" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Hoppsan! Denna bild följer inte våra riktliner för innehåll. Försök att ta bort den eller ladda upp en annan bild för att fortsätta.
A REGGEL TÚL GYORSAN ÉRTE UTOL AZ ANGYALT; gyorsabban mint az ágy túlsó oldalán szuszogó Rindout, így, amikor Kitsu a hátára fordult és kinyitotta szemét, azonnal realizálni tudta a tegnap estét. Oldalra sandított; a férfi ott aludt mellette. Halkan horkantott egyet, majd fintorgott és elprüszkölt orra elől egy kék tincset. Kitsu elmosolyodott. Meg szerette volna érinteni Haitani Rindou tökéletes arcát: olyan ártatlannak tűnt most számára, sehol sem volt az a durva és agresszív énje, amit mindig mutatott. Mindig... mindig, kivéve akkor, amikor kettesben maradtak. Rindou akkor sokkal másabb volt, Kitsu pedig, ha belegondolt jobban, sem tudta megfejteni azt az érzést, amit a férfi keltett olyankor benne. Rindou volt a kavics, ami felkavarta letisztult gondolatainak tavát. A férfi megint szusszant egyet, szemgolyói megmozdultak csukott szemhéja alatt – álmodhatott éppen. Kitsu megint mosolyogni kezdett, aztán lassan felült az ágyon és nagyon ügyelt rá, hogy a legkevesebb zajt keltve keljen ki a paplanok öleléséből. Az ajtóból még visszanézett az öcsre, ahogyan kitakart torzóval horpaszt, majd feltételezhetőleg érzékelve a felszabadult teret, oldaláról egy nagy huppanással a hasára fordult és a párnát összegyűrte karjaival feje alatt.
Kitsu útja az emelet folyosóján át vezetett; útközben bepillantott a fürdőbe, ahonnan érezhetően nagyobb meleg sugárzott, mint amilyen a lakás hidege volt. A napsugarak szállásából ítélve nem múlhatott még el hét óra, narancsos fényeik még frissek voltak és zsengék. A fűre gondolt Kitsu ekkor kint, s arra, hogy mindenbizonyára harmatot vetett közöttük a fülledt éjszaka és a rigók most pajkosan rohangálnak zöldjén. Mindig ilyen gondolatai voltak, ha Rindouval töltött egy kis időt, habár az okát nem tudta még. Rindou ugyanis nem számított kifejezetten egy olyan férfinak, aki mellett az ember igazán nyugodtnak és derűsnek érezhette magát... Legalábbis, nem mindig volt olyan férfi. – Vagy csak próbálom bemagyarázni magamnak – morogta Kitsu, s ekkor ráfordult az üveglépcsőkre. Csupasz talpai csattogtak, ahogy lesétált komótosan rajta, gyomra megkordult. – És még meg is éhezek miatta... ch. – A nappalin át a konyhába sétált, de ekkor lecövekelt egy pillanatra és megtörölte álmos szemeit, hogy jól lát-e. Haitani Ran ugyanis ott feküdt a televízió alá tolt óriási sarokülőn, még abban a hacukában, amiben az éjjel volt: a zakóját volt ideje levenni (ez a földön hevert), ingének első három gombjáig jutott csak el, s a nadrág övcsatját is kicsatolta. Kitsu ezen még el is mosolyodott volna, ha nem figyelt volna fel a hideg, szürke magnumra, amit szorongatott kezében, lassan emelkedő és süllyedő mellkasán. Közelebb sétált finoman. A kakas ki volt biztosítva. Gyomrában egy kellemetlen görcs feszült meg a látvány miatt, majd felvette a földről a vanília illatú zakót és magára terítve leguggolt az alvó báty elé. Hümmögve elsimított egy tincset a férfi homlokáról; ahogy gondolta... mint a selyem, olyan puha volt haja. Ran szusszant ekkor egyet, halványlila szemei kipattantak és azonnal felvette a kontaktust az előtte guggoló nővel. – Főnök... – mormogta álmosan. – Nem kényelmetlen itt? – Kitsu nem tudott mit tenni; elmosolyodott, majd megsimogatta Ran álomtól forró arcát. – Jól áll neked a zakóm – mosolyogta Ran, majd nyújtózott egyet és a pisztolyt letette az asztalra. Egy másodpercbe telt, felült a kanapén, terpeszbe tett lábai közé fogva az előtte guggoló