lehetek a hősöd | pjm

49

Jimin

- Hol vagyunk? – forgolódott a szemöldökét ráncolva Ahrin, amikor az épület mélygarázsában leállítottam a kocsimat. – Bár tudod mit? Nem érdekel. A lényeg, hogy nem lett baleset meg semmi, annak ellenére, hogy piásan vezettél...

- Szállj inkább ki. – ráztam a fejemet nevetve, majd kihúztam a kulcsot az indítóból és cselekedtem saját óhajaim szerint. Ahrin is becsukta maga után az ajtót nekem pedig ekkor tűnt fel, hogy nincs nála se táska, semmi. – Nem volt holmid, amit a buliba vittél?

- Basszus! – kapott a fejéhez és egy másodpercre elsápadt. – Ah, mindegy. A telefonom a zsebemben van, majd írok Rosénak, hogy vigyázzon a cuccomra. – legyintett végül én pedig nem bírtam ki mosolygás nélkül ezt a laza, semmivel sem törődöm énjét, aki egyre inkább hajazott valódi önmagára.

Beszálltunk az alagsori liftbe, én pedig megnyomtam a lakásunk emeletének gombját és beírtam a kódot is mellé. Ahrin érdeklődve forgolódott a nagy liftbe és vagy kétszer szemügyre vette magát a hatalmas tükörben. A vállammal a lift oldalának támaszkodva figyeltem őt és szinte elvarázsolva néztem a lányt. Őszintén nem tudom mi ütött belém, hogy csak úgy elrángattam magammal a buliból, de nem is érdekelt különösebben. Jobb volt neki velem, mint Kaijal, ebben biztos vagyok!

- Hű! – szaladt ki a száján, amikor kinyílt a liftajtó és kiléptünk a nappalinkba. – Te...

- Igen, itt lakom. – válaszoltam neki még azelőtt, hogy feltehette volna a kérdését.

- Hű. – bólintott újból a csodálkozásra való szót használva. – A szüleid?

- Tajvanon vannak. – túrtam a hajamba kelletlenül. Apa az ottani partnereinkkel tárgyal éppen, anya pedig vele ment mivel imádja az országot és ilyenkor, amíg apa üzletel, ő kedvére nyaralgathat. – Érezd magad otthon! Kérsz valamit inni esetleg? Bár nem tudom, mi van itthon, mert egy hete nem voltam itt...

- Ó, nem kérek semmit, köszönöm. – rázta meg zavartan a fejét, a pulcsija ujját húzogatva. Biccentettem egyet és közelebb lépve hozzá a derekára helyeztem a kezemet és finoman eltoltam őt a kanapéig. – Tudod, ez olyan kínos... - szólalt meg, ahogy leültünk mindketten az ülőalkalmatosságra.

- Mi? – ráncoltam a szemöldököm zavartan.

- Hogy te olyan sokszor voltál a mi kis egérlyuklakásunkba, miközben te egy ilyen palotában laksz... - hajtotta le a fejét továbbra is pulcsiujját babrálva. – Jó tudom, hogy többet vagy a fiúknál, de akkor is...

- Ahrin engem nem érdekel, hogy hol laksz, érted? – nyúltam a combjára, hogy azt meglapogatva kicsit megnyugtassam vagy mi. A fejével bólintott egyet, de még mindig nem nézett rám, ami kezdett kissé idegesíteni. Az álla alá nyúltam, hogy megemelhessem a fejét, de ekkor hátrébb húzódott. – Baj van, vagy...

- Nem jó ez így, Jimin. – ingatta a fejét felhúzva a lábát maga elé, amit átölelt és belehajtotta fejét a két lába közé. Értetlenül néztem rá és nem értettem, hogy mi történt vele hirtelen. – Én nekem nem kéne most itt lennem veled.

- Miért nem?

- Mert nem. – szögezte le. – Nem olyan lány kell neked, aki ennyire lelki sérült. Valaki olyan kéne melléd Jimin, akivel együtt tudsz nevetni, akit babusgathatsz és nem, a miatt aggódsz, hogy mikor megy végleg tönkre lelkileg. Ráadásul sokkal jobban mutatna melletted egy csinos lány, szép arccal meg divatos ruhatárral. Aki...

- Befejeznéd? – szakítottam félbe egy sóhaj kíséretében és megpróbáltam közelebb csúszni hozzá, abban a reményben, hogy most nem hátrál ki az érintésem elől. – Én is el tudom dönteni, hogy kire van szükségem. Oké?

