𝐅𝐚𝐥𝐬𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥 𝐈𝐈. - 𝐕𝐞𝐧𝐠𝐞𝐚𝐧𝐜𝐞 | тσкуσ яєνєиgєяѕ

𝟐.𝟔.

𝐔́𝐣 𝐮𝐭𝐚𝐤

– AKARSZ BESZÉLNI ARRÓL IS, AMI TEGNAP ESTE TÖRTÉNT? – Haitani Ran hátát nekivetette a lift tükörfalának, ujjai vidáman cirógatták a korlátot; fekete, hosszú kabátot viselt most, gombsora mentén fehér csík díszítette, alatta egy fekete garbót és fekete nadrágot. Ritkán öltözött így, de egészen jól állt neki egy a laza stílus.
Kitsu rápillantott a másik oldalon álló öcsre. – Elmondtad neki?
Rin bólintott.
– Még szép lenne, ha nem osztana meg ilyeneket velem, főnök – mormogta Ran. – Ha valaki veszélyeztet téged, jogom van róla tudni.
A nő nem vitatkozott; nem érezte szükségét annak, hogy beleálljon megint az idősebb Haitaniba; lassan kezdett lecsapódni neki ugyanis, hogy Ran sokkal, de sokkal makacsabb és határozottabb, mint amit kívülről az esetek legjavában mutat magából.
A lift csilingelt egyet, majd az ajtók kitárultak előttük a nagy tanácsteremre irányítva útjukat; bent már szinte mindenki jelen volt... s a megszokott arcokat újak díszítették.

– Mit iszol, Benkei? – Draken mosolyogva tartott fel kettő üveget és a nagy kerekasztalnál ülő Brahmantagok felé mutogatott velük.
– Köszi, sárkányfiú! – Haitani Ran fütyörészve elsuhant Ken előtt, majd kikapva kezéből a whiskyt, leült a tanácsasztal mellé és nyíltan felvette a szemkontaktust a komor Baji Keisukéval. – Ma mindenki vidámabb, heh? – vigyorogta a kicsit sem lenyűgözött feketepárduc arcába.
– Mivel ez egy ünnepnap... – Kitsu mosolyogva lépett oda az asztalfő előtt álló Takeomihoz és kezet fogtak; meleg tenyere megmozdította a nő gyomrát, s valami szokatlan, izgatottsággal átitatott örömet keltett benne. – Jó látni, Senju – fordult a Takeomi előtt ülő lányhoz. – Most így... kevésbé bizarr helyzetben.
Senju intett vidáman. – Örülök, Kitsu!
– Merre van Takemichi? – Haitani Rindou leült a már megszokott helyére, kezét a szék háttámlájára tette; fekete pulóvere felcsúszott alkarján, megmutatva ezzel ezüst karláncát és tetoválásának egy részét.
– Majd érkezik, ide szólt, hogy késni fog – felelte Inupi, s maga előtt egy laptopon kattintgatott hevesen.
– Mit keresel? – Chifuyu érdeklődően pillantott a kijelzőre.
Inupi bólintott. – Vettem egy pár részvényt a múlt héten és csekkolom az árfolyamokat. Tényleg, a negyedéves zárás hogy áll?
Ran bólintott. – Elmegy, bár az utóbbi időben kicsit visszább estek a dolgok.
– Nem csoda, nyugaton válság van.
– Az nem tudom, mennyire terheli a kuncsaftjaim tárcáját – hümmögte a Haitani báty, majd átlökött az asztal átellenes oldalára egy pohár whiskyt Ken elé.
– Akkor, a mai témáink – köszörülte meg torkát Inupi. – Elsősorban a pénzügy, aztán az új helyzet – bólintott ekkor a Brahman-vezetők felé. – Majd... a ruházat? – kérdőn nézett a Takeomi mellett álló angyalra. – Nem vettél még elég ruhát?
– Majd meghallgatod, Inui – mordult fel Ran.
– Ne villogtasd már a fogaidat, Wednesday... – Baji szemforgatva dőlt hátra székében, s egy erős ütést érdemelt ki az asztal alatt Chifuyutól a bunkósága miatt.