Kitsut. Hálás, álmos pillantással nézett le rá, laposakat pislogott. Nagyon, de nagyon álmos volt. – Nem akarsz még aludni? – Kitsu ismét a férfi arcához nyúlt, majd megsimította egyik szabadon garázdálkodó tincsét. Ran megrázta fejét és elkezdte kibontani fonatait. – Segítsek? – súgta Kitsu. Nem tudott mérges lenni rá és felettébb nem tudott keményen viselkedni vele. Először is: szíve köröket futott örömében, hogy láthatja. Másodszor pedig: nem volt rajtuk kívül senki a konyhában. Mit számít akkor, ha egy kicsit leadja a bunkó énjét? Ujjai lassan fordították szét a puha tincseket, időközben guggolásából combjaira ült illedelmesen, Ran pedig előrehajolt, homlokát szinte a nőének döntve. Kitsut megcsapta az alkohol és valami halvány, furcsa citrusos gyanta aromája... – Ran... – Hm, angyal? – súgta rekedtesen. – Te füveztél? – Már nem vagyok beállva – motyogta a férfi. Kitsu szemei összeszűkültek. – Miért volt nálad egy kibiztosított nagy kaliberű pisztoly? – Éjjel Izana eljött a Sohaországba és téged keresett rajtam – mondta az idősebb Haitani. Hangja fáradt volt. – Én nem mondtam neki semmit, de megfenyegetett, hogy megkeresi a lakásainkat és ezzel együtt téged. – Mit akar tőlem ennyire? Ran a homlokát Kitsuénak döntötte, a nő pedig egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Így maradtak egy darabig; ő nem mert szólni, Ran pedig láthatóan lenyugodott Kitsu közelségét érezve. Ujjai kioldották azt a maradék pár gombot is ingén, hagyta, hogy oldalra omoljon sápadt torzóján a nyúzott anyag, végül pedig sóhajtott egy nagyot. Kitsu libabőrös lett az alkoholszagú lehelettől, melyet áthatott a vanília émelyítő illata. – Biztos minden rendben van, Ran? – mondta lassan, érezte azt a furcsa vonzást, amit a férfi ajkai sugároztak. Olyan puhának és hívogatónak tűntek... – Biztos – súgta, majd egyik keze letolta Kitsu válláról a zakót. – Itt van veled az öcsém? – Huh? – Érzem rajtad az illatát – sóhajtotta lassan –, ez pedig az ő pólója. – Ran megmarkolta az anyagot a nő vállán, majd nagy keze rásimult a felületre; Kitsun forróság szaladt végig az érintés nyomán, behunyta szemeit. – Testvér. – Rindou komor, álmosan rekedt hangja szíven szúrta a reggeli hangulatot. Ran lassan elhajolt Kitsutól, majd hátradőlt a sarokülőn és felnézett a konyhába lépő öccsére. – Nem is tudtam, hogy itt vagy. Igazán mondhattad volna, hogy Kitsuhoz jössz, akkor nem aggódtam volna ennyire. Aggódni? Kitsu feltérdelt, majd felkelt a földről és megsimogatta kivörösödött térdeit; azonnal elkapta az öcs pillantását. Arra számított, hogy valamiféle csalódást, vagy esetleg haragot fog látni benne, mivel szemtanúja volt annak az egésznek, ami Rannel történt az előbb, de ez nem igazolódott be. – Esztek? – kérdezte a fiatalabb fivér, majd egy szál fekete bokszerben a konyhaszigethez sétált. Kitsu combjai csattantak a járólapon, ahogy leült meglepettségében. – Tőled nem kérdés – mutatott rá Rindou a nőre egy fakanállal fenyegetően. – Én igen. – Hé, az az én magnumom? – Rindou kiegyenesedett és begyújtotta a gázrózsát. – Tegnap éjjel Izana meglátogatott. Némaság. A serpenyő koppanása hallatszott, majd Rindou megfordította készségesen kezében és a tűzre helyezte. – Remélem behúztál neki egyet a nevemben is. – Nem fogok szembeszállni egymagam vele. – Mi olyan nagy szám Izanában? – kérdezte Kitsu. A hangulat a férfiak között megmeredt. Ran sóhajtva dobta le magáról hátán izzadt ingét, Rin pedig folytatta a reggeli készítését. – Azért ennyire nem kérdeztem nehezet. – Izana egy fura alak. Kitsu sóhajtott. – Ezt már hallottam egy párszor. Sisteregve ömlött a wokba az újhagyma. – Nehéz leírni – mondta