𝐅𝐚𝐥𝐬𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥 𝐈𝐈. - 𝐕𝐞𝐧𝐠𝐞𝐚𝐧𝐜𝐞 | тσкуσ яєνєиgєяѕ

𝟏.𝟔.

𝐍𝐨̋𝐢𝐞𝐬 𝐭𝐫𝐮̈𝐤𝐤𝐨̈𝐤

– HMMM... – A lány morcosan felkötötte tejfölszőke haját egy laza, kócos kontyba feje tetejére. A szobában zene szólt, s a kicsi alak kicsi lába ritmusra járt rá. Megingatta fejét bohókásan a refrénre, aztán a kanapén ülő Takemichire nézett. – És mit kapok azért, ha teljesítem, amit kérsz tőlem, Mitchi?
– He? Ö... – Takemichi felkapta fejét és félrenyelte a nasit, amit éppen a szájába dobott. – Hát, ööö... csak egy szívesség. Hina az utóbbi időben igen féltékeny volt, amikor megtudta, hogy a vezérem lány...
– Hát, nem tudom – vakarta meg tarkóját Senju, aztán ledobta magáról a pólót és a gardróbja felé fordulva ruha után kezdett el keresni. Takemichi az univerzum összes erejét felhasználta arra, hogy ne nézzen oda a lengén öltözött lányra. – Díj nélkül nem annyira izgi a dolog.
– Jó, oké... – sóhajtott a fiú. – Megkapod a kártyámat a mai napra.
Senju kutató kezei megálltak a ruhásszekrényben. – Várj, te egyetemista vagy és szegény, éppen ezért.
– Van egy kis spórolt pénzem...

Ó, igen: és a "spórolt pénz" tulajdonosa milyen mérges lesz majd, ha kiderül, hogy egy ellene irányuló akcióra használták fel azt...
– Rendben! – csattant fel Senju, majd felhúzta az egyik kedvenc pólóját. Odasétált a tétován ülő Takemichi elé, majd kikapta kezéből a bankkártyát. – Visa! Az a legjobb!
– Eh, Senju, te rémes vagy... – motyogta orra alá a fiú.
– Hm?
– Se– semmi... 