Kitsu bólogatott a felsorolt, megbeszélni való témák miatt; titkon örült, hogy az, amit a Haitani testvérek már tudtak, nem került be a köztudatba – bár, nem is csodálkozott rajta, ugyanis az Ezüsthold vezetősége nem mutatott nagy affinitást arra, hogy szóba álljon a Haitanikkal azon kívül, ami kötelező volt (tehát ezeket a heti eligazításokon). Jól megvolt egymás mellett a két csoport, s olyanok voltak, mint a mágnes pólusai – távol egymástól nem gerjedtek össze és nem zavarták fel az állóvizet.
Persze, Kitsu tisztában volt azzal, hogy ez a helyzet nem fenntartható sokáig. Néha belegondolt abba, hogy mi történne akkor, ha őt valami ellehetetlenítené a vezetéstől, legalább egy hétre... nem... egy fél hétre.
Az Ezüsthold magja valószínűleg felrobbanna a feszültségtől – a mágnes pólusai szétlöknék egymást, s most, hogy egy harmadik is csatlakozott, kicsit jobban megijedt ettől titkon. Csak reménykedni tudott Akashi Takeomiban, hogy ő sokkalta érettebben áll a helyzethez, mint az Ezüsthold másodrangúja, aki epillanatban is elítélően bámult a vele szemben ülő fiatalabb Haitani fivérre – Baji Keisuke ugyanis csak hazudta, hogy elásta a csatabárdot a testvérekkel szemben... s habár a nyelvének már képes volt parancsolni, testbeszédének aligha.
– Nem áll szándékomban hozzányúlni a svácji tartalékokhoz. – Inupi hangja átszelte az angyal gondolatait. – Jól áll jelenleg a pénz, nem akarok veszteségbe menni...
Ran sóhajtott egyet.
– A pénzügyünk akkor is siralmas.
– Te meg mikor lettél ennyire tőzsdeszakértő? – Baji ujjai között forgatott egy aprópénzt és egyenesen Haitani Rindou szemébe nézett.
Az öcs megvonta vállát.
– Csökkenteni kell a kiadásainkat – folytatta Inupi nyugodtan, ignorálva a balközép beszólásait. – Túl sok megy el szolgáltatásokra és fizetésekre.
Baji felmordult.
– Hajlandó vagyok lemondani róla... – szólalt fel az idősebb Haitani. – Illetve, megemelem a járadékfizetésemet harminc százalékra.
Draken egy visszafogott vigyort eresztett el.
– Milyen nagylelkű vagy, Ran – sziszegte Baji, s egy újabb ütést zsebelt be Chifuyutól. – Hagyd már ezt abba! – morogta végül.
– Legalább én vagyonilag is hozzáteszek az Ezüsthold működéséhez.
– Meg el is veszel belőle, te hiéna.
Kitsu az asztalra vágott ekkor erősen, a kibontakozni vágyó vita el is halt. – Nem hiszem el, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy asztalhoz ültök, meg kell hallgatnom ezt a faszságot! – acsardult fel, mellette Takeomi és Senju szemei kikerekedtek. – Ran, Rindou, mostantól vatikáni valutát fogtok csak kapni, Baji, te meg fogd be a pofádat, különben bevarratom! És üljetek le mindhárman, egyes jó magaviseletből. A kurva életbe már...
Ran ciccegett kedélyesen. – Főnök, jó vezérhez nem illik a csúnyabeszéd.
Csatt!
A nő erőszakosan hajította át a kerekasztal szélességén az előtte álló poharat, az idősebb Haitaninak pedig csak a gyors reflexein múlt, hogy drága kabátját és felkarját ne szabdalja szét a kristály. – Elég. – Kitsu komoran hátradőlt székében, aztán Inupi felé fordult. – Folytasd, kérlek.
Takeomi ciccentett egyet. – Rágyújthatok, angyal?
– Csak nyugodtan.
– Egyébként, Inupi-kun, ha megengedsz egy gondolatot... – Senju lágy, dallamos hangjára minden férfi megállt egy pillanatra. – A Brahman hajlandó beszállni az Ezüsthold költségvetéseibe.
Takeomi bólintott. – Visszatérítés nélküli járulékot adunk néhány területen. Mondjuk a klubszektorokban – sandított az idősebb Haitanira. – Híján vagyunk a szakembereknek.
– Milyen megoszlásra gondoltatok? – Kitsu a mellette ülő Takeomi felé fordult.
– Hetven-harminc.
