" Zavarodott volt és úgy érezte, nem cselekedett jól: rossz megérzések keltek benne, Kitsu pedig valahogy nem a régi volt már - ahogy a többiek sem. Valami megváltozott bennük. Erősen és gyökeresen.
De most itt volt a lehetőség - az a kapaszkodó, a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
KITSU EGYMAGA ÜLT A REGGELIASZTALNÁL. A szobalány nemrég szolgálta fel neki az illatozó omlettet, s mellé a narancslevet (frissen facsarva, ahogy szerette), de mégsem fogott még neki. Tudta, hogy ki fog hűlni; de csak ült felette és nézte. Aztán az ablakon pillantott ki – a nap felkelt a toronyházak között, narancsos fénye besütötte a szobát, s aranyba borította a lambériát és a drága perzsaszőnyeget. Sóhajtott egyet, aztán behunyta a szemét. Érezte, ahogy szél belekap a hajába, érezte orrában Mikey citrusos illatát, s érezte kezét a derekán. Megborzongott, majd előrehajolt és felkelt az asztal mellől. Elment az étvágya. Gyomra felfordult, szíve zakatolni kezdett, amikor újra és újra Manjirora gondolt. Nem volt képes másra gondolni egyszerűen: megkeserítette száját, torkát fojtogatta a fiú gondolata... Ekkor pedig Kitsu rájött: végtelenül hiányzik neki Mikey. Még annál is jobban talán. Mintha kitépett volna belőle egy darabot, és magával vitte volna... Apró könnycseppek jelentek meg Kitsu szürke szemeinek szélében, ő pedig mohón elpislogta őket – ami kicsöppent pedig, azt felitatta szaténköntösének peremével. Érceset sóhajtott, majd a minibárhoz sétált és elővette az üvegnyi martinit (ami már csak negyedéig volt tele) – kitöltött magának egy keveset, majd a szájához emelte, de ujjai megálltak. Mit csinál? – A szánalom érzése egy pillanat alatt mellkasába ásta magát. A pohár megremegett a kezében, s levágta a pultra, olyan erővel, hogy a kilöttyenő ital fodrai között látta a vastag kristályt megrepedni. Megint felsóhajtott, könnyei már ömlöttek szeméből, amikor is visszafogott zizgésre lett figyelmes a nappali túlsó oldalából; odapillantott. A telefonja a csukott zongoraspalettán pihent és villogott.
– Szép estét főnök~ – A vonal túlsó végén álmos hang csengett. Kitsu gyomra görcsbe rándult. – Reggel hét óra van. – Nekem ez még este. Egyébként... van egy ötletem. – Mihez? Az alak nevetett. – Hogy hogyan fogjuk meg Takeomit. – Ran, ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat erre. – Kitsu hangja elnyekkent, hallatszott rajta tisztán, hogy nem érzi magát jól; sőt, még talán az is leesett az idősebb Haitaninak, hogy a főnöke nemrégiben bőgött, mint egy óvodás, akinek szétrombolták a homokvárát. Sóhaj. – Én olyan nyolc körül terveztem pizsamát lőni, reméltem, hogy addig el tudjuk intézni. Ha lefekszem, az agyam resetet tol. Ez most komoly? – Kitsu orrnyergét masszírozta, amikor észrevette, hogy a könnyei elapadtak már, s a légzése is normalizálódott lassan. A fájdalom nem múlt még, ez igaz – de valahogy csillapodott. Ran lett volna rá ilyen hatással? – Főnök? – szólt a vonal másik végéről a dallamos férfihang. – Igen. – Kitsu sóhajtott. – Gyere ide, a tárgyalóban találkozunk, fél óra. Ran ásított. – Inkább a Sohaországban találkozzunk. Jelenleg is itt vagyok, elküldöm érted az egyik sofőrt. Van még egy pár papírmunkám. – Van más választásom?
