" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(18+)
A SZOBÁBAN MEGÁLLT A CIGARETTA KELLEMES ILLATA; az indigókék falak fakó fényben úsztak a LED-csíkok ölelésétől, a sötétítő el volt húzva a csukott erkélyajtó előtt, hogy ne zavarja a két alakot és a kinti világ, s hogy ne verje vissza az utca fakó fényeit a tévé kijelzője. Kitsu közelebb húzódott a fekete paplan alatt a mellette fekvő férfihoz, majd annak kinyújtott karjára feküdt kényelmesen, úgy meredt a tévére, amin valamiféle akciófilm ment. Az a típusú, amit Bajival mindig is imádtak nézni régebben, pont úgy, ahogy most. Ketten, éjjel a kulcsra zárt ajtó és a behúzott sötétítő mögött; semmi sem változott azóta. Baji Keisuke megtagadta, hogy elköltözzön az anyukájától – mióta Japánban voltak, a fiú szabadidejében elvégezte a házimunkát és besegített a barátjának az állatkereskedésben. Teljesen normálisan viselkedve, mint egy valamire méltó fiatal felnőtt. Nyoma sem volt négy év katonai kiképzésének, s Kitsu néha már-már azon kapta magát, hogy szinte el is felejtette, kicsodák ők valójában, helyette pedig arra koncentrált, hogy kiket akar magából csinálni. Ugyanis így, Baji Keisuke karjaiban, jellegzetes illatát mélyen magába szívva, nem volt semmi késztetése sem arra, hogy visszakerüljön abba az infernoba, amibe belerángatta magát az elmúlt hónapokban valaki miatt. Valaki miatt, aki némán ordított segítségért, Kitsu pedig nem tudta eltakarni eléggé sosem a füleit ahhoz, hogy ne hallja őt. A szél suhogásában... a város zajában... a némaságon át... – Minden rendben? – Baji Keisuke karja rászorított Kitsu derekára és közelebb vonta saját testéhez; szürke póló és egy tréningnadrág volt rajta, a nőn pedig trikó és rövidnadrág. Kitsu bólintott. – Néha elgondolkodsz azon, hogy mi lett volna, ha nem jövünk vissza Tokióba, igaz? – Nem csak azon, Kei... – mondta halkan a nő. Érezte, hogy torka lassan elszorul és ködös lesz pillantása; a férfi lenémította a filmet. – Hanem azon, hogy mi lett volna, ha el sem megyünk. Talán meg tudtuk volna akadályozni, hogy idáig fajuljon minden. Baji hümmögött. – Egyikünknek sem volt más választása. Tinik voltunk, nem dönthettünk saját magunk fölött. A körülmények tették velünk azt, amit, nem pedig mi magunk... – Most viszont mindent azért csinálunk, mert mi így akarjuk. A férfi hallgatott. Mélyen gondolataiba merülni látszott, maga elé merengett a fekete ágyneműre, amin csillogott a televízióban villódzó fények elmosódott tükörképe; Kitsu gyomra görcsbe rándult. Érezte, hogy Baji Keisuke nem gondolkodik úgy, mint ő. Tudta, hogy Kei csak azért áll mellette, mert szereti őt és nem akarja többet cserbenhagyni... Fejét a férfi mellkasára döntötte, szívverésébe merült, hogy megnyugtassa magát. El is felejtette, hogy milyen érzés volt ez... hogy milyen érzéstől fosztotta meg magát korábban, amikor olyan hidegen viselkedett vele és amikor olyan lekezelő volt... – Ne haragudj, Kei – suttogta. – Haragudni? – A férfi elmosolyodott lassan, arcára hálás öröm ült. – Dehogy, Kitsu... Finom csókot nyomott a nő fejére. – Folytatjuk a filmet? – Kitsu visszafogta ásítását, majd a tévé hangja visszatért a szobába. – Örülök, hogy újra itt vagy, róka.
