21

942 79 8
                                    

Ahrin

Üresnek éreztem magam. Rémesen és borzalmasan üresnek. Amióta megtudtam, hogy Jimin mit tett, azóta valamiért újra azt éreztem, hogy elvesztettem magamat. Nem akartam vele beszélni, annyira mérges voltam rá, de nem tudnék értelmes választ adni rá, hogy miért. Csalódott voltam? Megbántott? Igen, talán mindegyikből voltam egy kicsi. De ennek ellenére elképesztően hiányzott Jimin társasága, akármennyire is nem akartam bevallani magamnak. Hiányzott, hogy hazahozzon, hogy elraboljon és, hogy mindenféle butaságról beszélgessünk csak úgy random. Mégsem akartam vele beszélni, egyszerűen nem... Nem akartam. Taszított a gondolata, hogy képes volt megfektetni egy tanárt a sulinkban, még úgy is, hogy a nő alig múlt harminc. Miféle undorító alak képes ilyenre? Igen, tudtam, hogy Jimin is meglepően kapós a lányok társaságában, de nem hittem volna, hogy idáig süllyed.

- Milyen csinos vagy. – mosolygott rám bágyadtan anya, amikor estefelé összefutottunk a konyhában, mert ő éppen hazaért én pedig menni készültem. – Készülsz valahová?

- Igen, Kai elvisz ma vacsorázni. – vettem ki a hűtőből egy üveg vizet és öntöttem belőle a poharamba. Igazság szerint én magam is meg voltam lepődve rajta, hogy a barátom nem mondta le a randinkat és ma napközben igen sokszor kereste a társaságomat. Együtt ebédelt velem és Roséval, és ami még durvább, egyetlen rossz szófordulata sem volt felénk. Normálisan viselkedett, kedves volt, pont olyan, mint, amikor megismerkedtünk.

- Jaj, de örülök. Ez nagyon kedves tőle. – sóhajtozott anya, mire én csak egy könnyed mosolyt eresztettem meg felé, mert többre nem volt erőm. – Nem akarod áthívni, mondjuk a jövő szombatra, ebédre? Szabadnapos leszek, összeütök valamit és tudod...

- Biztos ezt szeretnéd? Nem akarsz inkább pihenni? – aggodalmaskodtam egyből, de ő csak ciccegve legyintett egyet és elmosolyodott. – Oké, megkérdezem.

- Szuper. – mosolygott szélesebben, amitől én is boldogabb lettem. Mindig örültem, ha anyát vidámabbnak láttam egy kicsivel is. Szinte melengette a szívemet ez a gondolat. – Mielőtt elfelejtem. – kapott anya a fejéhez és az egyik székre akasztott táskájában kezdett kutakodni. Kérdőn belekortyoltam a vizembe, de ezt rögtön meg is bántam, ahogy anya előhúzott egy hosszú ezüstláncot, amiről egy félbe tört szívecske medál lógott le. – Valamelyik nap megtaláltam az ékszeresemben, gondoltam szeretnéd.

Könnyek szöktek a szemembe a medál láttán és éreztem, hogy a kezeim remegni kezdenek, ahogy anya a tenyerembe csúsztatta az ékszert. Finoman végig húztam a félbetört medálon az ujjamat egy pillanatra elidőzve a belevésett kezdőbetűkön. Három kezdőbetű, ami képes mai napig összetörni a szívemet, akármennyire is nem szeretném. Ennyim maradt tőle, az emlékeimből. Milyen undorító, hogy ennyi marad hátra egy emberből, egy rohadt kis medál az illető kezdőbetűivel. Három aprócska betű, ami tíz éven keresztül a világomat jelentette, most meg sehol sincs.

- Köszönöm, anya. – szorítottam a kezembe a tárgyat és hálásan, könnyek között pillantottam rá. Ő is odalépett hozzám és a kezemet megfogva tudtam, hogy ugyanazok a gondolatok pörögnek át az agyán, mint az enyémen. Neki is hiányzott, legalább, annyira, mint nekem.

- Tudod, Rin-ah, egy nap még történhet csoda. – simított végig az arcomon kedvesen, amitől még jobban könnyezni kezdtem. – Egy nap visszajöhet, ugye tudod?

- Tíz év telt el, anya. – fordítottam el a fejemet csalódottan. – Én már nem várok a csodára. Ha ennyi idő nem volt neki elég, akkor ez van.

- Én még hiszek benne, hogy valaha újra egymás mellett láthatlak titeket. – szorongatta meg anya az egyik orcámat, majd ellépett mellőlem és szólt, hogy lefekszik aludni, mielőtt indulnia kellen dolgozni.

lehetek a hősöd | pjmWhere stories live. Discover now