" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A PLÁZÁBAN MOST IS LEGALÁBB OLYAN SOKAN VOLTAK, mint a hét bármelyik szakában; szerda volt, s mint olya, Hinatának nem akadt órája aznap (vagyis inkább jobban szólva, nem akart bemenni rájuk, elvégre aznap volt az ötéves évfordulójuk Takemichivel), így hát most a plázában flangált, de nem egymaga. – Ebbe a boltba nem akarsz bemenni? – Kitsu rámutatott az egyik fehérnemű-szaküzletre és rámosolyodott a mellette lecövekelő Hinára. – Izé... Kitsu hümmögött. – Lefeküdtetek már egyáltalán? A lányon látszott, hogy nem tud mit felelni rá: világosbarna haját fülei mögé tűrte zavartan és végigmérte a fekete manökeneken a kihívó csipkés fehérneműket; a mellette álló angyal persze azonnal tudta, honnan fúj a szél. Elmosolyodott, majd megrázta fejét. Valahogy számított erre a válaszra, megfogta Hinata csuklóját és behúzta a boltba. – De, Kitsu-chaaaan! Neeee! – vonyította a lány, s úgy viselkedett, mint a pudli, aki nem akar bemenni az állatorvosi rendelőbe. Sarkaival próbálta támasztani magát, de sajnos be kellett látnia, hogy Kitsu sokkal erősebb nála már most (és még alig, hogy egy fél hónapja edzenek Wakasával). Sőt, majdnem fel is bukott a bolt küszöbében, a vén biztonsági őr pedig azonnal felkapta a fejét erre a szcenárióra. – Na, ne legyél ilyen – mondta Kitsu, majd elmerült a fehérneműk nézegetésében; azonnal megakadt szeme egy pár csinos darabon, mentazöldön, levendulalilán és babarózsaszínen... hümmögve nézte át a sorokat, majd a mellette tétován, zavart ábrázattal ácsorgó Hinára sandított félszemmel. – Gyerünk már... – sóhajtotta –, elsőéves egyetemista vagy és még nem feküdtél le a pasiddal? – Valakinek nem megy könnyen, jó?! – Valakinek meg túl könnyen, igen-igen, tudom – legyintett az angyal, majd tovább válogatott. – Keress valamit magadnak, ne nekem kelljen... – Ja, azt hittem nekem válogatsz. Kitsu nevetett egyet. – Ja igen, Takemichi azóta is arról a pólóról beszél. – Kitsu-chan!! Nem tudott mást tenni. Kitsut szórakoztatta az, ahogyan Hinata reagált minden egyes piszkos megjegyzésére és apró beszúrására. Szerette ezzel húzni az agyát, szeretett az idegszálain taposni ezekkel a dolgokkal, szerette, hogy mennyire szemérmes és egyszerűen elragadó emiatt... Olyan, amilyen ő soha nem volt és feltételezhetőleg soha nem is lesz már. Akaratlanul is azok az éjszakák jutottak eszébe. Az éjszakák és Rindou kéjes nyögései, élvezetének mézédes íze... – Ez milyen lenne? – Hinata leemelt egy burgundilila együttest, tetejétől talpáig csipkés babydollal és vékony tangával, melynek közepén hasíték volt. A lány megforgatta finom ujjai közt a puha anyagot, s amikor felfedezte az igen szegényes anyagú bugyit, fintorogva tolta át ujjait a lyukon. – Minek ez? Kitsu odafordult teljes alakjával, majd egy kaján vigyor szaladt ajkaira és ujjait Hina után dugta át az anyagon. – Hogy ne kelljen levenned – suttogta, majd elmosolyodva nézett a vérvörös arcú lány szemeibe. Hina nyelt egyet. – Nekem is van három ilyen, csak nem szettben – legyintett ismét az angyal, majd tovább válogatott. Olyan nyíltan beszélt erről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Szerintem Takemichinek tetszene, sokat takar de éppen eleget mutat is belőled. Valamilyen szinten temészetes is volt, csak nem Hinatának; őt a szülei nagyon, de nagyon konzervatívan nevelték, soha, de soha, még csak megemlíteni sem merte nekik, hogy ilyeneken nem egyszer fordult már meg agya. – De Kitsu, ez totál átlátszó... – És lyukas. – Akkor minek? Nem jobb, ha nincs rajtam semmi már? – Milyen merész lettél hirtelen – vigyorogta Kitsu, majd elkapta Hina kezéből a szettet és az öltözők felé mutatott. – Próbáljuk fel.
