Sztárallűr ✔

2.6 📘🎵

- Gyere kedves. Szedem a tésztát. – simította meg a karom. – Nem is tudom a neved, én Klára néni vagyok. Most te jössz. Ki vele!
- Somogyi Annabella vagyok, de tessék nyugodtan Bellának szólítani. – mosolyodtam el és elindultam vele az étkező-nappali-előszoba helyiégbe.
- Akkor Bella csüccs le. Tomika mellett elférsz nem?
- Mi? – kaptam a fejem az asztalhoz. Valóban Tomi mellé kell ülnöm, mert nem vagyok olyan udvariatlan, hogy levágódok szegény Klára néni helyére. – Elférek persze. – mondtam kínosan. Mikor leültem Tomi mellé az illata rögtön elvarázsolt, és éreztem, hogy nem egyenletes a lélegzetvételem. Ajj, nem lesz ez így jó. Két hónap alatt sikerült elfelejtenem, nem történhet meg az, hogy ismét belé szeretek.
- Akkor szedjetek amennyit akartok, jó étvágyat. – mondta Klára néni. Mivel senki sem mozdult gyanítom azt akarták, hogy én szedjek először. Felemelkedtem a parasztszékről és szedni kezdtem a húsos-káposztás tésztából. Az igazat megvallva én egyeltalán nem voltam éhes, az a zabkása bőven életben tartana még vagy két-három óráig, de nem akarom megbántani Ipacs anyukáját.
- Ugyan Bella, szedjél még. Ne sajnáld tőlünk, az egy galambnak sem elég.
- Én nem vagyok valami nagy evő, nekem bőven elég lesz ennyi. – szabadkoztam, de a következő pillanatban megtelt a tányérom káposztával. – Jaj! Én nem bírok ennyit enni.
- Lecsúszik ez a káposzta, mint kacsának a nokedli! Ó! Mi lenne, ha holnapután nokedlit csinálnék pörkölttel? – találta ki.
- Én benne vagyok. – vigyorodott el Ipacs.
- Sajnálom, de én ezt nem fogom bírni megenni. - néztem a tányéromra. Rendesen elkapott a hányinger. Nem azért, biztos nagyon finom, hisz Klára néni szívét lelkét beletette. De a szervezetem egyszerűen ellökte magától az ételt.
- Ne mondj már ilyet! Talán rossz lenne a főztöm? – sértődött meg.
- Nem, dehogy! Tessék nézni megeszem! – tettem be a számba egy villányi tésztát. Egyébként nagyon finom volt, ettem még vagy négy villányit, de többet már nem bírtam.
- Hogy ízlett gyerekek?
- Nagyon finom volt, tele vagyok. – mondta Tomi és hátradőlt a széken.
- Köszönöm anya, finom volt. – mondta Ipacs, ezután pedig mindenki rám nézett.
- Én is köszönöm, nagyon finom... Ne tessék megharagudni, de nem bírok többet enni.
- Semmi baj. Előfordul, hogy nem bírja az ember gyomra a jó parasztos ételt. Biztos nem olyan, mint a budapesti puccos polip, rák meg az a tekercses izé, múltkor láttam a TV-ben abban a szakácsos műsorban. Ilyen kínai kaja lehet.
- A sushira tetszik gondolni? Az japán. – mondtam. – És én még csak kétszer ettem sushit.
- Értem. Akkor... Hozhatom a palacsintát?
- Megpróbálok neki helyet szorítani. – nyöszörögte a mellettem ülő Tomi.
- Ez a beszéd! Hozom is. Lesz mellé finom kakaó, barack és szilvalekvár, valamint túró. Várjatok egy percet!
- Segítsek? – kérdeztem.
- Ugyan, dehogy. Maradj csak ülve. – legyintett. – Jenő fiam, gyere segíteni!
- Miért én menjek? Bella önszántából segített volna.
- De ő egy vendég, nem fogom ugráltatni. – mondta Klára néni és a fiával együtt eltűnt a konyhában. Én meg ott maradtam Tomival. Kettesben. Szuper.

