𝐀 𝐫𝐞́𝐠𝐢 𝐞́𝐧
KITSU A BÁRPULTNÁL ÁLLVA VÁRTA MEG, míg a többiek távoztak. Nem nézett Takemichire, de szinte harapni tudta volna a szalonban lüktető feszültséget, ami még azután sem tűnt el, hogy a társai elmentek. Tudta nagyon jól, hogy Baji és Draken nem szerették a testvéreket, s Ran, illetve Rindou sem rajongott különösebben a két ex-Tomanosért. Nem is haragudott rájuk érte, talán csak egy kicsit.
De ez mindegy volt a helyzetben: bizalmat kellett szavaznia valahogy a Haitaniknak, ha maga mellett akarta tartani az általuk hozott százhúsz embert és dílert. Nagy szám volt ez, még ha nem is a négy titán viszonylatában, de Kitsunak mindenféleképpen.
Megfordult lassan, de lélegzete benn akadt, amikor Takemichi mellkasa erőszakosan csattant sajátjának és a fiú szoros ölelésébe vonta.
– Takemichi... – mordult fel Kitsu, aztán eltolta magától a fiút. – Ne legyél már ennyire tapadós... itt vagyok, élek, meg minden...
– Tudom, csak a jövőben...
– A jövő...
A jövő. Kitsu még mindig elképzelhetetlennek tartotta ezt az egészet, amikor Draken előállt neki vele. Gyerekes dolognak hitte: és talán el is küldte volna melegebb éghajlatra az embert, aki erről beszélt neki, ha az tulajdonképpen nem Draken lett volna. Az a Draken, akibe világ életében egy csomó bizalmat ölt és aki sosem hagyta őt cserben. Akit úgy szeretett, mintha a bátyja lett volna.
– Amit mondtál, azt komolyan mondtad, Kitsu?
– Mikor vicceltem én utoljára veled? – motyogta a nő, aztán megfordult. Ujjai ismét a whiskysüvegre szaladtak és miközben töltött magának még egy pohárnyi alkoholt, elmerengett az aranybarna folyadék gomolygásán. – Takemichi... tulajdonképpen, mi is történt a jövőben, ami miatt visszajöttél? Draken valami olyat emlegetett, hogy a legjobb jövő. Mi csúszott akkor félre?
– Mikey... és magával rántott téged is.
Kitsu felnézett, s a vitrinek fényes üvegében egy pillanatra vöröshajú, múltbeli énjét látta magára nézni. Pislantott egyet: talán közeledik az őrülethez. Lehörpintette a whisky egy részét és Takemichi felé fordult. – Ez egy tág fogalom.
– Abban a jövőben te visszajöttél ugyanígy... mint most és... elhatároztál mindent. De a végső csatában kudarcot vallottál és Mikey mellé állítottad az egész Ezüstholdat.
– És mitől volt boldog neked az a jövő?
– Attól, hogy a mai napon nemet mondtam neked. És hátat fordítottam mindennek. Mindennek, ami veletek volt kapcsolatos... és hagytam, hogy azok történjenek, amik.
A nő oldalra biccentette fejét. A szíve a torkában dobogott, ha belegondolt, hogy egyszer ennek a játéknak vége fog szakadni. Nem értette: annyi mindent akart volna kérdezni Takemichitől most. Mégis, egy hang nem jött ki ajkai között. Csak maga elé tudott meredni és gondolkodni azon, hogy mi volt, mi van és... hogy mi lesz. Mi lesz most. Milyen jövő? Mit fog okozni az, hogy Takemichi igent mondott neki ma.
– Tudod... – kezdte, a fiú pedig vele szemben felkapta fejét a földről. – Nehéz lehet neked. Nehéz volt mindvégig, igaz? – mosolyodott el Kitsu. – Ilyen súlyos titkot cipelni a válladon, azért, hogy minket megments. És annyi időn keresztül rejtegetni ezt előlünk, a fiúk elől. Sosem akartam bevallani, de tisztellek, Hanagaki Takemichi.
Kitsu felnézett a fiúra, majd arcmimikája együttérző mosolyba torkollott. – Már megint bőgsz? – Egy könnycseppet elsodort a fiú arcáról. – Egek, gyere ide... – Aztán odahúzta magához és megölelte szorosan. Hiányzott neki egy kicsit ő: még ha ezt nem is akarta beismerni. Egy pillanatra Kitsu úgy érezte magát, mintha az lett volna még mindig, mint aki azelőtt volt, hogy október harmincegyedikén összecsaptak volna a Valhallával.
