" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
KITSU A HÁLÓSZOBA AJTAJÁNAK TÁMASZKODVA figyelte a két férfit a készülődésben; a szokásos módon tettek-vettek, igazgatták magukat (néha egymást), ABBA számok pörögtek a háttérben. Kint sötét volt már, igaz, csak egy pár órája bújt el a nap a nyugati horizont mögött – fél tíz volt, lentről pedig érezni lehetett már a basszus dübörgését, ahogyan a srácok próbálták a hangtechnikát a földszinten. – Meddig lesztek ma lent? – Kitsu ellökte magát az ajtófélfától és mellkasa előtt keresztezett karokkal sétált a kanapéig. Helyet foglalva mosolygott fel a párjaira. Rin kihúzta magát és a tükörből nézett a nőre. – Hát... – Kicsim... – Ran leült a kanapéra Kitsu mellé, bizalmasan átfogta vállát és hajába puszilt. – Mit szólnál, ha ma te is lejönnél velünk ügyelni? Kitsu oldalra vonta ajkait. – Hát, fogalmam sincs... Nem, ma nem érezte magát szalonképesnek. Sőt, még ha eltekintett attól a ténytől, hogy egyébként kegyetlen rosszul érezte magát egész nap és szokatlan módon feszített a hasa is szinte folyamatosan, lelkileg sem volt teljesen rendben mindennel. Kifejezetten felzaklatta még mindig az a dolog a hét közepén Baji anyjával és Izanával, nem nagyon akart most a bulizásra gondolni. Korábban sosem volt ellenére a lazítás, sőt, ha belegondolt, mióta Tokióba jött újra, egyetlen egy klubot sem használt ki a rendeltetése szerint... eszébe jutott hirtelen, hogy mennyire is szeret egyébként bulizni. És Ran... Oldalra sandított a mellette ülő férfira, aki a telefonján intézett valami üzenetváltást. Ran biztosan nagyon jól táncolhat... Vajon milyen lehet részegen? Nem egyszer látta becsiccsentve, ez igaz, nem egyszer lökte el magától korábban és most... Na, ha a pár hónappal ezelőtti énje most látná magukat, biztosan felképelné. Akkor még nem is mert erre gondolni, sőt, nem is akart. Nem, határozottan nem akart pár hónapja még Haitani Ranre és Haitani Rindoura így gondolni, így érezni velük kapcsolatban, mint most. Bár, ebben a pillanatban egyáltalán nem bánta. – Minden rendben, Kitsu? – Rin leült a másik oldalára és megsimogatta combját. – Igen, persze – bólintott az angyal, kieresztette laza kontyba felkötött haját. – Csak kicsit kómás vagyok ma. Érezte, ahogy Ran egy pár platinaszőke tincset ujjai köré fon és közben közel hajol füléhez. – Ezen segíthetünk – mosolyodott el, Kitsu hátán pedig felállt az összes szőr. Az a vaníliaillat... Az az érintés... – De ha nem akarsz lejönni, az is rendben van. – És Rindou ekkor egy figyelmeztető pillantást küldött el Kitsu feje fölött a bátyjának irányába. Ajkának széle megmoccant kelletlenül, Ran pillantása is megváltozott azonnal. – Nem, nem az – mosolyodott el Kitsu, megsimogatta Rin arcát. – Sosem buliztam még veletek és... azért kíváncsi lennék. Ran nevetett egyet, Rindou mélyen elmosolyodva nézett a bátyjára. – Ami azt illeti, mi sem szórakoztunk már nagyon régóta – köhintett Ran. – A munka. Kitsu kuncogva bólintott. – Miegymás. Valahogyan eltűnni érezte azt a görcsöt a hasában. Valahogy megint nem tudta levakarni a mosolyt az arcáról, valamiért nem volt képes ismét a két férfi karjai között másra gondolni, csak arra, hogy milyen jó érzés neki ez az egész... Hogy milyen jó érzés neki ez a szeretet, amit kap tőlük. És hogy mennyire vágyott erre világéletében. – Akkor mégis van kedved lejönni? – Rindou közelebb csúszott Kitsuhoz, átkarolva derekát. – M-hm. – Remek – mosolyogta Ran, majd zakójának zsebébe nyúlt; Kitsu felfigyelt a csörgésre és azonnal a bátyra kapta fejét, mint egy gyanakvó, de mégis izgatott kölyökkutya. Egy apró doboz került az ölébe, ő pedig, amint elolvasta a feliratát, egy grimasszal nézett fel. A gyomra görcsbe rándult, a furcsa érzése pedig csak még furcsábbá avanzsált, amikor meglátta Ran nyugodt és várakozó pillantását. – Ez meg minek? – kérdezte, Rindou felé fordult, miközben remegő ujjai kibontották a picike kartont. Ran bólintott. – Csak... tudod...