Rindou ujja végigsimította a kormány bőrfelületét. Lila pillantása idegesen beszűkült kerek keretű szemüvege mögött, láthatóan az utat nézte. Egy parkolóban álltak már megközelítőleg húsz perce; fényes idő volt, dél körül lehetett már, s Tokió nyüzsgő színei pezsegtek a napfényben. Az autóban a klíma fagyasztóan hideg volt, Kitsu összébb húzta magát az anyósülésen. Ran (Rindou beszámolója alapján) kibukott az éjszakai műszakjai miatt, így most az öccsre hárult Kitsu felvigyázása.
Ő pedig hibátlanul hajtotta végre a feladatot: komor és tárgyilagos volt, mint mindig. Kitsu elkezdett gondolkodni azon, hogy Rindou egyáltalán rendelkezik-e bármiféle emberi érzelemmel, vagy mindent úgy kell beleprogramozni, mint egy robotba.
– Fázol? – kérdezte ekkor a nőtől.
Kitsu megrezzent és gyomra kifacsarodott. Érezte, hogy éhes, Rindou levendulás-citrusos illata pedig nem segített a helyzeten. – Kicsit.
A férfi lentebb tekerte a klímát, majd kigombolta zakóját és letolta vállairól. Kitsu odébb húzódott, nehogy megüsse őt a könyökével öltözködése közben. Erős alaknak tűnt, nem akart bezsebelni tőle még csak egy véletlen ütést sem. Kitsu szíve hevesebben kezdett el dobogni, amikor Rindou bedobta a hátsó ülésre a zakóját, s feltűrte ingét. Kivillant alóla egész jobb alkarját eltakaró tetoválása, amit a nő nem tudott nem észrevenni.
Persze próbálta elterelni a figyelmét Rindou-ról, de lehetetlen feladatnak ígérkezett ez. Az öcs egyszerre volt vonzó és ridegen fenyegető is: talán ez abból adódott, hogy nem beszélt sokat. Talán csak az állandóan rosszalló, arroganciát sugárzó pillantása keltett Kitsuban visszatetszést, talán éppen ezért kapcsolt folyamatos túlélő-üzemmódba, amikor kettesben maradtak.
A fehér kesztyűs kezek végigsimították ismét a kormányt. – Meddig tart még a barátnődnek ideérni? – kérdezte Rindou.
– Azt mondta, majd megcsörget.
– Nem bízok az ilyenekben, főnök.
– Nem kell ennyire vaskalaposan ragaszkodnod a feladatodhoz. – Kitsu nem gondolkodott: hiba volt. Előkerült a régi barátságos hangneme, és ez a fiatalabb Haitaninak is megütötte a fülét.
Rindou a mellette ülő nőre sandított. – Ez a dolgom. Hulladék egy adó ez. – Azzal kikapcsolta a rádiót, ami legalább eddig alapzajt szolgáltatott kettejük között.
Kitsu gyomorgörcse csak még erősebb lett ettől az egész helyzettől. Hasára fonta kezét és kinézett a sötétített ablakon: tudta, hogy kint minden fény vakító és színes, de ez a fekete üvegen át szürkének és hidegnek hatott.
– Nem vagy éhes? – kérdezte a sofőr.
– De.
– Mit hozzak? – Rindou kivette a kulcsot az indítóból. Hátranyúlt a zakójáért, de Kitsu keze megállította.
– Veled megyek. – Kitsu megfogta Rin felkarját; érezte a hirtelen megránduló izmait.
Meglepte volna?
– Nem lehet.
– A bátyád engedné.
– A bátyám sokszor meggondolatlan.
Kitsu rájött ekkor, hogy a kérlelő stílussal nem ér el semmit a makacs kisöcsinél.
– Veled megyek, Rindou. Ez parancs.
Keze alatt ismét érezte megfeszülni a férfi izmait, s már állkapcsánál is kitűntek az inak. Elégedetlen volt talán Kitsu utasításával, de nem szegült ellen neki – felvette zakóját, majd kinyitotta az autó ajtaját és kiszállt. Kitsu követte a másik oldalon.
Feltette fekete napszemüvegét, hátára hajtotta a fehér öltönynadrághoz tartozó zakóját.
– Mit eszünk? – kérdezte, a mellette sétáló férfira pillantva. Rindou ugyanúgy napszemüveget viselt, éppen eltette a másikat zakójának belső zsebébe.
Felkötötte haját. – Én nem vagyok éhes.
– De hisz egész nap alig ettél.
– Ne foglalkozz ezzel.
Morgós, mint mindig – gondolta magában Kitsu, amikor besétáltak a plázába. Az embertömeg meglehetősen nagy volt; Rindou közelebb húzta magához a nőt, lágyan megszorította felkarját. – Lehetőleg ne tűnj el a szemem elől.
Mégis ki irányít kit? – Kitsu lerázta magáról a férfi kesztyűs kezét. – Ki ül a nyeregben, Rindou? – mordult fel, s közben kikerült egy kisebb gimis csoportot.
– Az a fontos, hogy kinél van a gyeplő.
Rin elővette ugyanazt a kacér nézését. Kitsu látta a napszemüveg mögött kihívó pillantását, amellyel megegyezett a kisugárzása is. Más volt egy pillanatra, mint korábban.
– Valami olaszosat – mondta Kitsu, Rin pedig ennek megfelelően elindult célirányosan egy bizonyos pont felé az éttermek részén. Nem volt gyors; kezét néha illedelmesen Kitsu hátára tette, hogy irányítsa.
Úgy látszott, élvezi a helyzetet, amiben volt jelenleg: habár Kitsu beosztottjaként dolgozott, ő irányított inkább. Ez jó pár percnyi mély gondolkodás után esett le a nőnek is, s csak ezek után érezte magát igazán degradálva – Rindou úgy bábozott vele, hogy elsőre fel sem tűnt neki.
– Nem akarok egyedül enni. – Kitsu az étlapot nézte, aztán felpillantott a vele szemben ülő Rindou-ra. Az étterem visszafogott nyüzsgéséből nem nagyon tűntek ki ketten: ide elegánsabb vásárlók jártak, maga a hely is drágább volt a többi étkezdénél ezen az emeleten.
Rin ekkor elvette a másik étlapot az asztalról, majd hátradőlve fellapozta. Kitsu sunyin figyelte, ahogy a férfi szemüveg nélkül hunyorog egyet, majd közelebb húzza magához kicsit az étlapot.
– Távolra nem látsz jól? – kérdezte Kitsu, egy apró mosollyal ajkain. Lapozott egyet.
Rindou nem válaszolt.
Goromba – Kitsu sóhajtott és megemelte egyik szemöldökét.
– Majd megkérdem akkor a bátyádat.
– Igen – válaszolta Rindou ekkor.
Szóval Ran neki a kriptonit? Nem meglepő... – Kitsu letette az étlapot.
– Sikerült választani? – Egy kedves pincér ekkor odalépett hozzájuk. Olasz akcentusa volt, s nem hasonlított egyáltalán az itteni vendégekre. Láthatóan európai férfi; Kitsu elmosolyodott. – Én Carbonarát szeretnék kérni.
– Rendben, és az úrnak?