Ran elmosolyodott. – Talán még van egy pár szabad időpontom klubigazgatásra.
– És mit kértek cserébe? – Haitani Rindou nem volt már olyan jókedélyű, mint a bátyja. Sokkal komorabban figyelte a Brahmanos arcokat, Takeomi keze pedig belezsibbadt, amikor összenéztek az öccsel. Még érezte azt a csípő érzést vállában, amikor Rindou könyörtelenül kitörte...
– Védelmet és fegyvereket – mondta Senju azonnal. – Tudjuk, hogy Kitsu a Fegyverkereskedelmi Szövetség vezérének a rokona...
– Jelenleg nekünk sem ad semmit a szövetség – felelte Kitsu. – Apám elengedte a tokiói belviszályt és azzal bízott meg engem, hogy egyesítsem az itteni bandákat, majd lépjek be velük a Szövetségbe.
– Így Tokió a Fegyverkereskedelmi Szövetség keze alá kerülne... – motyogta Takeomi. Meglepte ez a fejlemény, s Kitsu megfontolt válasza is.
Nem csak Sano Manjiroról volt már szó többé... hanem egy sokkal nagyobb gépezet mozgásáról.
Baji ábrázata elfehéredett ekkor, mellette Chifuyu pislantott egyet; Draken csak bólintott, ahogyan elemezte magában a hallottakat. Kitsu még sosem mesélt nekik erről... sosem mesélt arról, hogy mi történt, miután elutazott Európába, s azt sem mondta soha, milyen okból és ki miatt utazott vissza.
– A Haitanik pedig – folytatta Kitsu fennhangon és a testvérekre nézett. – Az apám itteni felügyelői, akik a belső városért felelősek és rendfenntartók Roppongiban.
– Ahol Flavio Rossi legtöbb tőkéje állomásozik egész Japánban.
Takeomi bólintott. – Szóval ezért védted annyira – nézett Ranre. – Mert a nyakad fölött leng Damoklész kardja.
– Te vagy az első, aki rájött, Akashi – nevette a báty. – Bocsi azért a kis karmolásért – mutatott bohókásan végig szemén. – De most már legalább érted, hogy nem a területeimért, hanem az életemért harcoltam akkor veled.
– Szóval az első két pontot nagyjából átrágtuk – szólt közbe Inupi, aki talán a legjobban tartotta magát a vezetőség tagjai közül. Ő kevésbé tűnt meglepettnek, mint a többi ex-Tomanos, hidegen görgetett lentebb egy dokumentumban és megnézte e-mailjeit.
– Kitsu. – Rindou hátradőlve székében fordult a főnöke felé. – Valamiről beszélnünk kellene, nem gondolod?
Baji gyorsan megtalálta a konok hangját és megint felfortyant. – Mutass több tiszteletet a vezéreddel szemben, hé! – acsarogta, de Rindou fittyet hányt rá.
Sőt, mi több: levegőnek nézte Baji Keisukét.
– Nem, Rindou, nem gondolom – felelte nyíltan az angyal, hangja ellenvetést nem követelő volt. Mégis, amikor ránézett a társaira, mindenki kíváncsian, kételkedve figyelte őt. Kitsu nem érezte sosem, hogy lámpalázas lenne – most viszont, nem akarta megosztani annak a telefonbeszélgetésnek a megtörténtét, ahogy azt sem, hogy milyen körülmények között találta meg őket Izana Kurokawa...
Sokat ártott volna talán a jóhírének. Nemcsak, hogy az Ezüstholdon belül, de az alvilágban is.
– Nem ajánlatos elhallgatni dolgokat a társaid elől, Kitsu – mondta Baji, rosszalló nézéssel méregetve az angyalt, aki ismét azt a kevély, fennhéjázó kisugárzást öltötte magára, amit Baji Keisuke gyűlölt.
– Tegnap éjjel egy váratlan hívást kapott a főnök.
– Ran! – mordult fel Kitsu, mint egy elégedetlen tinilány, akinek nyíltan kimondták egy féltett titkát.
– Ki? – Draken hümmögött és a vezérét nézte folyamatosan.
Rindou hátradőlt megint székében, majd levette szemüvegét és maga elé tette az asztalra. – Izana Kurokawa.
– Az a mocsok. – Takeomi az asztalra csapott mérgesen.
