" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
FÜLLESZTŐEN SÜTÖTT LE A DELELŐ NAP sugara a villa csendes udvarára; meglengette a hatalmas cseresznyefák lombját, pár sárgás levelet a medence tükörsima felületére rázott rá, s a bokrokban kereste további útját – forró volt a szellő, a külváros zajai viszont mérsékeltek. A modern, új építésű lakás ajtajai és ablakai zárva voltak, klíma zúgott az egyik zsákutca felüli oldalán, s a hatalmas, cseréppel fedett és vastag betonkerítés mellett egy-egy öltönyös alak sétált el. A kapuban is ketten ültek, zakójuk az őrbódé nyitott ajtajára volt rádobva, ingben és feltűrt nadrágszárban lihegtek; egy szobalány bentről kisietve hozott a férfiaknak vizet, s elsétált a medence mellett, formás combjain meglendítette a fekete-fehér ruhát a szél. – Tanaka-sama, ön kíván valamit? – kérdezte visszaútjában megállva a nőt, aki a medence közepén ringatózott egy matracon; ezüstszőke haja beleért a vízbe, fehér bikinije a lehető legkisebb részét takarta csak bőrének, hogy tökéletesen barnuljon le. – Köszönöm, de nem. – Óhajt ma ebédelni? Kitsu intett csak, a lány pedig elsietett; tudta, hogy ez egyenlő a nemmel, s nem feszegette tovább a témát. Kitsu nem volt éhes. Sőt, amikor felkeltette a szolgáló, szinte majdnem el is aludt már – Olaszországról álmodott, a szigetről és a forró arab sivatagról, a bőrét szurkáló napsugarak ölelésében... három napja a kutya nem nézett felé, s ez kicsit jól is esett neki. Nem mintha a gondolataitól az egyedüllét megszabadította volna; sőt, egyre többet gondolt a helyzetre, amibe belekeveredett és a játékra, amit Manjiroval folytattak. Mit meg nem adott volna azért most, hogy találkozzanak, ha legalább csak egy perc erejéig is, de láthassa őt. Úgy érezte, hogy egy vonat után szalad, ami már nem fog megállni, hogy felvegye. Ő pedig kereste azt a váltót, amit dühében megránthat és a vonat kisiklik a sínekről. Düh; talán ez volt az, ami Kitsut mozgatta. Sosem bocsátott meg igazából Mikeynak, amiért összetörte a szívét, s ha jobban belegondolt ekkor, igaza volt Kiyomasának, amikor a fesztivál éjjelén ott térdelt előtte felszabdalt combjaival. Szavai visszhangoztak még ma is a nő fülében: "Azt hiszed, hogy Mikeyt sokáig fogod még érdekelni? Ha rossz fát teszel nála a tűzre, megutál és aztán nézheted magad, te retkes pökhendi ribanc!" Nem lehet; biztos, hogy igaza volt. Ezt viszont nem akarta magának beismerni Kitsu, még akkor sem, amikor már túl egyértelmű volt neki. Mikey sosem szerette, ha ellenkezett vele... akkor mindig olyan agresszív lett, s elővette azt a nézését, amiről akkor Kitsu még csupán csak sejtette, hogy mit jelent. Most viszont már tudta: Sano Manjiro sosem tekintett rá másképpen, mint egy alattvalójára, egy lányra, aki ölni volt képes érte. Bármi mást is mondott neki az első csókjukkor, bárhogyan is viselkedett vele, sosem tekintette egynek magával. Soha. Hirtelen belecsobbant a jéghideg vízbe, felhevült teste összerándult és szíve kifacsarodott; utálta azt a tetoválást most a hátán, s ha tehette volna, fogott volna egy kést és maga vágta volna ki gerincének vonalából – ez volt már az egyetlen, ami még úgy kötötte Manjirohoz, ahogyan régen... A medence pereméig úszott, addigra pedig meg is szokta a vizet; megborzongott, amikor napszemüvegét lekapva szeméről kiugrott a feszített víztükörből és felült a peremre; lábait még meglóbálta a vízben, majd felkelt (s kissé megszédült a melegtől és a tápanyaghiánytól). – Sakura! – kiáltott egyet. – Sakura! – szólt újra, s ekkor elősietett ugyanaz a szobalány a hatalmas villából; eltolta a tükörajtót (ami a konyhába vezetett) és úgy loholt oda a feletteséhez, mintha üldözte volna valaki. – Igen, Tanaka-sama? Kitsu ismét feltette fekete napszemüvegét, majd vizes haját felkötötte egy lófarokba. – Hozz nekem egy sex on the beach-et. – De... de... – Sakura hebegett. – Ma még semmit sem evett, asszonyom... – Ne foglalkozz ezzel, nem azért fizetlek, hogy a dietetikusom legyél – mordult fel a nő. – Hozz ki egy sex on the beach-et és a hangszórókat. Most. A szolgáló összerezzent és elsietett; nem sokkal később pedig már hangosan egy Madonna lemez szólt, s Kitsu kezébe vette a magas, narancssárgából rózsaszínbe forduló poharat. Bohókásan kocogtatta a jégkockákat és ráhangolódott a zenére; érezte, hogy feloldódik fájdalma, gyomra pedig keserűen mardossa magát az alkohol hatására – de ő még egy kortyot ivott az édes koktélból, csípőjét ringatta. Fiatalabb korában talán szégyennek találta volna egymagában inni és szomorúságában vidám szerelmes dalra táncolni