lehetek a hősöd | pjm

14

- Feljössz? – kérdeztem Taehyungtól, aki hősiesen kivárta, amíg a legfontosabb dolgokat megvettem és utána haza is hozott. A fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd kérdőn mosolyogva nézett le rám.

- Nem fog Kai haragudni? – kérdezte, én pedig valamiért ösztönösen megforgatva a szememet felhorkantam.

- Ha nem mondod el neki, akkor nem tudja meg és nincs miért berágnia. – válaszoltam frappánsan, mire Taehyung elégedetten biccentett egyet felém és kivette az egyik zacskót a kezemből.

- Okos. Köszönöm a meghívást, biztos élvezetesebb lesz nézni, ahogy főzöl, mint hallgatni anyám világmegváltó terveit, miszerint az ágyam helyére bepakolja a szobabiciklit, ami előre látom, hogy pár héten belül szennyestartóvá avanzsál. – mesélte, miközben elindultunk felfelé a lépcsőn. Nevetve hallgattam, amíg végig sétáltunk a gangon a lakásunkig, ahogy ecseteli mennyire ijesztő ötletei vannak néha az anyjának.

A konyhába érve Tae segített kipakolni az élelmiszerese zacskókat, majd a pultnak dőlve figyelni kezdte, ahogy elkezdem összekészíteni az egyszerű párolt zöldség és sült hús hozzávalóit.

- Mikor tanultál meg főzni? – érdeklődött, félbehagyva az előző sztoriját. – Emlékeim szerint egy teát is utáltál megfőzni még a középiskolában...

- A nagyi megtanított erre-arra, és miután meghalt kénytelen voltam hasznosítani a tudásomat, ha nem akartam állandóan rendelni vagy mirelit kaján élni. – sóhajtottam fel, miközben elkezdtem összevagdosni a zöldségeket.

- Annyira sajnálom, hogy eltávolodtunk egymástól, Ahrin-ah. – sóhajtott fel Taehyung, amitől meglepetten pislogtam fel rá. – Te voltál az egyik legjobb barátom. Nem kellett volna, hagyjam, hogy ez történjen...

- Nem a te hibád, hogy Kai még a legyeket sem tűri meg mellettem. – ráztam a fejemet. – Sosem fogom megérteni hogyan, működik az agya...

- Nem csak te, ne aggódj. – harapott kínosan az ajkába, majd felajánlotta, hogy segít valamiben, de csak leintettem, hiszen már majdnem készen állt minden a főzéshez. – Miért nem állsz elé néha, hogy figyi, ha én elnézek neked sok minden szart, akkor te igazán megengedhetnéd, hogy jóban legyek a barátaiddal...

- Nem tudom, Taehyung. – vontam meg a vállamat. – Magamat sem tudom néha megérteni. Egyik pillanatban olyan távolságtartóan viselkedik, a másikban bújik, mint egy ölelni való kismackó. Néha egy kanálvízben meg tudnám folytani, olyan bunkó, de néha meg elolvadok egyetlen érintésétől is. Olyan rohadt bonyolult ez az egész...

- Nekem mondod? Már csak attól összezavarodok, hogy hallgatlak téged! – fújta ki a levegőt hangosan, amitől elmosolyodtam. – Ezért kerülöm a kapcsolatokat, mint a leprát! Jó nekem így egyedül.

Felé fordítottam a fejemet, de erre nem akartam reagálni. Vannak pillanatok, amikor én is jobban érezném magam így „egyedül", de az igazság az, hogy amúgy is egyedül vagyok, hiába vagyok valamilyen szinten kapcsolatban. Oké, ott van nekem Rosé és Lisa, de sokszor már nem mondok nekik semmit, mert félek, hogy megunják a problémáimat és elhagynak ők is. Elég embert vesztettem már el, nem kell, hogy még több kisétáljon az ajtón. Ezért teszek úgy a legtöbbször, mintha rendben lennék, és csak itthon, amikor egyedül vagyok, olyankor engedem, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Beúsznak a lányok képei, akik kínosan elkapják a fejüket, akárhányszor meglátnak, ezzel pedig bebiztosítják benne, hogy lefeküdtek a barátommal. A bátrabbak pedig csak gúnyosan rám vigyorognak, amivel beküldenek egy újabb kést a szívembe. mert miért ne.

Sokszor próbáltam már odaállni Kai elé, hogy megkérdezzem mi a hiba bennem, amiért muszáj mindenkivel megcsalnia, de, annyira bátortalan vagyok, hogy nem mertem kinyögni semmit. Csak tátogtam bambán, mint egy hal, majd inkább sarkon fordultam és úgy tettem, mintha mi sem történt volna.

- És mi ez az egész most veled meg Jiminnel? – szólalt meg újból Tae, ezzel rádöbbentve engem, hogy a kezem ugyan járt, de én magam elmerülve a gondolataimba süllyedtem.

- Mi? Semmi. – válaszoltam rögvest.

