Sztárallűr ✔

3.15 📘🎵

Az első fotózás november közepén volt, akkor lengébb őszi ruhákat kellett felvennem, most viszont szövetkabátokat, nadrágkosztümöket, elegáns ingeket és blúzokat viseltem, valamint egy bronz színű elegáns, zárt és vastag ruhát. Nagyszerű élmény volt Diánával együtt dolgozni, mindketten fiatalok vagyunk így tökéletesen megértettük egymást. Vagy megmutatta, vagy elmagyarázta, hogy milyen pózban álljak. Merre és mennyire fordítsam el a fejem, melyik lábam legyen elöl, mekkora szögben hajoljak előre, melyik kezemet emeljem fel...
Tomi a sminkes nővel együtt a távolból figyelt minket, szinte végig mosolyogott és láttam, hogy képeket készít rólam a telefonján. Fantasztikus.
Jó sok időt töltöttünk a fotózáson, a sminkelés, a frizura igazítás, az átöltözés, a pózok beállítása, a fotók készítése és ellenőrzése, tudtam, hogy dél előtt semmiképp nem szabadulok innen.
- Éhes vagyok. – mondtam nevetve.
- Én is hidd el, már csak tíz perc választ el az ebédszünetemtől. – motyogta Diána, miközben a fényképezőgépét állítgatta. Hihetetlen, hogy egyedül végzi a munkáját, múltkor ketten is segítettek neki a fényszabályozásban és a beállításokban is.
- Ez az utolsó? – kérdeztem magam előtt tartva egy sötétzöld blúzt és egy fekete nadrágot.
- Szerintem igen, vedd fel gyorsan!
A fotóstúdió mellett van egy nagy fülke, az itt töltött időm nagyrészét itt töltöttem, rengetegszer kellett átöltöznöm három óra alatt.
Félegykor véget ért a fotózás, visszavettem az eredeti ruhámat és kimentem a többiekhez. Most jött el az a pillanat, hogy kiválaszthatok néhány ruhát és megkapom őket ingyen. Tomit teljesen hidegen hagyták a ruhák (ki se kell mondania, tudom, hogy sokkal jobban szeret ruha nélkül), de Diána és Csilla izgatottan nézték miket választok.

A bronz ruhát mindenképp el akartam vinni, nagyon a szívemhez nőtt. Ha a szombati gálára nem is, minden más elegáns estre tökéletesen megfelel. Egy szürke nadrágkosztüm is nagyon megtetszett, valamint egy narancssárga ing és egy fekete svájcisapka. Ezeket választottam, több ruhát nem akartam hazavinni, így is rengeteg van. Megköszöntem Csillának a fáradalmas munkáját a sminkemmel és a hajammal, aztán Diánával is váltottam pár szót.
- Fantasztikus képek lettek. Amint véget ér az ebédszünetem feltöltöm a te képeidet és Polla képeit is, digitálisan átküldöm őket neked emailben, aztán holnap a főnökömmel egyeztetünk azzal kapcsolatban, hogy melyik mehet újságba és melyik a honlapunkra.
- Köszönöm szépen, hatalmas megtiszteltetésnek érzem.
- Múltkor is ezt mondtad. – mosolyodott el Diána és a szőke haját a füle mögé tűrve a barátom felé fordult. – Vigyázz rá, tündéri lány.
- Vigyázok rá ne aggódj. – lökte el magát a faltól Tomi és hátulról átölelve engem adott egy puszit az arcomra. – Van még valami vagy mehetünk enni?
- Mehettek, én is majd éhen halok. – nevetett fel Diána és elköszönt tőlünk. A ruháimat Csilla berakta egy szatyorba, azt bedobtuk a csomagtartóba és Tomival beszálltunk az autóba. Amint becsuktuk az ajtót, mindkettőnk gyomra egyszerre kordult meg.
- Azt hiszem itt az ideje az evésnek. Miközben téged fotóztak kerestem jó kajáldákat a közelben és találtam egyet, ami érdekesnek tűnt. Nem lehet túl nagy vállalkozás, leginkább csak csirkehúst árulnak rizzsel és krumplival.
- Nekem mindegy mit eszünk, csak kaja legyen. – kötöttem be magam nevetve.
Tomi kiállt a parkolóhelyből és elindult arra, amerről jöttünk. Igen ám, csak a betonozással három óra alatt olyan sokat haladtak, hogy az egész utat elfoglalták és gyalog is alig tudtunk volna ott elmenni
- Elnézést! Bocsánat! – kiáltott ki a munkásoknak Tomi a lehúzott ablakon keresztül. – Megtudnák esetleg mondani, hogy hol tudunk visszajutni a főútra?
- Ha megfordulsz és elindulsz a másik irányba. – mondta az egyik munkás csupa gúnnyal a hangjában. – Nem is értem, hogy adnak jogosítványt az ilyen szerencsétleneknek.
- Csókolom az anyját! – szólt be neki Tomi és miután felhúzta az ablakot tolatni kezdett hátrafele. Egyszerűbb lett volna megfordulni, de egyszerűen nem volt annyi helyünk. A parkolóhelyet meg, ahol eddig álltunk elfoglalták. – Na ezt nem tudom hogyan oldom meg.

