" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
RÉMES VOLT EZ AZ ÉRZÉS, ami felkelt ekkor benne – Kitsu leült az ágyra és levette a törölközőt nedves testéről. Sajgott mindene a délutáni hosszú edzéstől és valami ismeretlen dolog emészteni kezdte belülről. Ran ma a Sohaországban ügyelt, Rindou pedig abban a klubban, ami Takeomiék fő diszkója volt; ő egyedül volt a Brahman főhadiszállásán, egy két órás edzést toltak végig Wakasával, majd Senjuval vacsorázott és olyan... Furcsán érezte magát. Valahogy olyan idegenül ebben az egészben; a reggeli konfliktus után eljött a Sohaországból, mérgében még a telefonját és a pizsamáját is otthagyva. Felnézett oldalra a gardrób tükrös ajtajára, meztelen testének sziluettjét látta a szürke félhomályban; ez a nap... különös volt. Különös volt Ran és Rindou, ahogyan viselkedtek vele, különös volt az, ahogyan egyszerre kettejükkel csinálta... Mintha nem is ő lett volna ott a két igenis vonzó férfi közt; a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna soha, hogy ők ketten... hogy pont ők. És hogy más nem... De hát, semmi sem örökös, nemde? Szíve megdobbant, behunyta szemeit és csak Bajira tudott gondolni; arra a kék kadétegyenruhára, a tűző nyári napfényre, a mosolyára, mindenre, ami ő volt – érezte a kést az oldalába fúródni, a fájdalomtól elapadt tüdeje és szemének szélére könnycseppeket csalt.
Miért? Baji miért nem tudja elfogadni a jelent? Miért akarja mindig visszarántani őt abba a múltba, amitől nagy nehezen, de végre megszabadult? Egy forró könnycsepp lecsordult Kitsu arcán. Nem akart most látni senkit és semmit, nem akart a gondolataival sem egyedül maradni; fogalma sem volt, hogy mit akar most. A ragyogás és a fény megszűnésével rá kellett jönnie, hogy a sötétben ugyanolyan szürke még mindig, mint régen volt... semmi nem várta a rivaldafény túloldalán, a hírnév és a díszek is csak időlegesek voltak – ha levette őket, elfelejtkezett róluk és nem maradt más számára, csak a semmi. Az a nagy semmi, ami most ismét megnőtt szívének csücskében, amiről azt hitte, hogy sikerült betöltenie azokkal a darabokkal, amit az elmúlt hónapban kapott, de valahogy mégsem: nem passzoltak arra a helyre talán... talán csak nem akarta, hogy passzoljanak.
Olyan egyedül érezte magát ekkor. Hátradőlt az ágyon, a hideg, puha vánkosok közé és elvette azt a könyvét az asztalról, amit a bőröndjének titkos zsebében hozott ide Amerikából – egy novellagyűjtemény volt H.P. Lovecrafttől (nem éppen lányoknak való, persze), viseltes borítóval, német nyelven. Kinyitotta a kötetet és hunyorogva állt rá szeme az idegen szavakra – ez is olyan idegen volt neki... pedig tizenöt éves koráig Németországban élt, tanult és nőtt fel... tökéletesen beszélte a német nyelvet, éppúgy, mint az angolt, a japánt, az oroszt és az olaszt is, de most még ez is idegen volt. Minden, minden, ami ő volt régen, most olyan volt, mintha csak egy sötét tündérmese lidérces hősnőjének élettörténete lett volna. Mondjuk éppen Lovecraft egyik novellájában. Valamelyik árnyékos, beláthatatlan sarkon rá is ismeretlen szörnyeteg leselkedett nyálban úszó fogakkal – csak arra várva, hogy egy gyanútlan pillanatban elharaphassa a torkát és jót lakmározzon belőle. Fordított egyet a lapokon, amikor az egyik oldalról ölébe hullott valami. – Hát ez meg? – Kitsu elkapta az apró polaroidot.