- Akkor miért lógtok együtt? És miért üzent neked most is? – bökött az állával a pult felé, amin valóban ott pihent a telefonom, és éppen kivilágosodott jelezve, hogy értesítésem érkezett. Jimintől.

- Mi barátok vagyunk. – nyúltam azonnal a készülék felé, majd egy határozott mozdulattal lefelé fordítottam, hogy ne látszódjon a lépernyője. – A bulidban elég sokat beszélgettünk, és nem tudom. Azóta a fejébe vette, hogy segíteni akar nekem...

- Segíteni? A háziban? – ráncolta a szemöldökét, amitől őszintén felnevettem. – Ahrin...

- Nem, te is tudod, hogy nem abban. – kavartam meg a zöldségeket, amiket végül megpirítottam párolás helyett. – Ő észrevette, hogy nem oké velem valami, és szeretne „megmenteni".

- Megmenteni? – ismételte a szót érdekes hangleejtéssel. – Kaitól? – billentette félre a fejét, én pedig ettől teljesen zavarba jöttem. Na, nem a nézésétől, hiszen ismertem őt kislány korom óta, és konkrétan egy periódusos rendszer áll közöttünk, annyira nem vonzódunk egymáshoz. A kérdéstől kerülgetett a frász, de ne tudnám megmagyarázni, hogy miért...

- Nem. – motyogtam lekapcsolva a gázt a kész vacsora alatt. – Hanem...

- Hanem? – vonta fel a szemöldökét fél mosolyra húzva a száját. – Elszámolok tízig, és ha nem tudsz értelmes választ kinyögni, száz százalékra fogom állítani, hogy Park Jimin beléd esett! – lenézett a karórájára, felemelte az ujját, majd biccentette egyet és számolni kezdett. – Egy, kettő, három... - gyerünk Ahrin, gondolkozz. De most komolyan mitől is, akar engem Jimin megmenteni? Vajon Kaitól akar? Vagy magamtól? – Hat, hét, nyolc... - tértem észhez és hirtelen sokkos állapotban még a nevemet se tudtam volna megmondani, ahogy Taehyung befejezte a számolást és a reakciómat lesve nézett rám.

- A depressziómtól. – motyogtam halkan, és bár eddig a fiú mosolygott, mostanra lehervadt minden érzelem az arcáról.

- Tessék? – tátotta el a száját, nekem pedig ekkor gördült ki az első könnycsepp a szememből, amiről tudtam, hogy nem az egyetlen és folyamatosan jönni fog a többi. – Ahrin, ne haragudj én, annyira sajnálom.

Nem mondtam semmit, csak lehajtva a fejemet kezdtem szipogni, amikor megéreztem Taehyung kezeit a vállamon. Esetlenül húzott magához és a hajamat simogatva próbált nyugtatgatni.

- Sajnálom, hogy én nem vettem észre. – suttogta maga elé, továbbra is a hajamat simogatva. – Basszus, melletted kellett volna lennem! Nem lett volna szabad ennek idáig elfajulnia!

- Ez van, Tae. – húzódtam el tőle és a pulcsim ujjával megdörgöltem az arcomat, megpróbálva eltűntetni onnan a sírásom jeleit. – Ezen senki nem tud változtatni. Se én, se te, se Jimin...

Taehyung a karomnál fogva visszahúzott egy ölelésre. A vállának döntöttem a homlokomat, és bár már nem sírtam éreztem, hogy a mellkasomban egyre jobban szorít az a kellemetlen érzés, ami ma nem mutatkozott eddig. Megtanultam már, hogy nekem nem jár a boldogság, még egy rövid időre sem. Nem szabad hagynom, hogy túl közel kerüljek hozzá, mert hirtelen újra pofára esek, azt pedig nem élném túl. Elégszer löktek már vissza a padlóra, ahonnan egy ideig fel-felálldogáltam, de mostanra a lábaim feladták, főleg mivel állandóan visszaesek. Eleinte harcoltam magam és a negatív érzéseim ellen, de egy ideje feladtam a küzdelmet. Próbáltam a kellő mennyiséget emberek között leélni, hátha valami csoda folytán értelmet fogok látni, hogy abbahagyjam a saját magam sanyargatását. De mióta Kai ilyen lett, egyre jobban kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a valódi Ahrinnal. Nem Kai volt az első megállóm a depressziómig, de nem is az utolsó. Ő csak erősen rásegít a dolgokra, hogy ne tudjak leszállni erről a sebes vonatról, még ha akarnék se.

Sosem hittem volna, hogy majd valaki kinyújta felém a kezét, és azt mondja nekem, hogy „Igen, tudom, hogy most minden ellened van. De én segíteni akarok neked, és visszafoglak hozni a gödörből, amibe beleestél." Márpedig Park Jimin pontosan ezt tette. Én pedig úgy éreztem engednem kell neki, mert egy utolsó esélyt én is megérdemlek. Talán most az egyszer sikerrel járok. Talán most végre sikerül!