" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– ÉS MÉGIS MI MIÉRT KELLÜNK IDE, KITSU-CHAN? – Hinata hitetlenkedve állt meg a hatalmas épület előtt, az első lépcsőfokon. A fotocellás ajtók nyitva voltak, előtte kidobóemberek álltak; a nap éppen a nyugati horizontot kezdte már súrolni, de a nyitásig még volt vissza jó pár óra. – Ez egy igen drága környék – mondta Takemichi a barátnője mellett. – Mit keresünk itt? Kitsu megállt a lépcső tetején. – Te voltál múlt héten az egyetlen, aki normálisan állt a fennálló helyzethez, Hanagaki – nézett a fiúra. – Ezért gondoltam, megosztok veled valamit. Veletek – pillantott Hinára, és helyesbített. A lány nem volt elragadtatva a helyzettől; láthatóan viszolyogva lépett be az óriási ajtókon, aztán, amikor realizálta a csodaszép hófehér, csillogó interiorját a klubnak, az álla a bokájáig zuhant. – Á, végre! Azt hittem, sosem értek ide! – A csengő férfihang átvágta a halkan lüktető zenét; Hinata azonnal az irányába kapta fejét, majd szinte hasáig vörösödött, amikor meglátta a fonott hajú férfi közeledni feléjük; átszelte a legalább húsz méter széles táncparkettet, majd felkaptatott azon a pár fokon, ami a bejárattal és a koszorúval kötötte össze a táncteret. – Bizonyára te vagy Tachibana Hinata – intézte azonnal a lányhoz. Mosolygott, lehengerlően nézett ki a levendulalila öltönynadrágjában és fehér ingében. – Igen... – Hanagaki, nagyon bájos a barátnőd, mondták már? – Hina, ő itt Haitani Ran – mutatott a társára Kitsu. Takemichi mordult egyet elégedetlenül; nem tudta, hogy ide vezet az útjuk... most pedig kezdett gyanakodni már kifejezetten, hogy az az óriási komplexum (ugyanis egyszerű diszkónak és kocsmának már túlontúl nagy volt, a körfolyosókon pedig lányok sétálgattak és takarítószolgálat rohangolt) bizonyára a Haitani testvérek egyik bunkere. – Szóval, Ran-san, ne haragudj, de mit is keresünk mi itt most? – Hinata egyenesen, mégis szendén szegezte neki a kérdést a hórihorgas férfinak. – Missyék lassan elkészülnek a koreóval, gondoltam, titeket is érdekelhet – nevette a férfi, majd sarkon fordult és intett, hogy kövessék őt. Lesétáltak a csillogó táncparkettre, majd keresztezték és a hosszan benyúló színpad előtt megálltak. – Ez a hely olyan... – Szép? – nézett Ran Hinatára. – Köszi. Én terveztem. Hanagaki mormogott valamit, ami meg is ütötte az idősebb Haitani fülét, de úgy gondolta, egyelőre nem éri meg az energiáinak vesztegetését. – Merre van Rindou? – kérdezte Kitsu ekkor, s oldalra pillantott, keresve az öcskös alakját; a legkevesebb sikerrel, ugyanis a személyzeten és a bárosokon kívül mást nem látott. – Rindou éjjel szarul aludt, és ma ő lesz a soros, szóval fent piheg. – Ran biccentett a melletük elhaladó pár civilbe öltözött, sminkelt előadónak köszöntésképpen, majd újra a társai felé fordult. – Miért kell nekünk látni amúgy ezt a koreót? – Takemichi nyelt egyet és felvette a szemkontaktust Rannel. Soha, de soha, még a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy azután a csata után a Tenjikuval még így képes lesz Haitani Ran szemébe nézni. Anélkül persze, hogy elkapná őt a halálfélelem. Ran a láthatóan elmélkedő Kitsu felé fordult. – Nem mondtad el nekik, főnök? – mutatott a két alakra. – Hinata törvényileg nem is tagja az Ezüstholdnak – felelte a vezér, megvonta vállát és belekortyolt abba az italba, amit nemrég hozott neki az egyik pultos fiú; valamiféle koktél volt az. – Nem ártana pedig melléd még egy pár nő, tisztára eltökösödsz közöttük! Mindenki a csilingelő hang irányába kapta a fejét; a zene dallama alatt visszaverődött a pofátlanul nagy platformra emelt magassarkúk határozott kopogása, majd a nő megállt Kitsu mellett és örömmel telten átkarolva puszit nyomott fejének tetejére (jóval magasabb volt nála a lábbelik miatt). Takemichi lefagyott, aztán realizálta a lilahajú lány lenge öltözetét – próbált nem a vékony anyagon átvillanó mellbimbóira felfigyelni, habár, a látvány titkon