" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A HINTA LÁNCÁNAK NYEKERGÉSE áthatotta a forró nyári levegőt; iskola után voltak már jócskán, Kitsu pedig kieresztette derekáig érő vörös haját, s miközben hátradöntötte fejét, belemart a láncokba. Magasra lökte magát, magasabbra, mindig magasabbra és magasabbra, kurta egyenruhája lobogott a szélben. – Magasabbra megyek! – kiáltotta a fiú, meghajtotta jobban a hintáját. – KITSU-CHAN!!! Nevetés. Hosszú, mély nevetés. Tanaka Kitsu elrúgta magát a magasra szálló hintából, majd háta C-ívbe feszült és tökéletesen térdére landolt a forró homokban. Haja teljesen arca elé omlott, amikor visszanézett a lassító fiúra. – Na mivan? – prüszkölte. – Ennyit tudsz?! – HÁ! – Ő is elrugaszkodott, majd hasonlatosan Kitsuhoz, kirúgta magát a hinta üléséből és elrepült a lány mellett; szinte megérintette a homokozó szélét, jóval távolabb ugrott a lánynál. – Jó, csak azért, mert több időd volt magadat meghajtani... Kitsu arca ragyogott, amikor fülei mögé tolta a tincseket arcából. A szőke melírozás már lassan lenőtt, tövénél vörösbe fordult, ő pedig odakúszott hozzá és leguggolt elé. Egyik kezét a lány arcára helyezte, majd ajak az ajakhoz ért... aztán újra, és újra. Kitsu belemosolygott a csókba. – Mi van, hm? – suttogta a fiú ajkaira. – Szeretlek, Kitsu... Szeretlek...
A férfi lihegve ült fel a sötétben, aztán homlokához kapott a hirtelen érkező fájdalomtól. Szeme nem szokott hozzá a város fényeivel átszőtt szoba félhomályához; hunyorognia kellett, s egy pillanatra egy alakot látott az ágya mellett állni. – K... – Ajkai megmoccantak, majd az árnyalak szertefoszlott egy pislogását követően. Ezeket az éjjeleket utálta a legjobban. Hideg volt... de bőrén tisztán érezte a nyári nap perzselését, orrában a liliomillat mocorgott folyamatosan. Ujja akaratlanul az arcának bal oldalán éktelenkedő vágás hegére simult. Mit meg nem adott volna azért, ha visszamehetett volna most ő is az időben, mint ahogy Takemichi tette újra és újra... Ha visszaugorhatott volna arra az esős délutánra, amikor Kitsut a bolt előtt engedte felszállni a buszra. Ha visszamehetett volna csupán csak egy másodpercre is, mindent megváltoztatott volna... Akkor elmondta volna neki, hogy mennyire szerette... hogy többet jelentett neki mindennél és ezért nem akarta megsérteni sosem. Azt az egyszerű, részeges, kéjvadász rókát, aki volt; minden hibájával együtt. Sosem volt elég bátor, hogy elmondja neki, ahogy most nem volt képes kiállni ellene, csupán csak reménykedni tudott, hogy nem szalad tovább utána. Szemei könnybe lábadtak, majd egy kövér könnycsepp utat talált pirosodó arcán. Miért nem mondta ezt ki sosem korábban? Miért várt addig, hogy már ne hátrálhasson vissza a helyzetből, amibe került?