Ott megváltozott benne valami.
Valamit elhagyott.
És arra a valamire nem talált rá azóta sem – akármelyik államba, akármelyik földrészre utazott is, azt az űrt magával cipelte. És azt hitte, hogy amikor Baji Keisukét megtalálta, feltöltötte végleg... de mégsem.
Most jött csak rá igazán Kitsu, ott, Takemichi ölelésében: nem a világ változott meg, hanem ő.
– Kopp, kopp!~ – Egy hang ekkor beszűrődött a tanácsterembe, Kitsu pedig eltolta magától a vörös arcú Takemichit. A liftajtóban az idősebb Haitani fivér állt, szórakozott ábrázattal koppintott csontos kezével kettőt a lambérián, a másikkal tartotta a fémajtót, nehogy becsukódjon. – Itt van Papa Rossi, és meglehetősen paprikás hangnemben téged keres, főnök.
– Ch... – Kitsu ellépett Takemichitől. – Mondd meg neki, hogy tíz perc és ott vagyok.
– Okés~ Légy jó, 'Mitchi! – kacsintott szórakozottan Hanagaki felé, majd eleresztette a lifajtó szenzorát és belépett a becsukódó szárnyak közt.
– Brr... ez a fickó még mindig a frászt hozza rám – értékelte Hanagaki a felbukkanó Rant, aztán követte pillantásával Kitsut, ahogy felveszi a bézs zakóját a selyemruhára és összegombolja. Takemichi még csak most vette észre a csodaszép fekete magassarkút, ami a lábain volt.
– Maradj itt, Hanagaki. Én most lemegyek a nevelőapámhoz, ha nem végeznék, csörögj le a szolgálati telefonon a portára, keresd Miyazakit és kérd tőle Bajit. Ő majd hazavitet téged Inupival. Nem bízom azokra a vadállatokra többet a szállításodat anélkül, hogy én ott lennék.
A nő megigazította még haját, aztán szó nélkül hívta a liftet és beszállt.
Takemichi egyedül maradt az óriási tárgyalóban. Még csak most jutott egy kicsike idő magára és a gondolataira a csendben, így kihasználta azt. Leült a fekete fotelbe a panorámaablak elé, s a tokiói csendéletre kibámulva kezdett el elmélkedni az Ezüsthold következő lépésein.
– Hány százalékos részesedést alkudott ki nálatok? – Rossi ült a hatalmas konferenciaterem egyik székében, vele szemben Ran és Rindou álltak. Régről ismerték már egymást, még egy korábbi áruügyletbe ütötték bele a testvérek az orrukat, amiből csak Papa jóindulata hozta ki őket élve. Azóta persze Ran és Rindou is okosabbak lettek: nem állt szándékukban belenyúlni a Yakuza és a fegyverkereskedők üzleteibe, inkább kegyesen vállalták a közvetítés és biztosítás szerepét, mint a jó házőrző kutyák.
Ran ugyanis tudta: Flavio Rossinak ő egy alultáplált németjuhász, ami felvigyázásra jó csak, semmi másra. Nem szerette persze ezt beismerni, de a teremben, ahol apillanatban álltak, ő és Rindou voltak a legkisebb halak.
– Tizenöt – mondta Rin ekkor. – Amikor megtudtuk, hogy a maga lánya, a tizet felemeltük tizenötre.
– Nem kellett volna – dörmögte Rossi. – Kitsu egy éhes bestia, nem jó etetni, akkor vérszemet kap.
– Ez nagyon degradáló, apa. – Az ajtó kivágódott ekkor, s a hosszú konferenciaterem túloldalán Kitsu jelent meg. Határozott léptekkel, elegánsan sétált át a biztonságiak sorfala között, egyenesen a tárgyalófelekig. Ott megállt a két Haitani között, majd egyenesen Flavio szemébe nézett.
Az őszülő halántékú férfi megrázta fejét és ölelésébe zárta a lányt. – Te telhetetlen – súgta fülébe. – Megdézsmálod a japán jövedelmeimet?
– Nem küldted el a következő negyedévi könyvelési részesedéseimet, így szereztem máshonnan. Egy jó üzletember így operál, nem? – sandított a férfira, mikor eltávolodtak.
– Mire kell neked ez a pénz és a Haitanik?
