, hogy ezt tegyem magammal. De mióta elhagyott ő is, visszatért a kényszer. És lám most itt vagyunk.

A penge belevágott fehér bőrömbe, én pedig bár felszisszentem, amikor megéreztem a kellemetlen égető érzést, valahol meg is könnyebbültem a piros vér láttán. Lassan csorgott végig egészen a tenyeremig, ahol megállva egybegyűlt, akárcsak az esővíz a csatornában. Kétszer megismételtem a mozdulatsort, miközben egyre jobban zokogtam, az agyam pedig egyre borúsabb lett.

Nem érdemled meg a boldogságot, Rin! Te egy senki vagy, Rin! Kinek hiszed magad? Felejtsd el, hogy valaha is őszinték legyenek veled! Téged nem szeret senki és soha nem is fog! Egyedül vagy és egyedül is maradsz, Rin, amíg csak élsz!

Hát, akkor minek éljek tovább?


Senkit nem bíztatok ilyesfajta megoldásra az életben! Amiket itt leírtam, azokat nem támogatom és nem értek egyet velük, csupán a történethez tartoznak hozzá! Amikor elkezdtem írni a könyvet, az elején említettem, hogy ilyesmi részekre lehet számítani, szóval bocsánat azoktól, akiket most kicsit lehangoltam, de muszáj vagyok szemléltetni, hogy Ahrin mennyire komolyan mentális problémákkal is küzd valójában! 

lehetek a hősöd | pjmWhere stories live. Discover now