- Nem oké! – emelte meg végre a fejét és mélyen a szemembe nézett. – Nem érted Jimin, hogy én mennyire sérült áru vagyok? Nem vagyok különösebben szép, se okos, se semmilyen. Én csak vagyok, és egyszer majd nem leszek...

Kiengedtem egy adag levegőt és hirtelen nem is értettem, hogy miért lett megint ennyire negatív magával szemben. Azt gondoltam, hogy az elmúlt három hónapban sikerült, annyi önbizalmat adnom neki, vagy bármit, hogy legalább egy kicsit is visszatérjen az igazi énje, aki látszólag csak időszakosan uralkodik rajta. De, ahogy most elnéztem a sírásra álló szemeit, összekuporodott valóját, újra azt az elkeseredett, mélyen depresszióst-lányt láttam magam előtt, aki egy márciusi buliban egyedül ücsörgött a konyhánk pultjánál és szívás foltok voltak a nyakán, miután a pasija megdugta és magára hagyta.

- Gyere – nyújtottam felé a kezemet, amit megvártam, amíg megfog és felhúztam az ülőhelyéből. Szaporán pislogva totyogott utánam, amíg az előszobai egészalakos tükör elé nem értünk. Megállítottam őt magam előtt, hogy lássa magát a tükörben, én pedig mögé léptem, de csak, annyira, hogy mindketten lássuk a másikat a tükörből. – Tudod, mit szeretnék igazán? Ha olyan szemmel látnád magad, amilyennel én, látlak téged!

- Jimin...

Leintettem őt a kezemmel és lassan a hajához nyúltam, hogy kihúzzam a hajgumit belőle. Hosszú fekete haja palástként terült el a vállán és a hátán, és, ahogy leomlott megcsapott édes samponjának illata, amitől rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Kisimítottam bal vállára hulló tincseit és közben nyakára is vezettem érintésemet, amitől lágyan felsóhajtott.

- Az arcod minden pontja különleges. A szemeid formája, az ajkad teltsége és természetes színe, egyszerűen elbűvölő. – suttogtam a fülébe, mire lehunyta pilláit. – A nyakad kecses formája káprázatos, gyönyörű alakod van és mesés illatod. – folytattam bókolásomat, ahogy karomat előre vezettem a hasán, hogy ott összefonjam őket. – Mindemellett emlékszem milyen vagy valójában, Ahrin és tudom, hogy te is! Egy magabiztos, erős lány vagy, akinek a szája is, akkora, amekkora a szíve. Csodálatos vagy, Seo Ahrin! Hidd el nekem!

- Jimin – fordította lassan felém a fejét. – Miért látsz engem ilyennek?

- Mert szerelmes vagyok beléd. – simítottam hüvelykujjamat almácskáira, amik lágy mosolyra húzódtak a mondatomra. – És most, annyira őrülten szeretnélek megcsókolni, hogy, arra nincsenek megfelelő szavak... - cirógattam pofiját továbbra is, ahogy tekintetem akaratlanul siklott cseresznyepiros ajkaira. Ahrin reszketegen vett egy kisebb levegőt, majd remegő hangján megszólalt:

- Akkor miért nem teszed meg?

Meglepetten meresztettem rá a szememet és nem hittem a fülemnek, hogy valóban kimondta ezeket a szavakat. Ám nem is tétováztam sokat. A tarkójára csúsztattam kezemet be a hajtincsei közé és a lehető leglassabban húztam őt közelebb magamhoz, miközben másik kezemmel szembe fordítottam magammal. Ahrin szemei lecsukódtak még jóval, azelőtt, hogy ajkai végre találkozhattak volna az enyémekkel. Nem mertem megélni ezt a csodát, nem mertem utat adni a vágyainknak. Hosszú másodpercekig mozdulatlanul öleltem a lányt magamhoz, ajkainkat szorosan összepréselve. Még, akkor is óvatosan nyitottam a számat, hogy elmélyítsem a csókunkat, amikor megéreztem a lány apró kezeit a pólóm aljába kapaszkodni. Úgy csókoltam őt, mintha a legféltettebb porcelán babám lenne, aki bármelyik pillanatban összetörhet a kezeim között.

Egyszerűen sírni tudtam volna a boldogságtól, amikor nyelveink megízlelték egymást és látszólag tökéletes szinkronba kerültek a másikkal már az elején. Minden tökéletes volt és csodálatos. Talán túlságosan is...