– Ők maguktól jelentkeztek a bandámba.
– Bandádba? – kérdezte Rossi.
– Bandámba.
Rossi kérdőn nézett a testvérekre – az idősebb megvonta a vállát, a fiatalabb feltolta orrnyergén a szemüveget. – Sano Manjiroról van szó?
– Ismered Mikeyt? – Kitsu a nevelőapjára kapta pillantását.
Flavio oldalra vonta száját. – Az ismerem az túlzás. Inkább csak, szemmel tartjuk.
A "szemmel tartjuk" kifejezés nagyon rosszul hangzott Papa Rossi szájából általában – ezt a teremben lévők java tudta is. A férfi ekkor megköszörülte torkát. – Csak persze a biztonság kedvéért. Amíg nem kap össze a bátyjával, aki a kikötők áruszállításáért felelős, nem lesz baj. Mik a terveid itt? Eltűntél két hónapra, Bajit pedig eltanácsolták a katonai iskolából. Richard nyugtalan emiatt, fél, hogy mindketten visszaestetek.
– Miattad én ki sem szálltam igazán ebből az életből.
Rossi szája megrándult keserűen. – Én próbáltalak téged védeni a megismerkedésünk pillanatától fogva. Csak olyan adminisztratív ügyekbe vonni, ami egy nőnek dukál.
Rossz mondat volt ez a fegyverkereskedő mágnás szájából. Azonnal észrevette, hogy Kitsu arcmimikája elkomorodik és fellobban benne a lealacsonyítás keltette dac. – Azt hiszed, nem lennék képes Tokió bandáit legyőzni és a Yakuza, illetve a Társaság kezébe adni?
A terem félhomályos, acélszínű fényeiben Kitsu arca elszántan sejlett fel: a sötétített, golyóálló panorámaablakokon beszűrődő narancsosan izzó napnyugtát kifakította a terem egyszínűsége. Flavio Rossi sóhajtott egyet.
Dehogy hitte. Sőt: tudta, hogy a nevelt lánya, ha el akart valamit érni, el is érte. Ezért tartotta őt különlegesnek, akárcsak az anyját – akit tinédzserkoruk óta szeretett.
– Adj a kezembe hatalmat és tőkét, hogy sikerüljön, apa – sziszegte Kitsu. Hangja fenyegető és határozott volt. A két segédje ott állt mellette, hátratett karokkal, fegyelmezetten.
Papa Rossi egy ideig maga elé nézett. Felidézett mindent, ami történt vele és Anastasiával: a megismerkedésüket, az elválásukat... és azt, amikor húsz évvel később újra felbukkant, egy lélekben és fizikumban is sérült tinédzserlánnyal. Az a tini pedig azóta felnőtt, és itt állt előtte. Már csupán árnyék volt számára a múltja, egy poros, aszott báb, amiből csodaszép pillangóvá nőtte ki magát – méregbe itatott szárnyakkal. A férfi gesztenyebarna pillantását a nevelt lányára emelte ekkor. – Alaptőkét kaptál. Innentől azt garantálom, hogy sem a Yakuza, sem a Társaság nem fog beleszólni Tokió belügyeibe. Szabad kezet kapsz, lányom. Ragadd magadhoz a hatalmat a saját kezeddel, ne az enyémekkel: akkor leszel méltó rá igazán.
A férfi felkelt a székből, majd megigazította a ruháját. – Elmehettek – mondta az előtte álló három fiatalnak, aztán megkerülte őket és intve embereinek, távoztak a tárgyaló ajtaján. A liftben állva elgondolkodott azon, hogy ez jó ötlet volt-e valójában. Nem engedhetett meg magának több baklövést. Az pedig, ha ez a lánya életébe került volna, végzetes sújtást mért volna nem csak a karrierjére, de a saját életére is.
A Yakuza ugyanis nem játszott és nem adott második esélyt. Soha.
|
Timeskip
|
2006. év vége, Olaszország
Nem értette, hogy miért áll görcsbe újra és újra a gyomra. Felnézett az égre, azúrkék selymén ragyogott a déli erős vakító napfény, s nyaldosta a pálmák ringó lombkoronáját. Szép idő volt, perzselő, mégis az adriai szél miatt kellemes. A repülőgép turbinái leálltak, Rossi a fejére tette kezét, hogy ne sodorja le a kalapját a parkoló jármű: a torkában dobogott a szíve. Milyen lesz látni vajon azt a kislányt? Akiről Anastasia annyit mesélt, amikor megkereste őt újra húsz év elteltével. És húsz év múlva is ugyanolyan szép és hibátlan volt, mint korábban azon a nyáron, amikor megismerkedtek a Szent Péter székesegyház terén.