nagyon is megbirizgálta fantáziáját. Helyette egyenesen a nő halványlila pillantásába meredt. – Hina, Takemichi, bemutatom nektek Haitani Sayurit. – HAITANI?! – Takemichi felnyögött hitetlenkedve, aztán persze, ahogy végignézte a nőt jobban, már értelmet nyert neki a név; azok a lefelé forduló lila szemek, a finom, vékony áll és a nyurga test, hosszú combokkal... határozottan hasonlított Ranre... sőt, mintha ő lett volna lányként. – Hugi a kulcs ahhoz, hogy hogyan nyerjük meg a makacs másodszámú főnöködet, Hanagaki – mondta Ran. Takemichi pislantott egyet. – Takeomit?! Sayuri babrált a hasára csüngő strasszkövek egyikével. – Akashi-sama kemény dió, de minden porcikámmal rajta vagyok az ügyön. A saját húgukat használják?! Ráadásul a testét áruba vetni... – Hanagaki igyekezett nagyon, hogy ne küljön ki az arcára az undor. Eddig még csak-csak dűlőre jutott a Haitanik jellemével és már-már elfogadta a jelenlétüket, de ez kiverte nála a magasfeszültségre kötött biztosítékot... – Mármint, hogy "minden porcikáddal"...? – kérdezte Hina. – Sayuri egzotikus táncos – mondta Kitsu, ahogy karolta a nőt derekánál. – Nem kurva, mielőtt azt hinnéd, Hanagaki. Ran ciccegett vidáman, majd rácsapott a húgának csupasz fenekére. – BÁTYÓ! – Sayurit ne nézzétek egy szende kislánynak – mondta végül könnyeden. – Néha még engem is megijeszt. Hidd el, Hanagaki; ennek a nőnek Haitani vér folyik az ereiben. Addig nem teljesít parancsot, amíg nem látja az értelmét. – Ran ismét a húgához fordult. – Hé, engedd el az angyalkát és mutasd meg nekünk, mit ötleteltél össze eddig, ha már egy hét haladékot kaptál. Kitsu odalépett Hanagakiék mellé, miközben Sayuri felugrott az egyik kisebb táncpódiumra és Ran egy széket adott fel neki. – Missy művész – mondta a nő, alig hallhatóan. – Szóval ne úgy tekintsetek rá, mint egy olcsó kurvára. Az, amit ő csinál, utánozhatatlan. – Hé, Max, indítsd el a hatos tracket! – Sayuri markáns, de csodaszép hangja áthatotta a zenét; A dj engedelmeskedett, majd néhány pillanat alatt fentebb húzta az összhangzást. Egy remix indult el; Hangakinak nem tisztult le a refrénig, hogy melyik szám is. A dj viszont értette a dolgát, Missy pedig tökéletesen mozgott a színpadon. A testén ragyogtak az apró strasszos szálak, ahogy hasára omlottak; csodaszép lila hajzuhatagát lassan kioldotta, a székre ült és a zene ritmusára ringatózott. Combjait hol szétnyitotta, hol összecsukta, aztán hátravetette fejét; hosszú ujjai végigszaladtak izmos hasán, majd megismételte még ezt egy párszor... Takemichi próbált elnézni a produkcióról, és Hinatában megtalálni a biztos pontot. Egyre kellemetlenebbül érezte magát a zene perzselő lüktetésétől és a szokatlan, de csábító látványtól... mégis, a barátnője nem vette fel vele a szemkontaktust. Helyette ragyogó szemekkel nézte Missyt, ahogyan végigsimít testén, majd kikapja a széket maga alól és a nézőtérre rúgja le. – Ezt lehetőleg legközelebb kevésbé intenzíven, mert nem akarom, hogy bepereljenek. Haitani Ran értékelte a produkciót, majd állát megtámasztva ujjaival, figyelte, ahogyan húga a rudat lábai közé fogja és lassan kecses mozdulatokat tesz rajta. Volt, hogy megpördült rajta, sőt, néha még fejjel lefelé is leereszkedett, a végén lábait áthajtva hajlékonyan feje fölött és térdelő pozícióban érkezett a földre... volt, hogy csak simán fordult rajta egyet, lábait olyan tökéletesen tartva, mint egy ballerina, amit a zenedoboz motorkája pörget... Takemichi nem mert lenyűgözöttnek mutatkozni. Nem merte bevallani, sőt takargatta, hogy mennyire izgatott is lett a látványtól... Missy tényleg művész volt. Méghozzá nagyon is profi; ha az egészet ő egymaga találta ki. – Na? – A zene elcsendesedett, Sayuri pedig törökülésben telepedett a pódium szélére és lihegve nézett a közönségére. – Tízből mennyi? – Tíz – mondta Kitsu. – Azta, Sayuri-chan! – nevette Hinata. – Nehéz lehet fennmaradni azon a rúdon!! Kitsu nevetett. Nevetett... Hanagaki összerándult.
