" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(18+)
KITSU FELÜLT AZ ÁGY SZÉLÉN, talpait óvatosan helyezte le a szőnyegre és a csörgő telefonja után nyúlt. Ránézett még gyorsan az órára (délután négyet mutatott), majd fogadta a hívást. – Igen? – motyogta álmosan, megdörgölte szemét. Ezüsthaja kócban állt, megint átaludta a filmet, amit elindított magának pihenésképpen. Egy hét már bőven eltelt azóta, hogy az az incidens történt az ismeretlen trógerekkel, a lábán a sebek már nem sajogtak annyira, de még mindig nem erőltethette meg őket nagyon (akkor ugyanis némelyik seb felszakadt és ömleni kezdett belőle a vér). Tudta, hogy hosszú procedúrának néz elébe a gyógyulás érdekében, de azért ennyire kellemetlenre nem számított. – Felkeltettelek? – kérdezte a lágy női hang egy kevés szünet után a vonal másik végéről. Kitsu hátán felállt a szőr és gyomra begörcsölt. – Anya? – Ne haragudj, ez a buta időeltolódás... – Nem, nem... délután van itt... csak, aludtam. Pihentem... Sóhaj a vonal másik oldaláról. – Hogy vagy, kicsim?
Na, most erre mit mondjon... azt, ahogy valójában van, vagy azt, ahogyan az anyja szeretné, hogy legyen...? – Jól – mondta óvatosan, közben bekötött talpait nézte. Fogalma sem volt, hogy Anastasia mennyit tud arról, hogy mit művel Tokióban. Fogalma sem volt, hogy Flavio mit mondott el neki. Feltételezhetőleg nem sokat. Ana az elmúlt időkben nagyon sokat betegeskedett és sem a szervezete, sem az idegrendszere nem volt már a régi, így sok dolgot nem viselt volna megfelelően – mondjuk ezek közt azt sem, hogy egyetlen édes kislánya jelenleg Tokió legsötétebb bugyraiban kalandozik, maga mellett olyan férfiakkal, akiknek már csak az említése hat év letöltendőt ér... – Kitsu? – Megvagyok. – Egy erőltetett mosoly, majd sóhajtás. – Keivel mi van? – Elvan ő is, gondolom... Anastasia hallgatott egy darabig, majd megint sóhajtott egyet. – Összevesztetek? – Mondhatni... – Mikor szeretnél hazajönni? Donna már hiányol nagyon. Kitsu elmosolyodott. – Én is őt... – Egyik ujja köré tekerte ezüsthaját, majd keresztezte combjait. Most jött csak rá, hogy mennyire is hiányzik neki Katar és Olaszország, hogy mennyire idegenül érzi magát Japánban, s közben mégis mennyire otthonos kezd neki lenni ez a helyzet. – Egyébként... – folytatta Anastasia. – Múlt hét előtt apád felhívott engem. – Mit akart? – Kitsunak egy furcsa, rossz előérzet kelt fel ekkor a hasában; csak most jutott eszébe, hogy már tényleg az ellentétes oldalon állnak Masashival, nem csak elviekben.
– Téged keresett... Kitsu babaráló ujja megállt. – Mit mondtál neki, anya? – Azt, hogy papáéknál vagy Hamburgban... Az angyal szíve megdobbant. Hazudott; Ana asszonyság hazudott az ex férjének – ezek szerint tudott azokról a dolgokról, amikkel Flavio megbízta őt és tudott a bizniszeikről. – Kitsu, csak, hogy tudd... – mondta ekkor a nő a világ túlsó felén. – Én nem haragszom rád... sőt... büszke vagyok, hogy egy kitartó nőt neveltem fel. Még ha nem is olyanokban vagy az, ami... szabályos. De legalább az vagy és sokkal, de sokkal erősebb, mint én... Oh, hogy miért mondják ezt neki állandóan – Kitsu szíve megdobbant. Ebben a pillanatban nem érezte magát erősebbnek még csupán egy zsenge hajtásnál sem, testének minden sajgó porcikája is ezt bizonyította. Hiányolta a régi énjét, amit elvágott magától abban a pillanatban, mikor felszállt a gépre négy évvel ezelőtt. Hiányolta a vörös hajzuhatagát, s úgy érezte, annak színével együtt fakult ki egykori személyisége is. – Köszi, anya, igazán rendes vagy... – szipogta, de elpislogta könnyeit. Anastasia hümmögött, s lánya érezte hangján a mosolyt. – Azért zavartalak csak, hogy hívd fel apádat nemsokára majd. Rá fog jönni, hogy Tokióban vagy, és inkább előzd meg a bajt, minthogy nekünk kelljen kimenteni téged. – Igen, igazad lehet – motyogta Kitsu. – Köszönöm, anya. – Bármikor, édesem! De most leteszlek... mennünk kell, indul a gépünk. Szeretlek! Kitsu elmosolyodott. – Én is szeretlek téged. A vonal kisípolt, Kitsu hátradőlt az ágyon és elmerült a telefonjának névjegyzékében. Kereste az apja számát, de nem találta egyáltalán; kitörölte talán, amikor elbúcsúztak. Akkor azt hitte, örökre... most viszont találkoznia kellett vele, ezt már tudta biztosra. Találkoznia kellett vele ahhoz, hogy elhitesse vele, minden rendben van. Masashi rendőr volt; nyomozó. Kiváló nyomolvasó és egy igen szigorú ember, akire Kitsu nagyon sokáig felnézett még akkor is, amikor ő semmit sem látott benne egy csalódáson kívül. Legalábbis, Kitsu sokszor érezte azt, hogy nem tudott bizonyítani az apjának; miatta kezdett el harcművészetet tanulni, miatta ment el lőtérre, miatta vadászott a nagyapjával. Miatta lett olyan, ami. Dühösen tette le az éjjeliszekrényre telefonját, majd a félhomályban felállt az ágyról és a fürdő felé vette az irányt; közeledett a vacsoraidő, és készülődnie kellett.