- Csak ne idegeskedj. Ilyenkor ez a legfontosabb. – fogtam meg a vállát. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmai, ez pedig az egyik jele volt annak, hogy ő most ideges.
- A faszomat a budapesti utakba. Komolyan mondom.
- Mondom nyugalom. Hajts fel az egyik ház kocsibeállójára. Onnan meg tudsz fordulni nem?
- Elvileg igen, de nem tudom, hogy férünk el.
- Csak koncentrálj. Küldöm az erőt. – pusziltam meg az arcát, mire elmosolyodott és folytatta a tolatást.
A legtöbb kocsibeállón autó állt, annyira nem volt parkolóhely, hogy néhány idegen itt élő emberek kocsibeállójára parkolt. Szemtanúja voltam egy olyan jelentenek, hogy két férfi ordibál egymással. Na igen, ez Budapest és szerintem úgy egész Magyarország egyik árnyoldala. Szerintem nem kell részletezni, mindenki megérti miről van szó.
Körülbelül tíz perc szerencsétlenkedés után találtunk egy üres kocsibeállót, Tomi feltolatott rá, megfordult és boldogan hajtott ki ebből a szánalmas utcából.
- Na végre. Azt hittem egyesével megyek neki minden parkoló autónak.
Nem kellett sokat kocsikáznunk, megálltunk egy kis park féleség mellett. Nem volt nagy durranás, csak néhány fa, pad, és egy meztelen női szobrot ábrázoló szökőkút. A szökőkút nyilván nem működött, de attól még gyönyörűen illett a „park" közepébe. A park túloldalán volt három bolt. Baloldalon egy elektronikai szaküzlet, jobboldalon egy ékszerbolt, középen pedig egy Hanna's Chicken nevezetű kis kajálda. A tábla nagyon mókás volt, a hatalmas ablakokon pedig tökéletesen be lehetett látni az épület belsejébe. Nem ez volt a legnagyobb épület, amit valaha láttam, és bár közel sem volt olyan stílusos és menő, mint a hétfőn meglátogatott csocsóterem, nagyon megtetszett ez a hely. A fal alapja fehér volt, de a padlótól mérve körülbelül egyméteres magasságban fadeszkákkal volt díszítve. Volt két négyszemélyes asztal, és egy pult négy bárszékkel. Az épület nagyrésze a konyhából állhat, el tudom képzelni, hogy ott hátul ölik, kopasztják és sütik meg a csirkéket. Jaj, szegény csirkék.
Az étterem (ha nevezhetjük ezt annak) teljesen üres volt, mi voltunk az egyetlen vendégek. A kiszolgálópult mögött álló vöröshajú, szeplős lány nagyon örült nekünk, mosolyogva üdvözölt minket és kedvesen megkérdezte, hogy mit szeretnénk.
- Még nem tudjuk. Van esetleg egy étlap, vagy...
A csaj a kezembe nyomott egy A4-es lapot, aminek az egyik oldalán csirkehúsos, burgonyás és rizses ételek voltak, a másik oldalán pedig alap üdítők. Tomival összenéztünk és érdeklődve futottuk át a lehetőségeinket. Nem volt túl sok. Illetve de, a csirkehúst a lehető összes módon megehetjük, de ez szerintem egy kicsit unalmas. Persze megértem, hogy nem oknélküli a hely neve, de ez csak az én véleményem.