ekkora eleganciával, de most már máshogy gondolta. Elvégre, egy több milliárd yent érő villa magánmedencéjének szélén végigjárva tette ezt, a hely pedig egymagáé volt határozatlan időre, ahol senki sem zavarta hívatlanul. Talán jobban érezte volna magát egy garzonlakásban. Talán ha nem lett volna minden ennyire színes és üde körülötte, jobban tudta volna értékelni a szeretetet, amit régebben kapott. Itt ugyanis szép volt minden – szép... szép, és felettébb üres. "Látogassatok meg olyan gyakran, ahogy csak tudtok, kérlek..." "Rendben." Haitani Ran hangja ott csengett fülében – mégis, a férfi csupán fel sem hívta egy hete. Kitsu még csak most gondolt bele, hogy mi van, ha baja esett. Nem, a válasz ennél egyszerűbb volt: nem érdekelte annyira Kitsu, hogy a nyakára járjon minden apró-cseprő dologért. Nem is tudta volna megtenni, elvégre elfoglalt ember volt, elfoglaltabb, mint a főnöke, aki mindent csak elrendelt és sosem cselekedett magától. Kitsu megint belekortyolt a koktéljába; emlékezett még erre az ízre, amikor Mikey ajkairól maradt sajátjain a tengerparton. Megremegett és megint ivott, hogy újra és újra átélje azt a napot... és Baji érintését... Fordult egyet és fordult vele a világ is. A zene színesebb lett neki, behunyta szemeit, a beton égette talpát... az alkohol hatott már. Nagyon is hatott. – Kitsu? A nő megállt a mozgásban, majd a nyitott konyha felé fordult és elmosolyodott. – Senju, éppen jókor – húzta a feje és már azt sem tudta, hogy mit mondjon. Örülnie kellett volna a lánynak, de ma már a sokadik poharát itta meg és sokadjára nem kísérte le semmivel sem. – Minden rendben van? – A lány lesétált a lépcsőn, el az asztal mellett amin a hangszórók szóltak és a medence mentén; megállt Kitsu előtt, felnézett rá. Kitsu az elmúlt években sokat nőtt, s jóval magasabb volt egy átlagos japán nőnél. – Még csak most kezd el igazán rendbe jönni – motyogta az angyal és a kiürült poharát nézte. – Miért jöttél, Senju? – Egy józan fuvallat fújt át agyán, levette napszemüvegét és rásunyított a lányra. – Nos, ma korábban végeztem és gondoltam, benézek már hozzád. Ran mesélte, hogy nem tudtak eljönni hozzád egy ideje, Baji pedig nem akart. Kitsu hümmögött egyet és konok, bizonytalan ábrázattal nézte Senjut. – Nem lepődöm meg. – Kitsu, te részeg vagy? – Senju szemöldökei összefutottak. – Ne akarj minden szent feje fölé glóriát rajzolni, Kawaragi. Az ember az ember, bármilyen hacukába is csomagolod. – Szerintem te ilyenkor nem vagy önmagad. Kitsu hümmögött. – Kettőnk közül legalább te ismersz engem, ez már valami. Senju elkapta a nő karját, majd közelebb húzta magához. – Hallottam, hogy megakadályoztad Rindout abban, hogy megölje Takeomit. – M-hm – bólogatott. – Nos, ezt nem mondtam el még... de köszönöm. – Miből gondolod, hogy neked akartam jót tenni? Senjunál nem talált be ez a kés: lepattant határozott, mégis ennivalóan törékenynek tűnő arcvonulatairól, majd megrebbentette dús szőke pilláit. – Az igazi nevem nem Kawaragi Senju, hanem Akashi Senju. Akashi Takeomi és Akash Haruchiyo húga. Kitsu hallgatott egy ideig; lassan végigmérte a nála fél fejjel alacsonyabb lányt, ahogyan szorította karját. Testtartása fenyegető volt, viszont Senju sejtette, hogy részegen egyetlen ütést sem lenne képes bevinni neki. – Szóval máshogy mondom – suttogta és egyenesen Kitsu acélkék szemeibe nézett. – Köszönöm szépen, hogy megmentetted az egyik bátyámat... – Ch... Senju tudta, hogy Kitsu nem ilyen – tudta! Érezte... érezte, hogy nem lehet ennyire egyszerűen gonosz és utálatos. A szörnyeket mindig a fájdalom és a magány teszi azzá, amik. Szörnynek nem születik az ember – szörnnyé teszik őt a körülmények. Az angyal viszont nem volt szörnyeteg, még akkor sem, ha ezt el akarta magáról hitetni. Ő csak összetört volt. Darabjain pedig a világ súlya taposott, s nem volt senki, aki összeszedte volna. – Hé amúgy – motyogta Senju. – Arra gondoltam, maradnék egy picit. – Minek? – Ne legyél már ekkora grincs. – Nincs szükségem szánalomtársaságra, ha ez a célod. – Kitsu leült a medence szélére és combajiig belemerült a hideg vízbe, ekkor vette csak észre, hogy már Senju is fürdőruhában jött be az udvarba, szóval feltételezhetőleg készült a helyzetre. Senju megrázta fejét, majd felkötötte rövid haját (legalábbis azokat a tincseket, amik elég hosszúak voltak, a többi rakoncátlanul állt szanaszét és hullott homlokára meg tarkójára). – Magamtól jöttem és azért, hogy megismerjem azt a nőt, akiről Tokió összes bandája beszél. Azzal ő is beereszkedett a medencébe, majd mosolyogva Kitsu után úszott.