– Látom, Izana mindenkinek belopja magát a szívébe mostanság.
– Igazából csak úgy mondanám, hogy a Brahman bánja, hogy nem vérzett el aznap. – Wakasa megpörgette ujjai között a nyalókáját, majd ismét szájába vette és a vezéreire nézett. – Mit kérdezett tőled, Tanaka-san?
– Leginkább semmit – válaszolta Rindou.
– Nem kell szinkronhang – lökte oda az angyal savasan. – De valóban... tudja, hogy hol lakom.
– Szóval itt volt – mormogta Draken.
– Nem itt, kifejezetten.
– Le vannak húzva a reluxák – sandított oldalra Baji Keisuke. – Tehát tudja, hogy ebben az épületben van a bázisunk és megfigyelt téged.
– Nem biztos, hogy tudja, hogy itt a bázisunk – mondta Kitsu.
Ran közbevágott. – De, biztos, hogy tudja. Shion azóta sem került elő.
– Mocskos áruló – acsarogta a feketepárduc.
– Fel sem merül benned, hogy esetleg bajban van? – kérdezte Rindou, hangja jeges volt. – És még én vagyok érzéketlen.
– Izana nem valami emberséges és éppen ezért, sokkal okosabb. Nem szabad alábecsülnünk őt mostantól. Ha nem is tudja száz százalékra, hogy ez az irodaház az Ezüsthold bázisa, de már legalább annyiban biztos, hogy Kitsu itt lakik, ez pedig konstans veszélyforrás – folytatta az idősebb fivér. – Egy ilyen biztonsági rendszer talán egy-két alkalommal kifoghat rajta, de akkor a vezér innentől fogva még csak az ablakon se nézhet ki.
– Mit javasolsz akkor? – kérdezte Takeomi; megfontolt volt a hangja és már nem hordozott semmiféle ellenérzést magában. Gyorsan eggyé válni látszott az Ezüsthold ritmusával, ez pedig valahol megnyugtatta Kitsut.
– Költözzünk el egy kis időre – felelte Ran. – Van egy pár szabad ingatlanom a külvárosban, elég nagy egy pár fejnek.
– És gondolom majd egyből ti lesztek ott is a fő személyzet.
– Baji, ne legyél már ennyire féltékeny – válaszolta a báty szórakozottan. – Itt üzletről van szó, nem pedig az én szerelmi életemről. Különben meg, ahhoz nincs semmi köze sem az Ezüstholdnak, sem pedig a főnöknek, de legfőképpen neked nem.
Chifuyu elkapta Baji combját az asztal alatt. – Hagyjad... igaza van.
– A végső döntés pedig az enyém – mondta Kitsu halkan; levette egyik aranygyűrűjét, s az asztalon pörgette. Figyelte, ahogy a szép karika egyik oldaláról ugrik a másikra, majd kopogása elnémul. Ekkor újra megpörgette, aztán rácsapott. – Költözünk akkor.
– Persze ez sem garancia arra, főnök, hogy Izana nem fog kutatni utánad... – mondta Ran folytatólagosan. – Csak csökkentjük az esélyét, hogy addig nem állunk szóba vele, amíg nem készültünk fel rá megfelelően.
– Én nem akarok tárgyalni a Tenjikuval – vágott közbe Takeomi. – Seggfájás egy banda, nekem meg nincs szükségem még nyűgre a fejemen.
Rindou bólintott, ujjai ezüstláncával babráltak. – A Tenjiku mindenkinek seggfájás és senki nem akar vele nyűglődni, ezért vannak jelenleg ott, ahol vannak: ezer fővel és a kikötők teljes fennhatóságával. Erre csak azok játszottak rá, akik legutoljára elengedték a fülük mellett Izana követeléseit és hagyták, hogy ekkora erőre tegyen szert.
– Ti is egyszer a Tenjikuban voltatok.
Ran ciccegett. – Aztán meg két évet a sitten miatta.
– És mi lesz Shionnal? – Inupi közbeszólt. – Fontos hírszerzőnk.
– Izana el fogja előbb-utóbb engedni Shiont – válaszolta az idősebb Haitani. – Ha már persze kiszedett belőle minden információt. Szerencsére nem sokat tudott meg a belső működésünkről, amit pedig nem tud, azt nem kell elfelejtenie.