Rindou, megrázta az olajon üvegesedő karikákat. – Igazából csak akkor érted meg, ha beszélsz vele. – Akkor beszélek vele. – NEM! – A Haitani testvérek tökéletes szinkronban torkolták le vezérüket. Kitsu feltartotta kezeit. – Jó, nem kell ennyire harapni. – És kelj fel a földről, meg fogsz fázni – utasította Rindou a konyha túloldaláról. – Bakker, anyám nem istápol ennyire – szisszent a nő, majd levágódott a sarokülőre és onnan nézte Rindout főzés közben. Pillantása viszont leginkább fenekére tévedt időről időre, ezen pedig sajnos nem bírt (és nem is nagyon akart) segíteni. – Nélkülünk már rég kinyírtad volna magad. Kitsu elmosolyodott. – Néha mellettetek is megfordul a fejemben. Rindou nevetett. Nevetett... Ran pedig nyújtózott egyet Kitsu mellett és a sarokülő háttámláján karját Kitsu válla mögé vezette. – Indítok valamit mert ez a reggel így másnapossá tesz, pedig este nem is voltam részeg. – Ran elemelte az angyal mögül karját, majd a konyhasziget alsó polcára tett magnót elkezdte kapcsolgatni. – Ó, ez az – mosolyodott el, amikor egy lágy dallam elindult, Kitsu pedig azonnal felismerte. – Oh, girl, I've known you very well, I've seen you growing every day... – kezdett rá az énekre, majd mosolyogva táncolni kezdett. Jó ritmusérzéke volt és láthatóan tudta, hogy mit csinál. Kitsu elmosolyodott. Szerette a Bee Gees-t, de nagyon ritkán hallgatta mostanában. Sőt, ha belegondolt, zenét is ritkán hallgatott, vagy ha mégis megesett, oda sem figyelt rá. Elnézett a félmeztelen felsőtesttel táncoló Ran mögött, s nyugtázta, hogy Rindou is kooperál a bátyjának ízlésével: csípőjét ide-oda ringatta az andalító dallamra. – Tényleg... – mosolyogta Ran, majd megfordult és kezét nyújtotta Kitsunak. – Mi még nem is táncoltunk sosem... na, nem foglak megharapni, gyere! Kitsu elfogadta a forró, csontos kezet. Ha belegondolt, sosem kérték még fel táncra... általában csak valaki hozzádörgölőzött és az volt a tánc, vagy az, amit Rossi tanítgatott neki esküvőkön... de olyan, hogy egy férfi egyenesen felkérje, olyan még sosem fordult meg vele. Persze, most sem volt a környezet olyan igazi diszkós: a villa óriási panoráma tükörajtóján beragyogtak a felkelő nap sugarai, Haitani Ran lassan megpördítette Kitsut. – De kicsi vagy a magassarkúd nélkül – mosolyogta Kitsu szemébe, miközben átfogta derekát és jobb kezét kitartotta oldalra. Egyet lépett előre, majd hátra, csípője a ritmusra mozdult és tökéletesen irányította a nő minden mozdulatát; Kitsunak nem is kellett csinálnia semmit, csak lekövetnie a férfit. – More than a woman~ – súgta Ran. – More than a woman to me~ Jól mozogsz, főnök – nevette, majd oldalra lépett és megfordította Kitsut. – Te sem panaszkodhatsz... – Karold át nyugodtan a csípőmet, nem haragszom meg – mosolyogta a báty, majd lassan eleresztette a nő kezét és vállaira tette karjait (Kitsu így alig ért az álláig, vagy még odáig sem). – Élvezem a közelségedet. S ekkor csengették meg Kitsu agyában a vészharangot; amint hozzáért Ran forró alhasához és teljesen átkarolta keskeny csípőjét, testük összeszorult. Felnézett a férfi fakólila szemeibe, gyomra megremegett az érzéstől, majd mosolyogni kezdett. – Ne tévessz ritmust, főnök – nevette Ran, aztán eltolta magától Kitsut és kézen fogva őt, ismét megpördítette. – Kész a reggeli – sóhajtotta Rindou és próbálkozott átkiabálni a magnóból ömlő zenét. – Rendicsek! – Ran még egyszer megdöntötte Kitsut, majd megpördítette és a konyhasziget felé lendítette el. A nő puffanva ért révbe a bárszéken, majd feltornászta magát rá és haját fülei mögé tűrve nézett rá az előtte illatozó finom reggelire: tavaszi omlett, forrón. – Benned egy