- Miért nem eszel? – kérdezte, de én semmit nem válaszoltam neki. Tudom, hogy gyerekes megoldás, de ez van. – Oké, más kérdés. Miért nem szólsz hozzám?
- Tudod te azt nagyon jól. - mondtam idegesen.
- Á, na végre. De Bella... Ne csináld már. Sajnálom oké? Nem mondhattam volna meg Noéminek az igazat. A közös múltunk és a szer...
- A szerződés persze, tudom. – forgattam meg a szemem. – De ha annyira fontos lenne neked Noémi, akkor nem kezdtél volna ki velem!
- Én nem... Nem kikezdtem veled, hanem beléd szerettem. Érted? – fordított magához az államnál fogva. – És most, hogy újra látlak... Még gyönyörűbb lettél, és én újra beléd szerettem.
Akkor ezzel nem vagyok egyedül. Gondoltam magamban. De inkább nem mondtam semmit, csak lesütöttem a szemem és elfordultam Tomitól.
Palacsintából sem bírtam sokat enni, ettem egy kakaóst és egy baracklekvárost.
- Egyél egy túrósat is! – mondta Klára néni lelkesen.
- Nem bírok, de köszönöm nagyon finom volt.
- Ilyen még nem volt... 74 éves vagyok, de még sosem fordult elő olyan, hogy valaki nem volt hajlandó megenni a palacsintámat.
- Anya, ha nem bírja ne erőltessük. Majd eszik később. – szólt Ipacs.
- Jól van, menjetek dolgotokra. Én addig elpakolok és elmosogatok.
- Segítek. – pattantam fel.
- Ugyan kedveském, erre semmi szükség. – nevetett fel.
- De én szívesen se...
- Jenő, majd, ha megkérhetlek vidd el a káposzta maradékot Tóth Laciéknak. A disznó megeszi.
- Nehogy már ki tessék dobni! – riadt meg Tomi. - Én ebből még enni akarok vacsorára!
- Ó, nahát! Akkor ne vidd el. De nyugodtan körbe vezetheted a párocskát a faluban.
- Mi nem vagyunk egy pár. – vágtam rá rögtön.
- Pedig aranyosak lennétek. Ó, a szerelem. Emlékszem amikor férjem uram, virágot lopott nekem a piacról és azzal lepett meg. Nyugodjon békében. – vetett gyorsan egy keresztet és valamennyi tányért és evőeszközt felkapva bevonult a konyhába.
- Na mit szóltok? Benne vagytok egy kis nézelődésben? – nézett rám és Tomira Ipacs. – Megmutatom a házakat, a kultúrházat és a kocsmát.
- Szívesen elmegyek, de előtte megcsinálom az ágyneműmet. – mondtam és felálltam az asztaltól.
- Ahogy akarod. Addig mi Tomival sakkozni fogunk.
- Igazán? És ezt mikor beszéltük meg? – kérdezte Tomi.
- Most. Na gyere! nem kell hozzá sok ész, lejátszunk egy menetet, amíg Bella megágyaz. – határozta el a menedzser. Szóval a fiúk sakkoztak, én meg neki láttam az ágynemű huzatolásnak.

Fél órával később már kabátban álltam a ház előtt a kerítésnek támaszkodva. Tomi és Ipacs is megérkezett és kezdetét vette a „Fedezzük fel a falut" túra.
Az elején többnyire csak házakat láttunk, meg falusi embereket, akik jó esetben odaköszöntek nekünk, rosszabb esetben pedig oda is jöttek és beszélgetést kezdeményeztek. Ilyen volt például egy Klára nénihez hasonló idős hölgy.
- Jenő, te vagy az? De rég láttalak. Kik ezek itt melletted? Nem a gyerekeid ugye?
- Az kéne még! – szólta el magát Ipacs.
- Hé! Most ne mondd azt, hogy nem fogadnál örökbe ENGEM?! – háborodott fel Tomi.
- Akkor szerelmespár vagytok? – nézett a néni rám és Tomira. Ezt nem hiszem el! Kezd unalmas lenni, hogy egy párnak néznek minket.
- Sajnos nem. – mondta Tomi. Hát elhiheti, ez az ő hibája nem pedig az enyém. Vagyis igazából... Belátom, hogy lehettem volna megértőbb, meghallgathattam volna és lehet, hogy meg tudtuk volna oldani a dolgokat, de ő eljátszotta a bizalmamat.
Ami még említésre való volt a faluban, az a kultúrház és a kocsma. Az előbbire ráférne egy kis felújítás. A kocsmában volt néhány részeg emberke, csak azt nem értem, hogy lehet nap közben ennyit inni.
- Jenőőő! Ááá! Barátom, de rég láttalak. – tántorgott le a teraszról egy pasas és megölelte a menedzsert. – És te ki vagy csinos lányka? Nem iszunk meg egy sört? – nézett rám. Szerintem nem volt magánál. Sőt! Eddig igazán jól alakul a falusi élet mondhatom.
- A hölgy nem iszik semmit pláne nem magával. – reagálta le Tomi. Még kedvesnek is mondhatnám. De inkább nem.
- Majd találkozunk Gyuszi, itt leszek egy hétig. Most megyünk vissza haza. – veregette meg az ember vállát Ipacs és visszaterelte a kocsmához.
- Hallod, kajak ennyiből áll a falu? – kérdezte Tomi.
- Hát nem nagy kunszt. A falu határán túl van egy tehén és egy lóistálló, majd azokat is megnézhetjük. De most menjünk haza, gyújtsunk be és szórakozzunk, mert fázok és unatkozok. – határozta el magát Ipacs és elindult a kátyús úton. Mi Tomival pedig mentünk utána.
- Amúgy, köszi. – mondtam halkan.
- Mit? – fordult felém Tomi.
- Hát az előbbit.
- Á, értem már. Bármikor. – mosolyodott el. – Akkor? Nincs harag?
- Azért ennyire még ne siess előre! – mondtam és gyorsítottam a lépteimen.