" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(fluffs ahead)
– Szóval mondtam a tanár úrnak, hogy nem nagyon tudtam befejezni annak a projektnek a megtervezését, de erre csak fintorgott... nem értem, komolyan. Annyi volt mára, más tárgyaimból is, igazán megérthette volna. – Ne aggódj, nem fog megbuktatni. – Remélem... Takemichi oda sem figyelt a barátainak beszédére. Ott ültek az egyetem főépületében a második emelet tiszta fehér folyosóján és éppen az ebédüket fogyasztották, amit a kisboltban vettek. Maga elé bambulva tömött szájába egy adag tésztát, aztán gondolkodni kezdett: leginkább arról, amit tegnap Drakennel beszélgettek, aztán kicsit eszébe jutottak a tanulmányai is. Mármint, igazán könnyűnek találta az egyetemet (ez meg is lepte, mert sosem volt jó tanuló a gimiben sem), és úgy érezte, sínen van az élete. Már ha sínnek nevezhető az a rész, amiben egyébként egy alvilági szervezet fő tagja, és egy olyan nő mellett áll, akinek a kezében egyszerre van kés és géppisztoly... vagy micsoda. Olyan volt ez, mintha ő lenne Batman vagy valami más szuperhős: nappal és délelőtt általában csak egyszerű egyetemista volt, aki tette-vette a dolgait, és néha jött érte a fekete Audi az éjszaka közeledtével és olyan marihuánától ködös helyekre vitte, ahová józan esze által vezérelve egymaga sosem merészkedett volna... – Öhm, az meg amúgy ki? – Az egyik srác hangja törte meg Hanagaki Takemichi gondolatait. Egy másik prüszkölt. – Fingom sincs, sosem láttam még. – Ember, de ki van nyalva. És Hanagakinak ekkor valami rossz előérzettől vezérelt módon, önkéntelenül megmozdult a feje. Felnézett, megnézte csoporttársainak irányulását, majd ő is arra fordult és... Elejtette a kezéből az evőpálcikát. – Ismered, Takemichi? – kérdezte az egyik srác zavartan, amikor a magas férfi láthatóan feléjük vette az irányt. – I... Izé... – A fiú teljesen kifagyott, szeme megrándult a látványtól és hátán felállt a szőr. – Takemichi! – mosolyogta az alak, aki ekkor odalépett eléjük. Bézs öltönynadrágjának zsebébe dugta kezeit, testén feszült a fehér, vékony anyagú ing és karján kilátszódott a kacskaringós fekete tetoválás mintázata... hosszú haja kontyban volt. – Az egész campust átkutattam már utánad! – Haitani Ran megveregette a szőke fiú vállát, majd oldalra pillantott; érezte magán a távolban susmorgó lánytársaság kíváncsi pillantását. – Ööö... – Kérnék tőled egy kis segítséget a gazdmatek beadandómban. Mikor lesz órád? – Eh? – Takemichi elvörösödött és a barátaira sandított. – Hát most... Ő volt a legrosszabb gazdasági matematikából, éppen csak, hogy átrúgdosták az előző vizsgán is, ezért mindenkinek szöget ütött a fejében a láthatóan idegen, kinyalt férfi kérése. Senkinek sem tűnt úgy, hogy nagyonis rá lenne szorulva Takemichire. Éppen Takemichire... – Mindjárt órám lesz – folytatta Hanagaki; rájött Ran játékára és tudta, hogy fel kell vennie a ritmusát mindenki előtt. – Oké! – veregette meg vállát a férfi. – Majd akkor megvárlak a kantinban. – Rendben.
