" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A felkelő nap fényeiben ébredezett a belváros, Roppongi fényeit felváltotta a reggel frissessége… és az ételszállító kamion most is próbált rátolatni a Sohaországgal szemben álló étterem dokkoló garázsajtajára, sípolása bezengte az üres, alkoholgőzös szobát… Vagy várjunk csak… A kamion sípol meg zúg ilyen erősen? Ó, dehogy… A férfi öklendezett egyet, de nem attól már, amit tegnap megivott (igazából azonnal nem is emlékezett rá, hogy sikerült-e végül hánynia az éjjel, vagy csak a szándéka volt meg…), oldalára fordult, aztán kinyitotta fekete szemeit. Sóhaj. Menni fog. Egy mozdulat és felült az ágyon; csupasz testéről leomlott a fehér, tisztítószer illatú paplan, libabőrös lett a reggel hűvősétől. Mikor vetkőzött le egyáltalán? Fekete, felborotvált hajába túrt, ujja reflexszerűen átfutott a fekete sárkánytetováláson halántékán és nagyot sóhajtott megint; az ágya mellett az éjjeliszekrényen egy kancsó víz volt, még jégkockák is csörögtek benne, telt, rideg üvegtestén legördültek a cseppek – Draken szájában összefutott a nyál és azonnal ivott is belőle (legalább a felét, nagyon szomjas volt már). Letette a picike komódra újra (azért, nem sikerült eltalálnia a poháralátétet), majd vett magán egy lendületet és felállt. Fordult vele egyet a világ, de gyorsan megtalálta az egyensúlyát és azonnal körbenézett a helyiségen, ahová teleportáltak az éjszaka során. Ugyanis nem egyedül volt az ízlésesen berendezett, hoteljellegű szobában – Inupi szusszant egyet és kintebb takarta mély álmai közepette mellkasát, hátára fordulva hortyogott tovább magának jókat. Draken megrázta a fejét és felnézett a fehér, steril falakra, majd az ízléses, szürke komódra és gardróbra, arra a ruhafogasra, ami vashuzalon lógott le a plafonról és rá voltak akasztva ízlésesen ruháik: az ingek, amiket előző éjszaka viseltek, ízlésesen ki voltak vasalva, a nadrágnak friss illata volt és Inupi farmerja kemény a friss mosástól (már meg is volt száradva). Elvette az egyik inget (először nem sikerült megfognia a sajátját), majd a farmernadrágját is magára cincálta – a komódról felvette a gyújtóját és a dohányt egy fémdobozban (ez nem az övé volt), aztán még visszapillantva a horpasztó társára, kisétált a szobából.
És… És sejtette, hogy ide fog jutni. Nekitámaszkodott a nyitott körfolyosón a fehér korlátnak és lenézett a hatalmas tánctérre. Sötétben el sem tudta képzelni, hogy ilyen vakító fehér lesz az egész – még úgy is, hogy az üveg (vagy plexi) tetőzeten sötétítés volt, csillogott a fehér parkett és a fehér dekor, a talpa alatt a fekete szőnyeg enyhén poros lábnyomokat hordott magában. Draken sóhajtott, majd elővette az acél cigarettatartót és kivett belőle egy szálat. Ennek más illata volt. Ez nem az a dohány, amit ő tekert magának otthon. Jobban beleszagolt. – Nem fű… Akkor csak méregdrága? Elvigyorodott, felpattintotta a vihargyújtót. – Ran, te mocskos strici – vigyorogta, miközben ráharapott a tízezres koporsószegre és egy füstcsíkot fújt a tiszta, málnaillatú levegőbe. Lassan szívta be a következő zamatos adagot, majd kifújta és lehamvazta a szálat egyenesen a harmadik emeletről a parkettre; nézte, ahogyan lassan semmivé válik és az erős légmozgás elkavarja valamerre. A diszkóra meredt, és lassan gondolkodóba esett az éjszaka történéseivel kapcsolatban. Emlékei szerint nem ivott annyit. Emlékei szerint… De arra még emlékezett, hogy tizenegy magasságában Takemichi odaesett hozzájuk és habzó szájjal a Kantoról kezdett ordibálni, meg arról, hogy valaki kémkedik és veszélyben vannak… nem tudta komolyan venni és ezt ebben a pillanatban sajnálni kezdte nagyon is. Ahogyan azt is sajnálta, hogy ő sosem lehetett olyan, mint Ran és Rindou… A feje még mindig fájt, de a nikotin lassan elkezdte tisztára mosni görcsölő szürkeállományát – a gondolatokat viszont nem tudta teljesen elűzni. Nem tudta elűzni azt a fájdalmat, azt a bűntudatot, amit Kitsu megjelenése okozott neki. Gyönyörű volt este. Csodaszép. Az a lány, akit őt ismertek… az a lány árnyéka volt már annak a gyönyörű, de veszélyes nőnek, akit tegnap éjjel látott. Aki büszkén emelte fel a fejét, akinek a ruhája feltételezhetőleg jóval drágább volt, mint Draken motorja, aki az este csodája és fénypontja volt. És akire annyi éhes tekintet tapadt és aki érinthetetlen volt mások számára.
