" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
VAKÍTÓ NAPSÜTÉS TŰZÖTT LE a tikkadt, forró betonra; délután kettő óra volt, bár a Nap elhaladt már bőven a delelésén, mégis, még csak most kezdte el éreztetni igazán sugarainak erejét. A kabócák halkan daloltak az árnyékos cseresznyeallé lombjai közé bújva, szárnyaikon gerjesztett sistergő szimfóniájuk belengte a csendes lakóövezetet; Kitsu kiszállt az acélszürke Mercedesből a parkolóban, majd kisétált a nyitott kapun és balra fordulva a hosszú, térkővel rakott árnyékos útra tért rá. Gondolatai cikázni kezdtek és kellemetlen érzés telepedett gyomrára. Nem akart itt lenni, de már nem is volt képes meglenni a tudattal, hogy Keisukét miatta nem érik el négy napja... igazából kezdett enyhén ideges is lenni emiatt már – Baji sosem tűnt el ilyen sok időre mindannyiuk elől; beleérve Chifuyut is, aki már legszívesebben Kitsu apját hívta volna. Ezt persze nem engedték neki a korábbi gyűlésen, de ki tudja. Chifuyu mindenre képes volt, ha Bajiról esett szó, Kitsu pedig ekkor ismét belegondolt abba, hogy mennyire is eltávolodtak egymsától az elmúlt hónapokban. Magát okolta ezért titkon – titkon, illetve akkor, amikor egyedül maradt a gondolataival. Az utóbbi időkben kevés ilyen volt persze, vagy Ran vagy Rindou mellette volt szinte állandóan és támogatták, elvonták a figyelmét... Kivéve az ilyen alkalmakkor. Most a Haitanik úgy tudták, hogy Kitsu Wakasával edz, és ez Kitsunak hasznára is vált. Ritkán zavarták őket, hagyták a lilafrizurás srácnak, hogy úgy bánjon vele, ahogy azt kedve tartja. Persze nem azért a két fillérért – Kitsu nagyon is sokat fejlődött, mióta Waka edzette. Sőt, nem is csak, hogy visszatért arra a szintre, ahol négy évvel korábban mozgott, de jóval túl is szárnyalta azt. Már, ahogy érezte magán – súlyt is szedett fel, nem keveset, ez nem mindig tetszett neki. De semmi sem örök, nem?
És nem mindig lehet olyan, amilyennek az ember szeretné... Na igen. Kitsu az allé végébe érve látta, ahogy a bólogató árnyékoktól hűvös járdán egy nő lerakja a kezéből a szatyrokat és az ajtó melletti panelbe kódot ír be. Fekete, őszbe forduló haja fel volt tűzve feje tetejére egy tollal, térdéig érő fekete szoknya volt rajta ballerinacipővel és egy szürke felsővel. Kitsu gyomra megrándult; felismerte azonnal a nőt, és nem is tétovázott. Odalépett hozzá, nekitámaszkodva a lakóház falának a panel mellett. – Jó napot, Baji-san... A nő azonnal felkapta fejét és nagy, borostyánsárga pillantását Kitsura emelte. Végigmérte alaposan; arcától, felkötött fehér hajától egészen a bokájáig megnézte a fehér nyári ruhába bújtatott testét, csupasz lábait, rajta a fehér, vádlijain körültekert fűzőkkel díszelgő sarut. Nem ismerte volna fel? Baji-san hümmögött. – Szép napot... – motyogta, hangja fáradt volt. – Segíthetek valamiben, hölgyem? Esetleg keres valakit a lakóházban...? Nem ismerte meg... Kitsu nyelt egyet. – Igen... – Melyik szám az? – mosolyodott el Keisuke anyukája. – A negyvenkettes. A nő csontos ujjai megálltak a panelen; a beléptető rendszer kisípolt, Baji asszonyság azonnal Kitsura kapta a fejét. Ismét szemügyre vette az arcát, de már hunyorgott is picikét. – Kitsu...? – Ajkai megremegtek, amikor kimondta a fehér hajú nő nevét, borostyánsárga szemében egy szokatlan kellemetlenség szikrája lobbant fel. Kitsu persze érezte, hogy miért reagált rá így. – Nem ismert meg? – Megváltoztál... – motyogta a nő, levette kezét a panelről. – Mit keresel