szakács veszett el – sandított a vele szemben leülő Rindoura. Apró talpak csoszogása hallatszott ekkor a hall felől, majd egy álmos, szőke kócos fej jelent meg az ajtóban. – Kitsu én... – Senju szemei azonnal kikerekedtek és másnapossága elillant egy pillanat alatt, amikor meglátta a félmeztelen Rant és a szinte meztelen Rindout. Talán még beszélni is elfelejtett, smaragdzöld szemével hitetlenül méregette a két férfit. – Ööö... izé... – Gyere csak, kicsi nyuszi – mosolyogta Ran és megütögette maga mellett a bárszéket. – Van még neked is kaja. Rindou hátranyúlt és még egy tányért kivett a mosogatóból, közben egy kezével erősen markolva az asztallapot, mint aki rodeózik és attól tart, hogy ledobja őt a bárszék. Időközben Senju álmosan leült, de kényesen ügyel arra, hogy bikinibe bújtatott idomait takargassa a két férfi elől – aztán egy ponton felfigyelt rá, hogy Ran és Rindou még csak csupán meg sem jegyezték neki. Nem azért: Senju szépen el volt látva minden paraméterrel, éppen ezért is csodálkozott el, hogy a reggeli alatt egyszer sem nézték meg őt. Teljesen máshogy viselkedtek, mint ahogyan Takeomi korábban leírta őket neki. Akkor valahogy patás lábakkal, meg villás farokkal és szarvakkal látta maga előtt a két férfit, akik másokból nyerészkednek és hajtanak ki belőlük pénzt. Talán ez is igaz lehetett rájuk – Senju szemöldökei összerándultak, ahogy ránézett a vele átellenesen ülő Rindoura. – Hiszen egyszer az ördög is angyal volt, s mindenek közül a legszebb. – Tényleg, Senju. – Ran lenyelte az utolsó falatot, majd a mellette ülő csöppségre nézett. – Te hogy kerültél ide? Senju bólintott egyet, majd mint egy hörcsög, teli szájjal felnézett a férfira; Ran elmosolyodott aranyos ábrázatán. – Tegnap átjöttem Kitsuhoz medencézni. – És azóta így vagy? – Aha. Ran nevetett egyet. – Van egyébként jó pár pólónk és bokszerünk a gardróbban, nyugodtan kiszolgálhatod magadat. Bár, szerintem rád bőven elég Rindou mérete. Az öcs belemorgott a kávéjába. – De ti hogy-hogy itt vagytok? – Hát tulajdonképpen ez a mi házunk – közölte Rindou, majd hátranyúlt és becsúsztatta a mosogatóba a poharat; Senju szinte belepirosodott csupasz, tökéletesen kidolgozott felsőtestének látványába és nem bírta szemeit levenni a tetoválásról, melynek másik fele Ranhez tartozott. – Jöttek engem meglátogatni – mondta Kitsu lágyan; Senjunak azonnal feltűnt hangnemének könnyedsége, ami a tegnaphoz képest szokatlan volt. – Az jó – mosolyogta a lány, de nagyon szokatlanul idegen volt ez a mosolya. – Tényleg, ma Hina-chan azt mondta, átjön tanulni... ha nem baj, itt maradnánk, mert itt sem Naoto-kun, sem Takemichi-kun nem zavar minket... – És mik lesztek, ha nagyok lesztek? – Ran keresztezte lábait, majd rákönyökölt térdére és kíváncsian Senju felé fordult. – Én ápoló szeretnék... Hina meg tanítónő... – Te miért nem vállalsz rendes szakmát? – Rindou az előtte ülő Kitsu felé bökött villájával; ma ő játszotta a konyhamalacot, még eltakarította a serpenyő tartalmát. Hangja hallhatóan csipkelődő volt, ajkának szélében egy mosoly bujkált, miközben serényen rágott. Kitsu megvonta vállát. – Én már jólfizető állásban vagyok. De persze, átjöhettek ma. Ran leugrott a székről. – Én felmegyek és lepihenek. Ma éjjel nem megyek be, ha bármi kellene, szóljatok. – Azzal intett egyet és felsétált az emeletre. Kitsu még utána nézett, majd a vele szemben ülő Rindoura tekintett. – Te? – Pihenek – vonta meg vállát a férfi. – De előtte elmosogatok. Azt hiszem, Sakura ma kimenőt kapott. – És mi lesz az őrökkel? – Kitsu elmosolyodott, amikor Rindou hátat fordított nekik és serényen takarítani kezdett. – Azokat majd intézem.
