" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– BIZTOS, HOGY JÓ IRÁNYBA VISZ A GPS? – Nem tudom, testvér. Nem értek az ilyen kütyükhöz. Ran felszívta magát az öccsének savas stílusán és rámarkolt a kormányra. Persze, biztos volt benne, hogy nem jó irányba haladnak – nem mintha ezt szívesen beismerte volna mindig Rindounak. A picike Rindounak, aki hétéves kora óta szemüveges és antiszociális... és aki... – Ez egy szar. Itt fordulj le jobbra. Ran felmordult. – Kinél van a kormány?! – acsardult rá hisztérikusan a fivérére. – Annál, aki jobban tudja hogy merre megyünk. Nem ezért fizetlek titeket – csengett Kitsu nőies hangjának dallama az Audi hátsó üléséről. Rindou a visszapillantóban figyelte a főnökét: combjairól lecsúszott a síkos selyemruha, ahogyan feltette lábait a vajszínű bőrülésre. – Egyelőre nem is adtál előleget, Kitsu. – Ran talán most nevezte először nevén a nőt. Majd az öccsére nézett és dobbantott egyet a gázpedál előtt: Rindou elkapta kíváncsi lila pillantását a tükörből. – Ha így alkudozol, Ran, akkor hó végi fizetést sem fogtok kapni – vágta rá Kitsu, kicsit sem békülékeny hangnemben. – Különben is, minden kiadásotokat fedezem, nekem pedig csupán tíz százalék részesedés jutott a részvényeitek bevételeiből. Ebben nekem semmi nyereség nincs, főleg ha még a saját szülővárosodban is eltévedsz. – Tokió inkább államnak minősülne máshol – szúrta közbe Rin hirtelen. – A népsűrűsége és a területe is nagyobb, mint néhány országénak a te Európádban. Lassan megérkezünk amúgy. Ran a kormányra csapott, amikor megálltak a tömbházsor előtt. – Ember, te honnan tudod, hogy hol van ez a ház?! – Jártam már erre – sandított a bátyjára. – Tényleg, főnök. Mit is keresünk mi itt egyáltalán? – Ran, úgy látszik, nem volt hosszú távon haragtartó az arrogáns fivérével. Gyorsan lehűtötte fellobbanó agyvizét, aztán hátra fordult Kitsuhoz. Elmosolyodott kajánul, amikor a nő éppen lerakta lábait és megígazította félrecsúszott selyemruháját. Rindou megköszörülte a torkát. Túl tudálékos volt ez a gesztusa – Rannak leesett azonnal, hogy valamit elfelejtett, és az öccse most ezen a számára különösképp idegesítő módon adja tudtára, ez pedig felidegesítette megint. De nem mondott semmit, csak valami sóhajjal ötvözött mormogást eresztett el. – A reggeli eligazításon mondtam. – A reggeli eligazítások túl későn vannak nekem. Az még szinte belenyúlik a munkaidőmbe – mondta a bátyj, aztán kinyújtóztatta hosszú, nyúlánk karjait és elkapta az ülését hátulról. Kitsu elé tárultak nyurga ujjai és csontos, erekkel átszőtt alkarja, a nő pedig megborzongott legbelül. Ran volt az, aki személyesen vállalkozott Kitsu fuvarozására és legbelső védelmi ügyeinek az elintézésére is – de emellett nem adta le azt sem, amit korábban Roppongi királyaként űzött: igazgatta azokat a lebujokat, amiben vagy számottevő tulajdonrésszel rendelkezett, vagy teljesen az övé (ezzel egyben pedig Rindou-é) volt. Elvégre Roppongiban éltek, Roppongi pedig éjjel virágzott csak igazán – így Ran nem engedhette meg magának az alvást, főleg nem a hétvégéken. Na persze, az ember elsőre egy lusta, léhűtő trógernek nézné, ha kiengedett hajjal és a hétköznapi ruháiban találkozik vele. Az arca sem éppen bizalomgerjesztő – nem csúnya kifejezetten, picit nőiesen finom és egyben éles állkapcsú, afféle ellentmondásos (mint maga a jelleme). Illetve, a hosszú haj sem segít a dolgon; de a mély hang már annál inkább. Ha elég halkan suttog, szinte olyan, mintha dorombolna. – Főnök? Kire várunk? – kérdezte Ran, kiszakítva Kitsut a gondolataiból. Jól is tette: a nő a legkevésbé akarta ezeket a képeket lelki szemei előtt tudni, de valahogy néha nehezére esett olyannak tekinteni a testvéreket, mint amilyenek valójában voltak. – Hanagakira – mondta Rindou. – Meg a kis szemüveges haverjára. Te tényleg aludtál az értekezleten, testvér. Ran csak legyintett egyet: Rindou... általában bunkó szokott lenni. Főleg, ha bal lábbal kel (nem volt jó alvó sosem... talán rémálmok gyötörték, talán csak az inszomnia, vagy egyszerre mindkettő). De ma még a szokásosnál is balabb lábbal kelt és láthatóan nem volt elégedett a nappal.
