" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
اوووه! هذه الصورة لا تتبع إرشادات المحتوى الخاصة بنا. لمتابعة النشر، يرجى إزالتها أو تحميل صورة أخرى.
18+
A FÉRFI LEÁLLÍTOTTA A FEKETE AUTÓT, majd sóhajtva nézett a tükörbe. Megöregedett az elmúlt években, talán annál sokkal jobban is, mint ahogyan azt az évek múlása megkövetelte. Egykor hollófekete hajába halántékánál ezüstszálak sokasága költözött, szemei megereszkedtek oldalt, kefebajusza pedig fakóbb lett. Feltette a szemüvegét, majd kiszállva az autóból, helyreigazította fekete öltönyét és felnézett a hatalmas betonfalra, melynek tetejét cserép díszítette. A kapu ki volt tárva, körülötte közrendőrök lézengtek és nézegették a behatolás nyomait, az egyik autó szirénázott röviden, ezzel jelezve a többieknek, hogy megjött az ügyért felelős főnyomozó. – Hány embert találtak? – lépett oda a fekete hajú férfi az egyik ajtóban álló alakhoz. A közrendőr meghajolt illedelmesen. – Tizenhatot, Tanaka-sama. Abból hét vörös egyenruhás, a karján hanafuda-tetoválással, a maradék ismeretlen közember, ha minden igaz... – Azonosították már őket? A rendőr bólintott. – Mennyinek van priusza? – Az összesnek, uram. I-illetve... a megölt egyenruha nélkülieknek egy sem. Ők egyszerű munkavállalók... Civilek... Tanaka-sama biccentett megint, majd benézett a cseresznyefákkal keretezett macskaköves útra, amin helyszínelők kapirgáltak gondosan. Egy furcsa érzés lett úrrá rajta; nem először látott már komoly kivégzést (ez ugyanis nem egyszerű betörés volt, ez letisztult már a férfi számára), most viszont mégis kellemetlen nyomás telepedett mellkasára. Még biccentett egyet a közrendőrnek, majd belépett a kapukon és végighaladt a járdán, kikerülve a felkrétázott nyomokat. Olyan volt, mint egy óriási fekete árny. Habár a nap már lassan felkelőben volt, sárgás fénye pedig megvilágította a szétzúzott, lidércesen álló ház falait, Tanaka Masashi hangulata felettébb rosszabb és rosszabb lett. Kabátját kioldotta és lazán hagyta oldalra hullani, amikor belépett a luxuslakásba. Arcára egy csipetnyi grimasz ugrott, amikor orrába nyomult az alvadtvér bűze és az elsütött lőfegyverek fémszaga. A semmiből ott termett mellette egy halottkém és átnyújtotta neki a papírokat, hogy ellenőrizze le a helyes adminisztrációt. Rutinfeladat volt. Masashi mégis nyugtalan lett. – Körbenézek – suhintott oda egy aláírást a papirosra, majd körbejárt a nappaliban és a konyhában; megállt a kanapénál, s végigmérte, ahogyan a halottkémek aprólékos módon bogarásznak vért a kitört panorámaablak éles szilángjairól. Masashi szemöldökei összerándultak. Tudta, hogy mibe nyúlt bele, amikor elfogadta a felkérést az alvilági mozgások lekövetésére, most mégis, furcsán érezte magát, miközben annak a hullának a torz arcát nézte, ami valószínűleg az ablak kitörését okozta. Lehajolt és észrevett egy töltényhüvelyt a földön. – Hozzon nekem egy tasakot, köszönöm – motyogta, majd amikor az egyik helyszínelő rendőr odasétált hozzá és leguggolt elé, Masashi elkérte tőle a csipeszét. Felvette az apró töltényt, melyre rászáradt a vér, s beledobta a csomagocskába. A fény felé fordítva nézte meg jobban: a hüvelyen rézkígyó tekeredett. Masashi szájának sarka megrándult. Ismerte ezt a kérésre legyártott töltényt. És ténylegesen tudta is, hogy kihez tartozik.
