" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
KITSU A BÁRPULTNÁL ÁLLVA VÁRTA MEG, míg a többiek távoztak. Nem nézett Takemichire, de szinte harapni tudta volna a szalonban lüktető feszültséget, ami még azután sem tűnt el, hogy a társai elmentek. Tudta nagyon jól, hogy Baji és Draken nem szerették a testvéreket, s Ran, illetve Rindou sem rajongott különösebben a két ex-Tomanosért. Nem is haragudott rájuk érte, talán csak egy kicsit. De ez mindegy volt a helyzetben: bizalmat kellett szavaznia valahogy a Haitaniknak, ha maga mellett akarta tartani az általuk hozott százhúsz embert és dílert. Nagy szám volt ez, még ha nem is a négy titán viszonylatában, de Kitsunak mindenféleképpen. Megfordult lassan, de lélegzete benn akadt, amikor Takemichi mellkasa erőszakosan csattant sajátjának és a fiú szoros ölelésébe vonta. – Takemichi... – mordult fel Kitsu, aztán eltolta magától a fiút. – Ne legyél már ennyire tapadós... itt vagyok, élek, meg minden... – Tudom, csak a jövőben... – A jövő...
A jövő. Kitsu még mindig elképzelhetetlennek tartotta ezt az egészet, amikor Draken előállt neki vele. Gyerekes dolognak hitte: és talán el is küldte volna melegebb éghajlatra az embert, aki erről beszélt neki, ha az tulajdonképpen nem Draken lett volna. Az a Draken, akibe világ életében egy csomó bizalmat ölt és aki sosem hagyta őt cserben. Akit úgy szeretett, mintha a bátyja lett volna. – Amit mondtál, azt komolyan mondtad, Kitsu? – Mikor vicceltem én utoljára veled? – motyogta a nő, aztán megfordult. Ujjai ismét a whiskysüvegre szaladtak és miközben töltött magának még egy pohárnyi alkoholt, elmerengett az aranybarna folyadék gomolygásán. – Takemichi... tulajdonképpen, mi is történt a jövőben, ami miatt visszajöttél? Draken valami olyat emlegetett, hogy a legjobb jövő. Mi csúszott akkor félre? – Mikey... és magával rántott téged is. Kitsu felnézett, s a vitrinek fényes üvegében egy pillanatra vöröshajú, múltbeli énjét látta magára nézni. Pislantott egyet: talán közeledik az őrülethez. Lehörpintette a whisky egy részét és Takemichi felé fordult. – Ez egy tág fogalom. – Abban a jövőben te visszajöttél ugyanígy... mint most és... elhatároztál mindent. De a végső csatában kudarcot vallottál és Mikey mellé állítottad az egész Ezüstholdat. – És mitől volt boldog neked az a jövő? – Attól, hogy a mai napon nemet mondtam neked. És hátat fordítottam mindennek. Mindennek, ami veletek volt kapcsolatos... és hagytam, hogy azok történjenek, amik. A nő oldalra biccentette fejét. A szíve a torkában dobogott, ha belegondolt, hogy egyszer ennek a játéknak vége fog szakadni. Nem értette: annyi mindent akart volna kérdezni Takemichitől most. Mégis, egy hang nem jött ki ajkai között. Csak maga elé tudott meredni és gondolkodni azon, hogy mi volt, mi van és... hogy mi lesz. Mi lesz most. Milyen jövő? Mit fog okozni az, hogy Takemichi igent mondott neki ma. – Tudod... – kezdte, a fiú pedig vele szemben felkapta fejét a földről. – Nehéz lehet neked. Nehéz volt mindvégig, igaz? – mosolyodott el Kitsu. – Ilyen súlyos titkot cipelni a válladon, azért, hogy minket megments. És annyi időn keresztül rejtegetni ezt előlünk, a fiúk elől. Sosem akartam bevallani, de tisztellek, Hanagaki Takemichi. Kitsu felnézett a fiúra, majd arcmimikája együttérző mosolyba torkollott. – Már megint bőgsz? – Egy könnycseppet elsodort a fiú arcáról. – Egek, gyere ide... – Aztán odahúzta magához és megölelte szorosan. Hiányzott neki egy kicsit ő: még ha ezt nem is akarta beismerni. Egy pillanatra Kitsu úgy érezte magát, mintha az lett volna még mindig, mint aki azelőtt volt, hogy október harmincegyedikén összecsaptak volna a Valhallával. Ott megváltozott benne valami. Valamit elhagyott. És arra a valamire nem talált rá azóta sem – akármelyik államba, akármelyik földrészre utazott is, azt az űrt magával cipelte. És azt hitte, hogy amikor Baji Keisukét megtalálta, feltöltötte végleg... de mégsem. Most jött csak rá igazán Kitsu, ott, Takemichi ölelésében: nem a világ változott meg, hanem ő.
