" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(18+) (de megint túl erősen lol)
MÉLY LEVEGŐ... LASSAN BE, MAJD KI... A napfény erős volt, s az idő dél körül járt; Kitsu kiszállt a fekete Audiból és visszanézett még a sofőrre, szíve megdobbant. – Mikor végzel? – mosolyogta Ran a volánnál, lomha pillantása szeretettel telt volt. Kitsu megvonta vállát. – Talán másfél-két óra, annál nem több. – Rendben, kicsim. Majd Rindout hívd, én aludni fogok. Az angyal bólintott. – Hé, gyere, adj egy csókot... – Ran áthajolt az anyósülésre. – Ma már nem találkozunk... – Majd este átmegyek... – Kitsu óvatosan balra és jobbra nézett, felmérte maguk körül a csendes kertvárosi környéket. Ismerős volt neki már ez a vidék... rengetegszer járt haza itt iskolából, sokszor várt a buszra, a kávézó előtt, a cseresznyefa lengedező lombjának árnyéka alatt. Visszanézett az autóra, majd behajolt és Haitani Rannel egy érzelmes, lassú csókot váltottak. – Már most hiányzol... – suttogta Ran, hatalmas pupillákkal nézett fel Kitsura. – Ne maradj ki sokáig és óvatosan a járással... – Vigyázok, Ran – mosolyogta Kitsu, aztán becsapta a kocsiajtót és hátat fordított az elhajtó Audinak. Majdnem egy hét telt el azóta, hogy először lefeküdtek és Ran azóta sokkal, de sokkal másabb volt vele. Egy hét alatt pedig, mondhatni, be is pótolta négy év elmaradását a szexuális életében. Combjai megremegtek a rövid, fekete szoknya alatt, amikor belépett a kávézóba és körülnézett. A déli napsugarak besütöttek hatalmas üvegein, minden bézs és fehér színű volt, a pulton és a falakon növények díszelegtek, kávé és tea illata szállt a levegőben, kevesen voltak még. Az egyik asztal mellett megpillantott ekkor egy alakot, aki őt nézte. Fehér inget viselt, kék nyakkendővel és egy fekete keretes szemüveggel, koromhaja már őszült. Kitsu megigazgatta szoknyáját és elindult édesapja felé. Tudta, hogy nem hibázhat. Szorította nyakát a magas galléros, lenge trombitaujjú selyemfelső, majd megállt az asztal előtt és elmosolyodott. Tudta a sorait, mint a tökéletes színész. – Szia Kitsu – mosolyodott el apja és végigmérte a lányát. – Hú... de fura a hajad. – Tudom, mindenki megjegyzi... – Kitsu elmosolyodott. Masashi hümmögött. – Meg sem ismertelek elsőre. Más vagy. – Hát, lebarnulok rendesen sokszor... – Jó idő van Olaszországban, igaz? Kitsu megborzongott. Egy pillanatra majdnem elfelejtkezett a játékáról. Az apja semmi olyat sem tudhat meg, amivel bajba kerülhetne; vagy magát sodorná bele, vagy puszta létezése avanzsálna veszélyforrássá... Egyik sem végződne fényesen, ezzel Kitsu is tisztában volt. – M-hm – bólintott a nő. – Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor lakhattál volna nálam, nem kellett volna... hol is vagy most? – A Sunroute-ban – felelte a nő. – Nem akartalak terhelni, plusz... jó nekem ez így – mosolyogta. – Szeretem a hoteleket, szépek és ízlésesek. Tettesd magad hülyének... Kend azt a festéket, nehogy átlásson alatta... – Na és, hogy vannak a barátaid? – kérdezte a férfi lágy hangon. Túlságosan mézes volt, ez pedig Kitsut gyanakvásra sarkallta. – Jól – bólintott. – Mitsuya divattervezőnek tanul, Hakkai modell akar lenni... Draken nyitott egy motorboltot... – mosolyodott el, ez a mosolya volt a legőszintébb az egész beszélgetésben. – És te? Ő? Kitsu elgondolkodott és látta édesapján azt az ismét feltörő elégedetlenséget, ami kísértette kiskora óta. – Most végzem a második évemet a jogin. – Jogi? – Masashi felvonta szemöldökét. – Rómában vagy, vagy Padovában? A nő legyintett. – Bologna, csak oda vettek fel – prüszkölt bohókásan, eltolt egy tincset arcából, ami laza, igényes konytából lógott díszítésként. – Ó, és akkor bejársz? – Nem-nem – rázta Kitsu a fejét. – Albérletem van.