A gép ajtaját egy stewardess nagy küszködések árán lenyitotta, a lépcsők kifordultak. Fokain megjelent kettő karcsú alak: a magasabb szoknyáját felkapta a szellő, mögötte lépkedett egy másik. Az kicsinek tűnt Rossi számára. Kicsinek és meggyötörtnek. Vörös haja melleiről hátracsapódott a szél miatt, hasonló volt az anyjáéhoz: hosszú, göndör.
– Drágám! – Flavio elmosolyodott, amikor a két nő közelebb ért hozzá. Kitárta karjait és megához ölelte Anastasiát. Mélyen magába szívta parfümének illatát, aztán lágy csókot nyomott ajkaira.
– Flavio, ő itt a lányom, Kitsu. – Anastasia oldalra lépett és odaintette magukhoz a kicsit távolabb álldogáló tinit.
Ekkor nézett Flavio először azokba a szemekbe. A szemekbe, amikhez hasonlóval még sosem találkozott. Távolról megmondta, hogy Anastasia lánya – közelről rájött, hogy egy teljesen más ember állt előtte.
A szem a lélek tükre – tanította neki ezt a nagyanyja egykoron. Kitsu szemei ekkor megtörtek és szürkék voltak. Mégis, valami életet fedezett fel benne Flavio. Sosem lehetett saját gyereke. De ha egyszer megadta volna neki az ég, biztosan ilyen pillantással született volna.
Hasonlítottak egymásra; gondolta, aztán elmosolyodott bajusza alatt, s kezet nyújtott a lánynak. – Üdvözöllek, Kitsu. Én vagyok Flavio, anyukád barátja.
– Örvendek... – Kitsu elfogadta a kézfogást, a férfi pedig egy pillanatra meglepődött. Valami ellenállást várt, valami tinis hisztit, de nem kapta meg.
Talán Kitsu érettebb volt, mint a kortársai. Talán volt is oka rá. Amiket Anastasia mesélt a súlyos sérüléséről és a biológiai apja lelki bántalmazásairól, hogy hogyan szakította el őt a barátaitól.
A barátaitól, akik okozták neki azt a halálos sérülést. Akik arra kényszerítették, hogy késsel rontson másokra, mint egy veszett állat. Egy olyan lány, aki alig ért Flavio mellkasáig. A férfi torka elszorult. Bűnöző volt, ez igaz, de nem rossz ember. Ő sosem tett volna ilyet egy fiatal lánnyal.
– Na és, Kitsu. Miket szeretsz csinálni? – kérdezte mosolyogva, aztán a lány vállára tette kezét. – Itt van minden, ami jó lehet. Akarsz golfozni? Vagy lovagolni? De hajózhatunk is akár.
– Igazából, csak pihenni szeretnék most... – mondta a lány. Hangja nem fáradt volt. Sokkal inkább, szomorú.
– Persze! – Flavio a mellettük sétáló Anastasiára nézett. – A szobalány majd megmutatja, hol fogsz lakni. A holmijaid már fent vannak. Hogyha gondolod, délután ki akartam menni körbelovagolni a szigetet. Ha van kedved, gyere le. Meg szeretném ismerni Ana kislányát.
Kitsu bólintott, majd a házban elvált a pártól és a szobáját választotta a társaság helyett. Flavio nem hitt abban, hogy a nap során látni fogja valamikor még Kitsut – meg is lepődött, amikor feltűnt az istálló ajtajában és egy kicsi mosolyt erőltetve ajkaira intett egyet a férfinak. És aznap délután együtt lovagoltak ki. És beszélgettek, és megismerték egymást.
Flavio végre úgy érezte, megkapta azt, amit Isten elvett tőle – Kitsu pedig tudta, hogy olyan férfira lelt, aki az apja helyett lett apja.
|
Timeskip vége
|
Flavio Rossi szeméből kicsordult egy könnycsepp, amikor a gép felemelkedett a felhők fölé. Itthagyta a kincsét, amit egész életében keresett, s mire megtalálta, szinte el is vesztette.
Ujjait összefonta, majd ajkai imára álltak.