2

1.4K 97 20
                                    

Ahrin

Fél kézzel magamhoz öleltem a hatalmas irattartómat, míg a másikkal igyekeztem egyszerre becsukni a szekrényem ajtaját, és eligazítani magamon a hátizsákomat.

- Ne szerencsétlenkedj és add inkább azt ide! – rázta a fejét mosolyogva legjobb barátnőm Rosé, majd kikapta a mappár a kezemből, így már könnyedén be tudtam zárni a szekrényt. – Na, hogy döntöttél az estével kapcsolatban?

Édesen mosolyogva pislogtam fel a nyakigláb lányra, aki elfelejtette visszaadni a mappámat, és továbbra is, azzal a kezében indult meg velem a kijárathoz. Nem akartam elrontani a lelkesedését, ezért is szerettem volna elkerülni a válaszadást, ugyanis a legkevésbé sem volt kedvem elmenni ma este Taehyung bulijába. Az egész hetes tanulás, és táncórák rohadtul lefárasztottak, valamint, ahhoz sem volt ínyem, hogy végig nézzem, ahogy a barátom más lányokra hajt rá. Ó, milyen meseszerű életem van nekem.

- Ririn ne legyél már ilyen, naaa! – biggyesztette le Rosé csalódottan a száját és olyan aranyos kiskutya szemekkel nézett rám, hogy tudtam nem leszek képes neki nemet mondani. Igazság szerint nem igazán tudok bárkinek is nemleges választ adni, ezért szoktam gyakran csendben maradni inkább, abban a reményben, hogy a hallgatásomat elkönyvelik nemnek, ha már egyszer kimondani nem tudom a szót. – Ezer éve nem voltunk buliban! – dobta be Rosé végül az aduászt, amitől felsóhajtottam.

Park Chaeyoung, vagy Roséanne Park – hiszen gyerekkora nagyrészét Ausztráliában élte le – volt a legjobb barátnőm elsős gimis korom óta. Ő volt az életemben az egyetlen személy, aki akkor is mellettem állt, amikor senki. Minden apró szarságomról tud. A hegekről a szívemben, és a kezemen... Tudtam, hogy szeretne elmenni Taehyung bulijába, mert bár ő sem volt az az ultramega partiarc, időnként szeretett kimozdulni. Rosé is hozzám hasonlóan az iskolai dolgai mellett részmunkaidőben dolgozott velem egy forgalmas belvárosi cukrászdában, hogy fenn tartsa az albérletét, meg önmagát, hiszen a szülei visszaköltöztek Melbournbe, neki pedig esze ágában sem volt ott járni egyetemre, vagy engem hátra hagyni. Én pedig pontosan ezért, amiért nem hagyott magamra a romlott kapcsolatomban és a csődtömeg családi hátteremben, nem győzök neki elég hálás lenni. Így egyeztem bele végül, abba, hogy majdnem fél év után hajlandó leszek elmenni vele Taehyung házibulijába, ha már egyszer meg lettünk hívva.

- Oké, menjünk! – adtam be a derekamat, amitől Rosé hangosan felsikkantott és idióta örömtáncot lejtett a folyosó kellős közepén ezzel nem egy ember figyelmét magára vonva. – De nem tudom, hogy jó ötlet-e egyáltalán, mert Kai...

- Mi van velem? – érkezett meg mellém az említett fiú, vele együtt pedig három legjobb barátja is. A kezeimet tördelve torpantam meg és valami különös mosollyal az arcomon néztem fel barátomra. Kai köszönésképpen lehajolt hozzám, nyomott egy puszit a számra, amitől kikerekedtek a szemeim. Ezt pedig csak fokozta, amikor végig simított a vállamon és összekulcsolta az ujjainkat. – Szóval, mit akartál mondani?

- Csak, hogy nem tudom együtt megyünk-e este... - motyogtam megváltoztatva Rosénak szánt mondatom végét. Hirtelen zavarban éreztem magam, amiért a barátom megfogta a kezemet és még egy puszit is adott nekem. Olyan ritkán közeledik felém gyengéden, hogy kimutassa, még mindig a barátnője vagyok, hogy teljesen elszoktam tőle. Általában két mondatot beszélünk naponta, előfordul az is, hogy azt sem személyesen és igencsak ritkán csókol vagy ölel meg. Nem hogy nyilvánosan, de privátban sem.

- Persze, hogy együtt megyünk, baba. – mosolygott rám kedvesen, ezzel fokozva tovább döbbenetemet. – Mégis mit gondoltál?

- Én csak, nem én... - kezdtem dadogni össze-vissza, mire Rosé unottan közbeszólt.

lehetek a hősöd | pjmWhere stories live. Discover now