itt? – Keisuke itthon van? Baji édesanyja megvonta ajkait. – Nem szívesen beszél róla. És Kitsu tudta, hogy a nő bizonyára már értesült mindenről, habár abban közel sem volt biztos, hogy mekkora részletességgel. Csak reménykedni tudott abban, hogy Keisuke megtartotta a bizalmas dolgokat magának és csak a tényleges problémáit mondta el az anyjának – ezesetben nem kellett volna még Baji asszonyságot is féltenie a saját édesapja mellett attól, hogy olyan ügyletekbe folyna bele, ami nem illene az ő... mondhatni életviteléhez, sőt, mi több, talán a létét is fenyegetné. Sarkalatos elképzelés volt ez Kitsu részéről, de tudta, hogy a későbbiekben (ha a dolgok elharapódznának) a "civil" rokonaiknak sem lehetne minden álmuk édes. Az angyal végül bólintott és elnézett Baji asszonyságról. – Kitsu, én nagyon szerettelek téged – kezdte a nő, de a hangja reszketett. Baji asszonyság mindig is szókimondó ember volt, a fia is tőle örökölhette bizonyára, így Kitsu tudta már, hogy mire számítson a majd' ötven éves asszonytól. – És őszintén örültem, amikor Keisuke elmondta nekem, hogy találkoztatok Amerikában és együtt fogtok hazajönni... Kitsu bólintott megint. – És nem tudom, hogy mi csúszott félre... őszintén, fogalmam sincs. Hát neki sem volt. – Kei nagyon szeretett téged. Még az életénél is jobban. – Baji asszonyság hangja elcsuklott, szipogott egyet. – Tudod, Keisuke valahogy sosem tudott a jó oldalra állni... mindig megtalálta a baj, vagy ha nem, akkor ő kereste szándékosan. Amikor járni kezdtetek, reméltem, hogy gyorsan el fogja felejteni Mikeyt és az a hülye bandát és végre olyan lesz, amilyennek én mindig is neveltem... aztán... amikor Amerikába került, te pedig elutaztál, abban reménykedtem, hogy egyszer újra egymásra találtok majd... reménykedtem, hogy látni fogom az esküvőtöket... olyan jól összeillettetek. Kitsu gyomra elszorult és legszívesebben ráordított volna a síró nőre, de nem tette. – De most... Kitsu, kérlek mondd meg nekem, mint nő a nőnek... – nézett fel a fehér hajúra maga előtt Baji asszonyság. – Miért nem volt ő neked jó? Mi volt az, ami miatt eldobtad? – Beszélni akarok vele – mordult fel Kitsu. – Nem erre vagyok kíváncsi, megértette?! Hogy jött ki ilyen undok hang a torkán... Hogy volt képes? – Magától is megrettent egy pillanatra, amikor Kitsu meglátta Baji asszonyság arcán a letaglózottságot és azt az elhűlt, hiteszegett ajakrándulást, ami kísérte elapadó könnyeit. – Nem akar veled beszélni – felelte keményen, majd felvette a szatyrait maga mellől. – Hagyd békén őt. Okoztál már éppen elég fájdalmat neki, nem érdemli meg, hogy még tovább kínozd. – Beírta a kódot ismét, majd vállal belökte az ajtót és távozott. Kitsunak lett volna ideje belökni az ajtót és cselekedni; testének valamely porcikája és eszének ösztönös félteke még talán akarta is volna, de minden más azt súgta, hogy ne tegye meg. Ő pedig most a józan eszére hallgatott. Ha valaki menni akar, azt engedni kell. Így hát ködös pillantással figyelte, ahogy az ajtó becsukódik és a mágneszár halkan a helyére kattan, s még végigkövette a félhomályos lépcsőházban eltűnni a fordulónál Baji édesanyjának reszketeg sziluettjét. Talán két perc kellhetett neki, hogy feleszméljen a helyzet súlyosságából és elég erőt gyűjtsön ahhoz, hogy a parkolóig eljusson. Onnantól pedig már minden simán ment. A Mercedes motorja feldübörgött, Kitsu pedig gázt adott és kihajtott a csendes utcából, egyenesen egy olyan helyre, ahol lehetőleg egyedül lehet.
