" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
2009. június 25. Shibuya, Tokyo, Japán
AZ ÉJSZAKA HŰVÖS VOLT ÉS NYUGTALANÍTÓ. Habár csendesek voltak az utcák, autók alig-alig jártak el a lakóház előtt, amikor a fiú kilépett a lépcsőházból, mégis, valami görcsöt rántott gyomrába. Nagyot sóhajtott és lépteit felgyorsította. A pulóverét jobban összehúzta fehér pólóján (melyen egy pár kávéfolt és szájfény csillámai voltak elszórva), maga mögé pillantott kínosan, amikor kifordult a sarkon. Az utca motorzúgást vert vissza, a fiú pedig azonnal a karórájára pillantott. Fél tizenegy. – Bassza meg, bassza meg, bassza meg! – Felszökkent és rohanni kezdett; futott teljes erejéből, de nem volt elég gyors. Az út átellenes oldalán, tőle olyan ötszáz méternyire, megállt egy busz, majd nem sokkal később becsukta ajtaját és elhajtott a fiú mellett. A szőke megállt, lihegve térdeire támaszkodott, a menetszél felborzolta zselézett haját. Felnézett ismét, aztán sétálni kezdett. Ha jól emlékezett, még volt egy járat hátra...
De nem, nem emlékezett jól.
Ott állt a digitális kijelző alatt, mely üresen, fekete monitorral nézett le rá. Csupán a kijelző felső bal sarkában lévő óra világított sárgán, ez tizenegy éppen órát mutatott. Fél órát állt a buszmegállóban, hátha megszánja még egy járat (aminek kevés volt már az esélye), vagy esetleg arra jár valamelyik ismerőse. Nem szívesen hívta volna fel egyiküket sem. Volt éppen elég baja mindannyiuknak nélküle is. Neki meg éppen elég baja volt, s örült neki, hogy ma nem kellett őket látnia. Valahol mélyen a lelkében fúrta valami. Valamiért rosszul érezte magát. Mintha elárulta volna azokat a boldog arcokat. Utálta magát ezért, de mégis, megtette. Nem cselekedett logikusan. Bár ki is cselekedett volna logikusan, egy golyóval a mellében és egy véres kézzel a kezében, a toronyház erkélyének peremén? Senki, feltehetőleg. Megrázta a fejét, aztán sarkon fordult és lassan sétálni kezdett. Fejében a gondolatok kavarogni kezdtek, ajkai lefelé görbültek és elnyeldeste lassan könnyeit. Már elege volt magából is – állandóan bekönnyezett, ha csak arra gondolt, hogy most mindent kockára tett azért az egy személyért. Mindent, ami már garantálva volt, s amit olyan nagy áldozatok árán volt képes csak megszerezni. Azt a bizonyos happy endet. Talán most vált semmivé minden? Abban az egy másodpercben? Lehetséges... mégis mit ért el ezzel akkor? Megmenteni Őt. Lehet, hogy nem is akarja már. Akkor miért jött vissza ide? Miért éppen ide? Mit akar mutatni neki? Mutatni akar egyáltalán valamit? Vagy csak erőt gyűjt a végső leszámoláshoz. Talán neki is ezt kellene tenni – a fiúnak, aki most éppen gondolataiba mélyedve még azt sem hallotta meg, hogy egy nagy fekete autó az éj homályában nem messze tőle leparkol.
Takemichi megérezte a lépteket maga mögött. Nem hallotta először; de aztán hirtelen megfordult, s tétován hátralépett. Figyelmeztetőütést kapott támadóitól gyomorszájába; öklendezett egyet, tüdeje beszúrt és nem kapott levegőt egy pillanatra. Azt hitte, meg is fulladhat, amikor begörnyedve gyomrát szorította meg karjaival. Nem látta az alakok arcát. Idegei felborzolódtak, teste elernyedt, amikor erős kéz markolta meg hátulról, s egy másik a szája elé fura, csípős szagú folyadékkal átitatott zsebkendőt nyomott. Pár másodperc volt csupán: heves lihegésével magába szívta a bűzt, kiáltását elnyomta a textil – aztán teste bizseregni kezdett, a világ pedig elsötétült körülötte.
